A társadalmi hierarchiák bonyolult, de kiszámítható rendszerében betájolom magam, és ahol vagyok, onnan láthatom, hogy még mindig van sokkal lejjebb.

A Temps d’Images színház-, tánc- és video-művészeti fesztivált minden év őszén rendezi meg Kolozsváron a ColectivA Egyesület. Az esemény helyszínei rendszerint a város független elő-adó-művészeti terei, 2015-ben többek között a számos független színházi szervezetnek és képzőművészeti műhelynek is otthont adó Ecsetgyár, illetve az alig kétéves, pályakezdő színházi emberek által és számára működtetett Reactor de creaţie şi experiment (Kreativitási és kísérleti reaktor). A fesztiválra meghívott előadások minden évben egy adott téma köré szerveződnek, idén ez a közös test volt, ami elég tág fogalom ahhoz, hogy szinte bármi beleférjen, ami kicsit is célirányosabban kötődik a testiséghez. Én sokkal inkább a formát és műfajt illetően érzékeltem a közös testet a látott produkciókban: a román független színházi szférából érkező előadások jelentős része a dokumentarista színház műfajában vagy valós esemény nyomán jött létre, és szinte kivétel nélkül valamely, a kortárs román társadalomra nézve égető témát dolgozott fel. Az alábbiakban a fesztiválon szereplő tizennyolc produkció közül (pár külföldi vendég-előadás is szerepelt) öt olyan előadást veszek szemügyre, amelyekben a dokumentumszínházi forma vagy valós események meghatározó szerepet kaptak.

A francia–román koprodukcióban létrehozott Pulverizare1 (Pulvérisés; Szétporladva) a Franciaország-ban élő és alkotó, de román származású Alexandra Badea azonos című drámáján alapul, és egy, a kapitalizmus motorja által a világ legkülönfélébb pontjaira szétszórt vállalat kontextusában mutatja be a modern kori céges dolgozók világát. A francia Frédéric Fisbach által rendezett előadásban három színész (a rendezőn kívül Mădălina Constantin és Eugen Jebeleanu) négy alkalmazott egyes szám második személyben megírt belső monológjait tolmácsolja: a szenvtelen hangnemű, de mégis meglepően költői szövegekből fény derül mind a szereplők mindennapi rutinjaira, mind pedig személyes életük részleteire. A Kolozsvári Rádió tágas stúdiótermének üres játékterében a színészek szolid öltönyben, mikroporttal kihangosítva beszélnek, néha a hátuk mögött előre felvett vagy élőben közvetített videókban látni őket testközelből, ahogy éppen fogat mosnak és sminkelnek, autót vezetnek és kiabálnak a gyermekeikkel, vagy éppen szexchatelnek, miközben a feleségükkel Skype-olnak. Az előadás egy órája alatt nem sok látványos dolog történik a színpadon: a fel-alá sétáló színészek által felmondott francia nyelvű szövegeket néha egy csapat fiatal szakítja meg, akik a nézők közül válnak ki, románul beszélnek, és antik tragédiákra hajazó kórusként játsszák a vállalat különböző székhelyein a dolgozókat. A kimerülés, megaláztatás, ridegség és idegenség patinás hotelszobák, bekamerázott családi otthonok, bioételek hada és megromlott családi kapcsolatok képeivel társul – ez a lepusztult, élettelen világ azonban nem annyira az elő-adás vizuális terében, hanem a felhangosított szólamok által a néző képzeletében, ha tetszik, a nézői testben képződik meg. Fisbach visszafogott koreográfiát teremt a térben, jó érzéssel egyensúlyoz a technikai bejátszások és a színészi játék között, és mind akusztikailag, mind pedig vizuálisan arra törekszik, hogy elegendő teret adjon Badea mesterien megírt szövegének. A Pulverizare diszkréten illusztrált kórusmű, amelynek szólamait precízen és profi módon adják elő a színészek, és amely aztán a szó szoros értelmében dalban végződik: a színpad bal oldalán a fiatal amatőrök által játszott dolgozók kissé falsul, de annál lelkesebben énekelnek ódát a főnökhöz. Az elsőrangú szöveg és a finomra hangolt szerkesztés hátulütője, hogy bár lenyűgöző, de az a steril és embertelen világ, amelyet bemutat, érintetlen marad, és engem is érintetlenül hagy, szelétől meg se borzongok.

