… a független társulati létben egyre nehezebb élni, egyre kevesebb lehetőség van játszani…

Neve összefonódott a HOPPart Társulattal. A 2007-es Ascher Tamás–Novák Eszter-féle zenés színész osztályból alakult független zenés színházi csoport motorja, Herczeg Tamással és Szilágyi Katával együtt; ők azok, akik az első pillanattól kezdve, nyolc éve főállásban éltetik a társulatot, illetve küzdenek a fennmaradásért.

015_kiss diana magdolna 009ff Téged elsősorban független színészként tartanak számon.
– Van benne valami, hiszen amióta eljöttem az egyetemről, a független szférában dolgozom. Vendégeskedtem kőszínházakban vidéken, egyszer-egyszer az Örkényben, a Merlinben és most utoljára a Pesti Színházban, ahova Szász János hívott (a Jó estét nyár, jó estét szerelem című előadásba); többször dolgoztam Mundruczó Kornél független csapatával. Ezen kívül csak és kizárólag a saját társulatommal hozok létre produkciókat. Lehet azt mondani, hogy független arc vagyok, de most már unom. Ugyanis jelen pillanatban a HOPPart Társulat bajban van: elkezdtünk próbálni egy mesedarabot, A csúnya kacsát, de nem tudtuk befejezni, a premier időpontjával is bajban vagyunk, és ami a legfontosabb: a helyszínnel [Az előadást 2016. január 16-án mutatták be a Jurányiban – A szerk.]. Futó darabjaink alig vannak, mert nincs miből finanszírozni az előadásokat, ezért nem megy a Hungari és a Három nővér sem. A HOPPartból nincs jövedelmem, a nyári munkámból megtakarított pénzen élek, egyébként nem próbálok semmit, ami nagyon rossz, mert nem tudok úgy élni, hogy otthon ülök.
– Ennyire sötét a kép?
– Szerintem az emberek azt gondolják, hogy ez milyen jó dolog, mennyire jól érzed magad így, közben meg amióta eljöttem az egyetemről, az elmúlt nyolc év egy kínszenvedés volt. Minden évben ugyanaz az izgalom, iszonyatos erőfeszítés, hogy idejében elkészüljön a pályázat, hogy minden paramétere pontos legyen, hogy mindenről le legyen írva, mit gondolunk róla, aztán várni a messiást. Ez olyan idegőrlő, hogy néha már azon gondolkozom, hagyom az egészet, és elmegyek ruhát hajtogatni. A független szféra ugyanis nagyon kevés pénzt kap. Megint az államra vár a társulat, és nem csak a miénk. Most például nem tudtunk hozzájutni a támogatásunkhoz egy közhasznúsági probléma miatt, visszatartják a döntést.
Mindig így érezted ezt? Az indulás és a HOPPart sikerei biztosan lendületet adtak, vittek előre.
– Amikor valaki kijön az egyetemről, tele van ambícióval és energiával. Nagy szerencsém volt, mert az elejétől fogva rengeteg dologgal találkoztam, amitől azt éreztem, hogy jó irányba haladok, hogy van karrierem, és hogy amit kitűzök magam elé célul, azt el fogom érni, de a kezdetektől nagy küzdelem volt. Egyáltalán el tud-e indulni a közös társulat? Ki marad benne? Tizenhárman kezdtük, az egész osztály. Először Tarjányi Tamás elment operaénekesnek, aztán Takács Nóra Dia, majd Polgár Csaba az Örkényben kapott szerződést, majd jöttek a Pintér Bélá-sok (Roszik Hella és a Friedenthal Zoli), a Nemzetibe is elvittek négy embert (Bánfalvi Eszter, Mátyássy Bence, Radnay Csilla, Szabó Kimmel Tamás), Vári-Kovács Pétert pedig hívta a Centrál. Szétszóródtunk, és hárman maradtunk tagok Herczeg Tamással és Szilágyi Katával, negyediknek és ötödiknek csatlakozott hozzánk Barabás Ricsi és Keresztény Tamás. Az osztályunkból mi hárman azóta is HOPPart-tagok vagyunk, egyikünk sem kapott szerződést sehová, három, szerintem nagyon tehetséges ember, aki mégsem jutott előbbre. Jelen pillanatban ugyanis nem csinálunk semmit. Nem azért, mert nem tudnánk, hanem azért, mert nincs rá pénzünk. Szeretnénk elfoglaltabbak lenni, méghozzá úgy, hogy kapjunk érte fizetést. Ne kedvtelésből csináljuk, mert annál öregebbek vagyunk.
