Bozsik Oidipusza taszítóan agresszív, pökhendi, brutális, kegyetlenkedő uralkodó. Retteg is tőle a neki alávetett, arctalan masszának láttatott tömeg.

Bozsik Yvette legújabb alkotói korszakának művei kapcsán egyre Eck Imre – széles mosolya ellenére is – kicsit ingerülten hangzó mondata jár az emlékezetemben. Nem lehet örökké avantgárdnak lenni! – hangoztatta, amikor már rég maga mögött hagyta azokat a korai főműveit, amelyekben a klasszikus balettből kortárs életérzések kifejezésére alkalmas színházi formát teremtett, és ontotta a valaha megtagadott tradícióhoz szellemében egyre inkább hasonuló, bár persze saját egyéni koreográfusi kézjegyének nyomait továbbra is magukon viselő műveit. Hogy a hatvanas években egyáltalán avantgárd volt-e, az most talán nem is érdekes, de hogy mint radikális újító az évek múltával művészileg hogyan „konszolidálódott”, akkor is elgondolkodtató, ha a jelenben Bozsik pályaívét nézzük. Mert mintha ő is vagy fél évtizede már lezárta volna – az egyszerűség kedvéért most nevezzük így – avantgárd korszakát, és már nem akarna semmiféle színpadi tradíciót bátran átírni, csúfondárosan idézőjelbe tenni, ironikusan újragondolni, játékosan ki- és felforgatni.

oidipusz_bozsik_dusagabor_CIKK1-min

Dusa Gábor felvételei

Az önmagát újabban koreográfusként, s nem rendező-koreográfusként feltüntető Bozsik lassan görög ciklussá kerekedő táncdrámái az antik tragédiákból merítik tárgyukat, de már alig szolgálnak arra, hogy ezeknek a réges-régi, de morális érvényességükből mit sem vesztő történeteknek személyes és kortársi újraértelmezését kínálják. E teátrális effektusokban szinte tobzódó opuszokban – hiszen a Müpa színpada süllyed, emelkedik, forog vagy dől is, ha kell – Bozsik értelmezői-rendezői énje háttérbe húzódik, hiszen jobbára megelégszik azzal, hogy az ismert történeteket, mint az Orfeusz és Euridiké vagy az Antigoné, látványos és hatásos képekben újramondja. Igaz, az előbbiben megkettőzte az ős-művész figuráját, ám az alvilágot férfi és női testben is megjáró Orfeusz és története így sem kapott valóban új szempontú, megvilágító értelmezést.

A most bemutatott Oidipusz királyban hosszú évek után ismét színpadra lép a koreográfusnő, ami önmagában örömet jelenthet minden Bozsik-rajongónak. Ám nem a ciklus korábbi tragédiáinak hősnőinek szerepét, Szent-Ivány Kinga „szerepkörét” veszi át – aki egyébiránt Euridikét és Antigonét is elementáris jelenléttel, egyszerre szenvedéllyel és finom líraisággal keltette életre –, hiszen nem Iokasztét, hanem a címszerepet alakítja, anélkül, hogy ezt a nem-cserét drámailag kiaknázná. Ez a cross-dressing nem több a balettek traveszti hagyományánál, mert nincs dramaturgiai jelentősége annak, hogy férfiszerepben női testet állít elénk. Ráadásul ezzel rögtön el is súlytalanítja a tragédia eredeti tétjét, az egyik legfőbb tabu – a vérfertőzés – megsértésének bűnét.