008_Temps_d'Images_Ea_e_baiat_bun_Mia_Starkff

Rodica jó fiú

A fesztivál minden évben producerként is beszáll egy előadás létrehozásába. Így született meg 2013-ban például Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezésében az elmúlt évad egyik legjelentősebb román–magyar független előadása, a Parallel,2 idén pedig Eugen Jebeleanu Ea e băiat bun3 (Rodica jó fiú) című produkciója. Jebeleanu egy máramarosi faluban élő transznemű nő történetét dolgozta fel, azét a Rodicáét, akinek a nemi identitását a közösség meglepő módon elfogadta, és aki énekesként rendszeresen fellépett a település eseményein. A Rodicát játszó Florin Caracala a darab elején egy labdával játszik, majd rúzzsal felírja fordítva a nevét a hasára, ami akkor válik olvashatóvá, amikor tótágast áll, az Ecsetgyár stúdiójának hátsó falához támasztott lábakkal. Majd folyamatosan vetkőzik, hogy végül egy szál alsóneműben, magas sarkú cipőben és bokszkesztyűben megbirkózzon egy hatalmas fehér bokszzsákkal, amiből az ütések hatására fehér toll száll. Az előadás során felolvassák a Wikipédia vonatkozó cikkét a transzneműekről és a transzszexualitásról, ahogyan azt is megtudjuk, hogy milyen megalázó procedúra vár azokra, amelyek a személyi igazolványukban meg szeretnék változtatni a nemüket. Később videobejátszásban interjút látunk a falubeliekkel, akik békésen és naiv kíváncsisággal nyilatkoznak Rodicáról, majd egy hosszú jelenet erejéig hangfelvételen Rodicát magát halljuk, amint arról mesél, hogyan lett sztriptíztáncosnő a helyi bárban, majd szexmunkás külföldön. Ezalatt a színpad üres, csak a hátsó öltöző nyitva hagyott ajtajából szűrődik be fény – aztán két tyúkot raknak be az ajtó elé, amelyek majd az előadás végéig ott toporognak a terem sarkában. A hangfelvétel lejárta után megjelenik az estélyi ruhába öltözött, fekete parókás, kisminkelt énekesnő, Rodica is, elektronikus zenére elénekel egy román népdalt, szemérmesen mesél a tyúkjairól és arról, hogy szeretne magának barátot. Az előadás önmagában figyelemre méltó jelenetei nem igazán állnak össze teljes egésszé, a személyes történet megjelenítésén túl nem jön létre személyes kapcsolódás a látottakkal sem a színpadon, sem bennem, a nézőben. A történet a tragikus részletek ellenére is furcsán meseszerű marad, ahogyan az énekesnőnek öltözött Caracala is inkább drag queenként hat. A transznemű eljátszása tulajdonképpen csak felerősíti ennek a közösségnek a marginalitását: nincsen transznemű (színész), aki elmondhatná ezt a történetet, helyette elmondjuk mi, akiknek hangunk van, de ezzel a szólamátvétellel csak állandósítjuk az elnyomást.