Milyen osztály voltatok?
– Amikor én jártam az egyetemre, még csak négy-éves volt a képzés, nem tudom, hogy miért kell öt évig kínozni az embereket. Nagyon fiatalon kerültem oda, és egyáltalán nem tudtam, hogyan kell felépíteni egy jelenetet. Szépen énekeltem, és biztosan volt kisugárzásom – fölvettek. Sokat segítettek az osztálytársaim. Nagyon jó osztályom volt, sokat tapasztaltam mellettük, és ha az agyam nem is, lelkileg nagyon hamar megértem ehhez az egészhez. Sokat szenvedtünk, én legalábbis sokat szenvedtem. Előtte Székesfehérváron éltem, hirtelen kerültem ki otthonról. Meg voltam rökönyödve, hogy nem lehet hazajárkálni hétvégén, mint egy normál egyetemről, hogy benn kell maradni vasárnap is, és próbálni kell a jeleneteket addig, amíg nem érzed azt, hogy leesik az agyad, hogy kiesik a szemed. Vizsgaidőszakban még durvább volt. Ez nagy pofon volt nekem. Nagyon jó osztályfőnökeim voltak, kellően kíméletlenek, de tele szeretettel, és nem az motiválta őket, hogy lelkileg tönkretegyenek minket, mint ahogy mindig mondják, hogy akit fölvesznek a színműre, azt lelkileg letarolják és újraépítik. Annak mi értelme? Akkor minden ember, aki kikerül onnan, egyforma lenne. ők belőlünk építkeztek, és mint egy kis ajándékdobozt bontogattak ki, hogy mi van még belül. Négy év alatt tényleg mindenkiből ember lett. Sokat változtam ezalatt, azóta még többet. Szerettem oda járni.
– Már az első előadásaitokkal, a Varázsfuvolával, a K. mamával sikereitek voltak, figyeltek rátok. 015_kiss diana magdolna 033ffAztán kiderült, hogy nem kaptatok szerződést, és elkezdődött a HOPPart története.
– Az egyetemi osztályok az előadások nagy részét azért készítik el, hogy a színházigazgatók megnézzék a húsárut, amiből lehet választani. Hozzánk szép számmal jártak is, de 2007-ben, amikor végeztünk, egyszerűen nem volt szükség színészre, pedig a párhuzamos osztállyal együtt mindössze huszonnégyen voltunk. Akkor találtuk ki, hogy szeretünk együtt lenni, jól dolgozunk együtt, csináljunk közös elő-adást. Így jött létre a Nemzetiben a Tovább is van… című meseelőadás, majd a Merlinben a Halálkemény – a mi dájhárdunk. Aztán lemorzsolódtak a többiek, és maradtunk hárman.
Mit jelentett a képzésben, hogy zenés színész osztály voltatok?
– A gyerekdaloktól kezdve az operáig (lásd Varázsfuvola) minden műfajt végigjártunk, mindent meg kellett ismerni: volt népdal, német kabarédal, francia sanzon, dzsessz-dal, magyar nóta, operett vagy rock-zene, aztán vizsgáztunk belőle: volt operett-vizsgánk vagy LGT-vizsgánk. A hangképző tanáraink mellett, akik az énektechnikát tanították, különböző meghívott szakértők is segítettek, hogy milyen stílusban kell a különböző műfajokat elénekelni, hogy egy LGT-dalt ne úgy adjunk elő, mint egy operettet. A népzenére Kiss Ferencet, az Etnofon népzenei műhely vezetőjét hívták meg, de Lázár Zsigmond, Selmeczi György, az LGT-számokat játszó Nerobol emlékzenekar is ott volt velünk többek között.
– Más zenés képzésekre is jelentkeztél, nyitva állt volna előtted az énekesi pálya.