oidipusz_bozsik_dusagabor_Cikk2-minBozsik Oidipusza taszítóan agresszív, pökhendi, brutális, kegyetlenkedő uralkodó. Retteg is tőle a neki alávetett, arctalan masszának láttatott tömeg. E „polgároknak” van okuk a félelemre, mert ez a hol fekete öltönyben, sarkas-patás csizmában, időnként divatos napszemüvegben, hol trikóra vetkőzve és karján tetoválással pöffeszkedő, bujálkodó, dőzsölő „uralkodó” bármikor bárkit – fiút és lányt – meghág, vagy saját kezűleg metszi el a torkát. Még a vak jóst, a szakadt göncökben, lepukkantan hebehurgyáskodó Vati Tamás játszotta aggastyánt sem kíméli, veszélyes „meredélyre” vezetve őt visszaél kiszolgáltatottságával, máskor durván belerúg vagy harsányan kineveti. Oidipusz karakterének ilyetén átrajzolása elveszi a majdani bukás katartikus erejét, hiszen nem egy jóakaratú, felelősségteljes és vétlen ember szembesül végzetes múltjával és bűnei szörnyű, de elkerülhetetlen felismerésével, aminek terhe alatt csak összeroppanni lehet.

Ám ez az eseménysor Szophoklész Oidipusz királyából ismerős a néző számára, s nem ebből az előadásból, mert az időben kibomló tánc paradoxona, hogy nem ismeri sem a múlt-, sem a jövőidőt: Oidipusz és Iokaszté sorsa – hiszen ez már a régmúltban, a jövőjükről szóló jóslatokban eldőlt – a színpadi jelenben aligha bontakozhat ki. (Ezért is bicsaklik meg a múltat és a jövőt egyetlen képben felmutatni hivatott „tükrös” epizód, amelyben Iokaszté (Samantha Kettle) hol Oidipusszal, hol az ugyancsak általa szült (?) Laiosszal felváltva járja a lassú keringőt.) S miután a koreográfus ezúttal nem egy operához társította a táncjeleneteket, hanem régi alkotótársától, Philippe Heritier-től rendelt új muzsikát, nem is támaszkodhat a szöveg segítségére. Marad hát a test retorikája, a beszédet helyettesítő hagyományos gesztusok, az erős, nem egyszer eltúlzott mimika, a néma tátogások, fülbesúgások. És persze a táncos megoldások, amelyek némelyike képes nagy erővel ábrázolni a szituációt (mint például a kezdő kép a dögvészt, amint felidézi a német expresszionizmusnak a mindenkori végzet ellen ágáló csoportjait), ám olyan is akad (mint a magabiztos Oidipusz első megingását követő csoportjelenet vagy a Kreón vezette mulatós pop-folk-rock), ami megmarad dekorációnak. Bozsik a mű koreográfiai rétegében egyre kevésbé használja mozgásvilágának korábbi stílusjegyeit, a felsőtest és a karok gazdag indázását. Táncanyaga ezért kevésbé jellegzetes, ám egyre változatosabb – különösen karakteres a két „vad” párharca az arénában, vagy a medencéből kiemelkedő platón a három „Püthia” vadulása. Az egyénített szereplők játékba hozásának ötlete és vizuális megoldása (a látvány Vati Tamást és Pető József munkája) pedig egészen varázsos, amint a méltóságteljesen ki- vagy beguruló sztélékről leválva egyenként megelevenednek. Ugyanilyen lenyűgöző kép az előadás utolsó jelenete is, amelyben a karakterek mintegy átúsznak az időtlenségbe, amint a teljes sötétségben, arcukat alulról megvilágítva szinte büsztté dermednek. Mint egy olyan távoli, rég elsüllyedt kultúra felderengő lenyomatai, amihez a mai szemlélőnek aligha van már köze.

Bozsik Yvette Társulat: Oidipusz / Müpa, Fesztivál Színház

Táncolják: Bozsik Yvette, Vati Tamás, Samantha Kettle, Gombai Szabolcs, Frigy Ádám, Feledi János, Krizsán Dániel.
Kar: Fülöp Tímea, Krausz Alíz, Hasznos Dóra, Farkas Dóra, Rózsahegyi Orsolya, Stohl Luca, Vislóczki Szabolcs, Vida Gábor, Majer Gábor
Zene: Philippe Heritier. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Látvány: Vati Tamás, Pető József. Fény: Pető József. Videó: Iványi Marcell. Koreográfus-asszisztens: Gulyás Anna. Koreográfus: Bozsik Yvette

Az előadás támogatói az EMMI, az NKA és az MNB

Facebook Comments