009_Temps_d'Images_Pentru_ca_meriti_Adi_Bulboacaff

Mert megérdemled. Adi Bulboaca felvétele

Az Ea e băiat bun előadáshoz hasonlóan hiányzik a hozzáértő szem Ioana Păun Produse domestice4 (Hazai áru) című produkciójából is. Ebben egy, a munkáltatói által bántalmazott, Romániában dolgozó filippínó bébiszitter történetét mutatják be: a bébiszittert eredetileg valóban egy Romániában élő és dolgozó filippínó nő játszta, akit viszont időközben visszatoloncoltak a hazájába, úgyhogy helyette egy román színésznő (Ioana Flora) ugrik be. Egy másik színész (Smaranda Nicolau) játssza el – rendkívül harsányan és kissé karikírozva – a feleség szerepét, de alkalomadtán megjeleníti az erőszakos férjet vagy a takarítónőt is, sőt, amolyan konferansziéként végig narrálja a történéseket. Az előadás alatt szinte állandóan zene szól, miközben a térben jelzésszerűen, de mégis expliciten mutatják be a valós tényeket. Központi elem a rizs, ami vederszám hull egyenesen a bébiszitter fejére a mennyezetről, hogy aztán hosszasan takaríthassa a padlóról. A kihasználás és érzelmi zsarolás színpadi megismétlődése különleges egyenlőtlenséget teremt az előadás szerkezetében is – örülök, hogy nem a filippínó színésszel látom mindezt, aki által ezek a cselekedetek még agresszívebbnek hatnának. Az, akiről a darabnak szólnia kellene, némán áll a fejére potyogó rizstengerben, miközben valaki más elmondja a történetét. A Produse domestice a Romániában embertelen körülmények között dolgozó és védtelen filippínó nők sorsáról szeretne szólni, hol-ott talán az olcsó munkaerőn élősködő belhoniak képmutatásáról kellene beszélnie. Erről viszont aligha tudunk bármit is mondani – a történet ugyanis arról a bizonyos egy százalékról szól, a gazdagokról, akikről ugyanúgy vajmi keveset tudunk. A felelősséget tehát részint átruházzuk rájuk, egy másik hiányzó, néma félre, részint expliciten megosztjuk a nézőkkel: az elő-adás végén egy demonstráció erejéig a feleséget játszó színésznő színpadra szólítja a férfiakat, hogy rajtuk bizonyítsa a családot fenntartó, ingyen bébiszitterkedő román nők ugyancsak kétségbeejtő helyzetét. A demonstráció végén a férfiak egy részét összekötözik, majd a fejükre engedik a rizst – erőszakra erőszak a válasz. Viccnek is rossz, a feminizmussal szembeni létező előítéleteknek pedig különösképpen árt ez a zárlat.

A Pulverizare című produkcióhoz hasonlóan szenvtelen, de sokkal közvetlenebb Bogdan Georgescu Pentru că meriţi (Mert megérdemled) című előadása,5 amely a romániai nők terhességmegszakításhoz való jogát járja körül. Az előadás kiindulópontja az a törvényjavaslat, amely az érintett nők számára kötelező tanácsadást ír elő – az előadásból nem derül ki, de Georgescu és a színészek (Mihaela Sîrbu, Sînziana Nicola, Sever Andrei, Andrei Ioniă) valóban elmentek egy ilyen konzultációra, majd az ott elhangzottakat mindenféle változtatás nélkül beemelték az előadásba. A Pentru că meriţi ezenkívül idéz egy, az abortuszt és a nők jogait vitató cikket (és a kapcsolódó hozzászólásokat), amely a román sajtó egyik vezető fórumán jelent meg, és elhangzik egy meglehetősen szexista részlet egy XX. századi román regényből is. Az előadás tulajdonképpen csak az abortuszt kategorikusan ellenzők véleményének ad hangot, bár az egyórás játékidő alatt néhányszor, pár pillanat erejéig megszólal a dühös, jogaitól és szabadságától megfosztott, megalázott és elnyomott nő is – ezek a jelenetek pontosan rövidségük és visszafogottságuk miatt lesznek erőteljesek. Georgescu másik ötlete a szerepek kiosztásában rejlik: a tanácsadókat a két színésznő játssza, míg a teherbe esett nőt és unokatestvérét a férfiak. Egyébként mindegyik színész ápolónői köntöshöz vagy akár női ruhához hasonló színes öltözéket és harisnyát visel – az összhatás megnyugtatóan kiegyensúlyozott és pimasz. A Pentru că meriţi alatt a négy színész négy széken ül a Reactor kicsiny terében, a két szélen a férfiak, középen a nők, az utóbbiak hátborzongató könnyedséggel és mindenféle ítélkezés nélkül jelenítik meg a megszólaltatott embereket, és testesítik meg azokat az elnyomó diskurzusokat, amelyek a nőket kondicionálják. Az előadás alaptörténetéül szolgáló tanácsadás jelenete már-már hihetetlennek hat, ahogyan az idézett véleménycikk is szürreális. Mindegyre emlékeztetnem kell magamat, hogy mindaz, amit hallok és látok, szóról szóra igaz.