– Fehérváron és Budapesten is felvételiztem konzervatóriumba magánének szakra, egyszerre a Színművészeti felvételijével. A konzervatóriumba is felvettek, de nem akartam zenei szakközépiskolába, középfokú végzettséget adó iskolába menni, ha már elvégeztem a gimnáziumot. Eljöttem a Színművészetire, majd az utolsó, a negyedik évben Tarjányi Tomival jelentkeztem a Zeneakadémia operaénekes szakára, készültem is rá, aztán nem mentem el a felvételire. Tarjányi Tomi azóta Bonnban énekel az operában, operaénekes lett. Gyerekkoromban opera-énekesnő akartam lenni, nem lettem az, amit néha, így harmincegy éves fejjel titkon bánok, de közben rájövök, hogy így sokkal tartalmasabb az életem.
Még az egyetemen elénekelted a Varázsfuvola Pamináját, a HOPPart Urbi et Orbijának fehér pápája is különleges hangi adottságokat kívánó énekes főszerep. Komáromban a Csárdáskirálynő Sylviája, a Gothár Péter rendezte Leányvásárban a Szegedi Szabadtéri Színpadon Bessy Doudee voltál. Szoprán, primadonna- és szubrettszerepek. A HOPPartra általánosan jellemző koncertszínházi forma nem ad ilyen szerepformálási lehetőségeket. Hogy viszonyulsz a zenés szerepekhez, zenés színpadi villanásokhoz?
– Nem szeretnék kizárólag primadonna vagy szubrett lenni egy operettben. Ezt a kategorizálást nem is szeretem. Mind a két szerep lehetősége benne lakik egy énekesnőben, akinek megvannak hozzá a hangi adottságai. Az operában és az operettben erőteljes karaktert kell megformálni, de a koncertszínházat is szeretem, például a Hungarit. Ott nincs szerepív, éppen ezért nehéz feladat abból a néhány kis megszólalásból és a hosszú monológból a végén úgy összerakni a női karaktert, hogy a nézők is megértsék, milyen, honnan jött és hova tart, mi a problémája a párjával. Nagyon jó úgy formálni meg egy szerepet, hogy csak szeletek vannak belőle, de azért elég kevés lehetőségem adódott eddig végigvinnem egy karaktert. Sokkal több volt a szeletke. Mindenki vágyik nagy szerepekre, de ha most azt mondják, hogy el kéne menni a háttérbe havat lapátolni, akármelyik színházban van is öt mondatom, azt mondom, hogy persze, megyek.
– És a prózai szerepek? A HOPPartos Három nővér Másájáról nyilatkoztad, hogy örülsz végre egy feladatnak, amit végig lehet gondolni, és akkor megint a szerepívnél tartunk.
– Szeretem a prózai színházat, de valahogy annyit foglalkozom zenével, hogy nekem a zene szervessége nagyon fontos egy előadásban, a Három nővérből például hiányzott. Jó volt, hogy lehetett beszélni és gondolkodni az egészen, de a két dolog számomra összefonódik, mert javarészt nekem a zene segít egy szerep megformálásában. Nyilván nehéz elénekelni egy adott dalt, dallamot, de segít, hogy megformáld a szerepet. Azért nem húz kizárólag zenés irányba a szívem. Inkább az hiányzik, hogy nem játszom, hogy nincs meg a gyakorlatom abban, hogy minden este színpadra lépjek. Nincs meg az a rutin az életemben, hogy reggel próbálok, este előadásom van, erre nem adatott lehetőségem, amióta eljöttem az egyetemről. Volt olyan, hogy lejátszottam egy előadásból hatvan x-es szériát, de nem úgy, hogy egy héten át minden este csak azt játszottuk, vagy hogy két estét játszottam ezt, két estét játszottam valami mást, hanem szétfolyt az évadban.
Az ismétlődő, rutinszerű cselekvések hiányában nincs is meg az az érzésed, hogy dolgozol?
– Ahhoz, hogy az embernek meglegyen az az érzése, hogy dolgozik, kell, hogy legyen egy hely, ahova tartozik, és ahova bemehet minden reggel, ahogy az ember minden reggel bemegy az irodájába. Nagyon jót tett nekem az, hogy a nyáron negyvenegy napot forgattam a Munkaügyek című sorozatban, minden reggel föl kellett kelni, bemenni, megcsinálni, hazamenni, szerepet tanulni. Ezt a begyakorolt ismétlődést hiányolom. A színházi életben ez azt jelenti, hogy felkelsz korán reggel, fél tízre bemész a színházba, tízkor behívnak a színpadra vagy attól függően hova, hogy mi van kiírva. Megcsinálod a feladatot, gondolkozol rajta, szenvedsz, otthon rágod a körmödet. „Így kéne csinálni?”, „Nem így kéne csinálni?”. De nem így van, és ennél a szétforgácsolódásnál, hogy csak úgy tengek-lengek, kevés rosszabbat lehet elképzelni. Minden reggel fölkelek korán csak azért, hogy megcsináljam magamnak a reggelit, hogy meglegyen a napi rutinom. Nem tudok csak úgy otthon lenni. Volt olyan nyár, amikor egy hónapig totál nihilben tévét néztem. Kell néha, hogy leálljon az agyad, de nekem egy hónapja nincs, amin gondolkozzak, és megőrülök tőle, úgyhogy beiratkoztam angolórára, oda járok minden reggel nyolctól tízig.
– Ebből az derül ki, hogy a rutint kőszínházi tagsággal lehetne megszerezni. Többször mondtad, hogy szeretnél bekerülni, szívesen lennél társulati tag.
– Harmincegy éves lettem szeptemberben, és úgy érzem, hogy vagyok olyan kvalitású művész ezen a mai palettán, főleg a fiatalok között, hogy igenis lehetne helyem egy kőszínházban. Igenis szeretném kipróbálni, hogy milyen egy olyan társulatban dolgozni, ahol egy színházon belül, még ha érkeznek is vendégek, de általában ugyanazok az e  mberek dolgoznak különböző rendezőkkel, és ahol vannak kötelezettségeid a színházzal szemben, és érzed, hogy egy közösségbe tartozol. A Pesti Színházban például az volt a kötelezettség, hogy el kellett menni a Pozsonyi Piknikre énekelni. Odajött az igazgatónő [Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatójaA szerk.], hogy ugyan ti nem vagytok a színház tagjai, de szeretnénk, ha megjelennétek a rendezvényen, és prezentálnátok a dalotokat. Nagyon szívesen mentem el, és tettem ennek eleget. Mert azt éreztem, hogy tartozom valahova.
– Mit ad most a HOPPart?
– Szilágyi Katával és Herczeg Tomival lassan tizenhárom éve együtt dogozom, nagyon szeretem őket, de ahogy ők is, én is szeretnék eltávolodni és tartozni valahová a HOPParton kívül is, és azt mint hobbit, mint szeretetteljes baráti kört megtartani. Nagyon jó dolognak indult, sokáig jól működött, sikereink voltak és elértük, hogy tudják az emberek, hogy van és hogy mi az a HOPPart. De most már el kell engedni, mert éhen fogunk halni, és meg fogunk őrülni abban, hogy csak várunk és reménykedünk.
– Meghökkentő volt olvasni egy interjúban, hogy a Jó estét nyár, jó estét szerelem előtt Bata Éva, Járó Zsuzsa, Tornyi Ildikó, a Vígszínház generációdbeli színésznői megközelíthetetlenek voltak számodra. Ilyen záróvonalat jelentene a kőszínház fala az ott és a függetlenként dolgozók között?
– Egy nagy kőszínházban, ahol rengeteget játszol, annyira le vagy kötve, hogy nincs lehetőséged kiszabadulni egy független produkcióra, egy sorozatba, egy filmbe, mert vagy próbálsz, vagy előadásod van. Ezért sem tudtam találkozni egyikőjükkel sem, Bata Évát az iskola óta nem láttam. Nem találkozik a két platform, ez nekem nagy fájdalmam. Van persze, hogy kőszínházak befogadnak kész független előadásokat, vagy koprodukcióban közös előadásokat hoznak létre velük, és akkor már egy épületben vagytok, és elkezdődhet valamilyen összefésülődés, de ez lényegét tekintve mégsem valósul meg. Nem az érdeklődés hiánya, hanem az anyagi körülmények miatt és amiatt, hogy egy igazgatónak, egy művészeti vezetőnek vagy egy művészeti titkárnak egyszerűen nincsen ideje ezzel foglalkozni
Az Örkényben a Polgár Csaba által rendezett Merlin avagy Isten, Haza, Család nem egy ilyen koprodukciós előadás volt a HOPPart és az Örkény között?