A Temps d’Images dokumentarista vagy dokumentumszínházi elemeket tartalmazó előadásainak témái, illetve szereplői szinte kivétel nélkül „problematikusnak” számítanak, bár kétségtelenül üdítő a feldolgozott témák sokfélesége és mássága. Különleges kivétel David Schwartz Voi n-aţi văzut nimic (Ti semmit nem láttatok) című produkciója, amely egy rendőrök által halálra vert fiatal roma fiú történetét meséli el. Daniel-Gabriel Dumitrache parkolókban tengette napjait, ahol többedmagával sofőröktől kunyerált pénzt a leparkolt autók őrzéséért. Mint sokan a bukaresti nyomornegyedek lakói közül, ő is drogfüggő volt, akit véletlenszerűen szúrtak ki a rendőrök, majd azonosítás és bírság kiszabása ürügyén bevittek a rendőrőrsre, ahol az egyik rendőr először alaposan megrugdosta, majd hagyták belehalni sérüléseibe. Az előadást egyetlen színész játssza, Alex Fifea, ő mondja el a sajtóból és a törvényszéki tárgyalás dokumentumaiból kiolvasott történetet, eljátssza a bíróságon tanúskodó és kihallgatott rendőröket, az elhunyt hozzátartozóit, részleteket olvas fel vonatkozó újságcikkekből, és idézi a netes hozzászólásokat – mindezt a Reactor rövid folyosónyira leszűkített terében, fekete melegítőben. Kelléke egy sapka, egy üveg víz, egy pulpitus és egy szék. Társa a sarokban gitározó-doboló Cătălin Rulea, aki néha a bíró szerepében felolvas néhány replikát. Megelevenedik a rasszista román rendőr, annak szabadkozó vagy ijedt munkatársai, a gyászoló nagynéni és a felháborodott unokatestvér, mindannyian a valódi törvényszéki jegyzőkönyv szerint és Fifea szigorú, pontos színészi játéka által. A vallomásokat rap-dalok és slam poetry-szerű zenés betétek szakítják meg, amelyek a műfaj követelményei szerint durva szövegű, direkten megfogalmazott reflexiók az elhangzottakról. A tragikus tényekhez illő módon kemény és kíméletlen az előadás is – sem a profi színészi játék, sem a ritmus és dallam nem enged fellélegezni, és ha nevetek is (mondjuk azon, hogy az egyik rendőr magyar, akit „viccből” a munkatársak bozgornak6 csúfolnak), összeszorul a gyomrom – minden, ami elhangzik, túlságosan ismerős és közeli. Fifea maga is igen közel van, és nemcsak fizikailag (a nézők közül lép ki, és közvetlenül előttünk járkál): személyes jelenléte végigkíséri az előadást. A végén elmesél egy történetet arról, ahogyan az óvoda portása viccből azzal cukkolja a két és fél éves kislányát, hogy ha nem viselkedik rendesen, elviszi a gonosz cigány. A kislány nem tudja, hogy mi az a gonosz cigány, folytatja Fifea. Vajon mondjam el neki, hogy annak idején az apját is csúfolták az iskolában, hogy az ő ereiben is csordogál annak a gonosz cigánynak a vére? Majd ránk néz, és kijelenti, hogy ha romának szeretnénk látni, ő lehet számunkra roma. De olyan roma, teszi hozzá, aki végtelenül jobb körülmények között nőtt fel, mint a halálra vert Daniel-Gabriel Dumitrache. Ahogyan mindenféle él nélkül tolmácsolta Daniel történetének részleteit is, úgy Fifea felhajtás nélkül osztja meg a saját történetét is, felvállalva a személyes érintettségét – azt, hogy mindez számára nemcsak polgári kötelességtudatból és alkotói érzékenysége miatt érdekes, hanem ügy, létszükséglet.