– De, az volt, és jól is sikerült, csak sajnos elég hamar lekerült műsorról, mert az Örkény közönsége nem fogadta el ezt a fajta színházat; azt éreztem, hogy kizárólagosság van, hogy az Örkény közönsége a saját színészeit várja, akik ugyan minket szeretettel fogadtak, mert egy baráti, szeretetteljes társaság, amit nem tudnék minden színházról elmondani. Színház és színész között is nagy különbségek vannak, szerintem sztár- és kasztrendszer van.
– Mint társulat ugyanakkor ti is fogadtok, fogadtatok vendéget, vannak, akik kifejezetten veletek szeretnének dolgozni, ez mennyiben más szituáció?
– Általában olyan emberek jönnek hozzánk, akiket valahonnan már ismerünk, ismerek, most például Valentyik Anna jött az egyetemről A csúnya kacsa mesedarabba, őt ismertem a Jó estét nyár-ból, egy pillanat alatt be tudott közénk illeszkedni. Ez nem mindig ilyen egyszerű, de persze ha hozzád jönnek, akkor teljesen más a felállás, máshogy kell viselkedni. Az pedig nagyon jó érzés, amikor valaki gondol ránk, és azt mondja, szeretne velünk dolgozni. Például Rába Roland mondta, hogy szeretne nekünk rendezni egy előadást, de ez aztán sajnos nem tudott létrejönni.
A régi HOPPart-tagok visszajárnak?
– Friedenthal Zoli, Polgár Csabi és Takács Nóra Dia rendszeresen visszajárnak. ők kötődnek hozzánk, szívesen vannak velünk. Polgár Csaba el szokott hívni minket a rendezéseibe is. A többiek nem járnak vissza, nekik megvan a saját életük.
A függetlenség vándorélettel jár: csak sokára, 2012 szeptemberétől kaptatok próbatermet. Hogy kell elképzelni a független mindennapokat?
– Amíg nem volt állandó próbatermünk, általában a bemutató helyszínén próbáltunk, és gerillaharc alakult ki csak abból, hogy kié legyen a próbaterem. Lehet, hogy piti dolognak tűnik, de idegesítő, hogy mindig mindent magaddal kell vinni. Ha olyan előadás van, hogy be kell sütni a hajadat, akkor a sütővasat, a hajhabot és a hajlakkot is, mert nincsen „áppárát”, aki elkészíti a hajadat, kisminkel és felöltöztet. Amíg a Korijolánusz tartott, minden előadás előtt két óra hosszat vasaltam a jelmezeket, hogy a többi kollégám fel tudja venni. Magamra vállaltam, de egy idő után azt gondoltam, hogy nem vagyok öltöztető, ez nem az én szakmám. Ez a nehéz, hogy mindent magadnak kell csinálnod. Még a díszlet beépítésére lehet, hogy van helyi műszak, mint a Szkénében, de a kellékedet, a jelmezedet, a hangszeredet, a kottáidat te cipeled oda, és te viszed el a szennyest. És jó, hogy magad varrod a jelmezedet, és takkerolod be a műfüvet a padlóra, de ebből kinőttem. Egy idő után felőröl és megunod, és azt érzed, hogy szükséged van valakire, aki segít.
A küzdelem mellett a szabadság szokta adni a mérleg másik oldalát a független létformákban. Az nem egyenlíti ki ezt a helyzetet?
– Mihez képest szabadság? Ugyanúgy tartozom ehhez a társulathoz, mint más, mondjuk, egy kőszínházhoz, és az igaz, hogy egyszerűbb elszabadulnom, hogyha elhívnak egy külsős munkába, és egyszerűbben tárgyalok, mint aki egy kőszínházban dolgozik, de a szabadságnak megvan az ára. A kőszínháztól független vagyok, de az állami szervtől nem, hiszen anyagilag tőle függök. A próbákkal pedig ahhoz kell alkalmazkodni, akit vendégként hívunk, és ha nem ér rá tíztől kettőig, csak kettőtől négyig, akkor kettőtől négyig próbálok, és aztán este tíztől hajnali kettőig. Ebben nincs szabadság, és úgy érzed, hogy nincs életed, mert az élethez – undorító dolog, de – pénz is kell, és a fizetésed nem érkezik meg minden hónap tizedikén a számládra.
Az önmenedzselés nem járható út?
– Nem tudom magamat menedzselni. Lehet, hogy nagy a szám, hogy erős jelenség vagyok, de nem ebből a szempontból. Nem vagyok hajlandó premierhiénáskodni. Már gyerekkoromban sem viseltem el azokat, akik nyaltak a tanároknak az iskolában.
– Melyik HOPPartos-előadást szeretted különösen a pályafutásotok során?

016_kiss diana magdolna 023ff

Schiller Kata felvételei

– Minden előadásunkat szerettem. A lakásszínházi formájával a Szörprájzparti különleges volt, jól sikerült, jól állt nekünk, próbálni és játszani is jó volt, ott aztán le lehetett bukni, ha nem voltál ott lelkileg vagy testileg száz százalékban. A Merlint és a Korijolánuszt is szerettem, szeretek Polgár Csabi keze alatt dolgozni, mert okos ember, érzékeny lélek, és nagyon jó előadásokat hoz létre. Sajnáltam, hogy az Urbi et orbi (rendező: Rusznyák Gábor) kortárs opera nem tudott tovább menni a Jurányiban. Pilinszky négyszereplős szösszenetéből készült, a zenét Kovács Marci írta, olyan volt, mint egy zen-szertartás. Az előadás nem találta meg a befogadó rétegét, és szüksége lett volna egy olyan támogatóra, aki megadja a lehetőséget, hogy valahol, mondjuk, a Müpa Kristálytermében havi egyszer el-énekelhessük. Sajnálom, hogy nem tudjuk életben tartani és elvinni a világ bármely tájára operafesztiválokra, mert megállná a helyét.
Mundruczó Kornél több rendezésében játszol, ha nem is állandó, de biztos tagja vagy a „szörnycsapatának”, a társulat nélküli független Proton Színház koprodukcióban létrehozott előadásainak.
– Igen, Kornél számít rám. Naturális, durva és erős előadásokat rendez, mert az élet ilyen. Lehet szeretni az operettet, de lássuk be, hogy idealista giccs. Szeretem, amikor a nézők azt kérdezik, hogy „mi ez?”, „mi ez a borzadály?”. Ebben élünk. Sajnos. Nem a selyemszobácskában, és nem aranykanál lóg ki a szánkból. Most több olyan előadása fut, amelyekben eredetileg nem voltam benne, és beugrással vettem át a szerepeket, mint ahogy korábban A jégben is. Furcsa, de hamar magaménak érzem ezeket. A Demenciába először tavaly novemberben ugrottam be Moszkvában Tóth Orsi, a Szégyenbe most ősszel Wéber Kata helyére.
Milyen feladatok várnak az évadban?
– Játszom a Mundruczó-darabokban, a Jó estét nyárban a Pestiben, a HOPPartos Válasszunk párt!-ban (oda is beugrottam). Szándékunk szerint a HOPParttal befejezzük A csúnya kacsát, szervezünk HOPPart Klub-koncertet a társulatból összeállt, popslágereket feldolgozó többszólamú kórussal. Az évad második felére Novák Eszter, akit nagyon jó, méltánytalanul nem foglalkoztatott rendezőnek tartok, Nyíregyházára hívott egy operettbe, Polgár Csaba pedig Budaörsre visz minket A nagy Romulusra.
Úgy tűnik, mégsem vagy optimista.
– Elérkeztem egy olyan pontra, ahol azt érzem, hogy annak a célnak, amit kitűztem magam elé, a közelében sem járok. Nem arról van szó, hogy egyre magasabbra teszem a lécet, hanem egyre kevesebb a lehetőségem, hogy előrelépjek az álmom felé, mert a független társulati létben egyre nehezebb élni, egyre kevesebb lehetőség van játszani, így nem látnak, és nem mondják, hogy „szeretnék veled dolgozni”, ez iszonyatosan lehangoló. Voltam valahol, és most magamhoz képest azt érzem, hogy visszaesem. Nem visszaesni akarok, hanem előrébb jutni. Egy színésznek az a fontos, hogy játsszon, hogy próbáljon. Exhibicionista majmok vagyunk mind, azt szeretnénk, hogy „lássanak, lássanak, lássanak”, adni akarunk az embereknek, örömet szerezni, ráébreszteni őket valamire, elérni, hogy úgy menjenek haza, hogy emlékezetest láttak. Nekem ez hiányzik. Így nem tudok kiteljesedni.

Az interjút készítette: Varga Kinga

Facebook Comments