A Voi n-aţi văzut nimic pont azt mutatja meg, amit nem lenne szabad látnunk: itt végre érzem, hogy az, aki beszél, a saját hangján teszi, s hogy jelenlétével nem eltakarja, hanem teret ad annak, aki már nem lehet itt, annak, aki már nem beszélhet, mert végleg elhallgattatták. Az előadás továbbá ugyanannyira Fifea személyes története, mint amennyire a Danielé – két szólamban és a különbségek mentén szembesülhetek azzal, hogy az elnyomás hogyan hatja át minden szinten a létezésünket. Nézőként egyrészt a szerencsés oldalon vagyok, az élők között, és a jelenlétem felelősséggel ruház fel. De nem kell azonnal megoldanom a rend-őrök agresszióját vagy a mélyszegénységben élő és igencsak marginalizált romák helyzetét, elegendő arra figyelnem, ahogy nézőként ebben a fullasztó univerzumban mint privilégiumban részesülő vagyok jelen. A társadalmi hierarchiák bonyolult, de kiszámítható rendszerében betájolom magam, és ahol vagyok, onnan láthatom, hogy még mindig van sokkal lejjebb. Az előadás érdeme, hogy ezt a pozicionálást egy kis időre expliciten megtapasztalhatóvá teszi. Torokszorító, borzasztó élmény.

 

1A Pulvérisés az Ensemble Atopique, Festival des Francophonies de Limoges, a Théâtre Ouvert, az Institut Français de Bucarest és a Ville de Cannes koprodukciója.

2A Parallelről Kovács Bea írt a 2015-ös kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválról szóló beszámolójában (SZÍNHÁZ, 2015. február). Sinkó Ferenc az idei fesztiválon egy újabb rendezéssel, a Parental Ctrl című előadással volt jelen.

3Az Ea e băiat bun a Compania 28 előadása, amely a ColectivA Cluj, az Uma Ed Bucureşti, a Temps d’Images Fesztivál és a Căminul Cultural koprodukciójaként jött létre.

4A Produse domestice c. előadás Ioana Păun és a WASP koprodukciója.

5A Pentru că meriţi az O2G Egyesület előadása, amely a 2015-ben megszervezett Politikus Színházi Platform (Platforma de Teatru Politic 2015) keretében jött létre.

6A bozgor jelentése hazátlan, a kifejezés gyakori csúfneve a romániai magyaroknak.

FÓKUSZBAN: VALÓSÁG – további cikkek

Gáspár Ildikó: Hajdani hitelünk – a témára hangoló esszé
2016. március 2-án jelent meg a Színház.NET-en
Forgách András: A szabászolló
Pass Andrea: “Mi nekem a valóság”
Bass László „Az igazi valóság az kinn van az utcán”
Szociopoly, Mentőcsónak Egység
Rimini Protokoll: ABCD
Szerkesztette, fordította és a bevezetőt írta: Boronkay Soma
Néder Panni: Kihívásról kihívásra
Nature Theater of Oklahoma: Life and Times
Adorjáni Panna: Dokumentumok a kis román valóságról
Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár
Csáki Judit: Oly korban élt
Gyarmati Fanni Naplója / FILC Fischer Iván Lakásszínháza
Karuczka Zoltán: Féligazságok
KB35, Inárcs: Suha

 

Facebook Comments