…ha előfordulnak ilyen tragikus történetek, ha létezik igazságtalanság az igazságszolgáltatásban, erről – akár színházban is – beszélni kell.

Az inárcsi, civilekből álló KB35 Társulatnak a MU színházbeli Suha című bemutatója kapcsán először az a kérdés jutott eszembe, milyen ember is a bíró. És az ügyvéd milyen ember? És az ügyész?

Az előadás Magyar Elemér ügyvéd Fekete-fehér című, a szerző által dokumentumdrámának nevezett munkája alapján készült; a mű egy 1994-ben történt gyilkosságot követő büntető eljárást és érintőlegesen egy ennek folyományaként lezajlott kártalanítási pert dolgoz fel. Az írott szövegből nem derül ki, hogy a rögzítettek mennyiben felelnek meg egy az egyben a valóságnak, de az igen, hogy a drámában saját nemével és nevével csupán az eset vádlottja szerepel, a többi karakter kitalált személy. Kitalált, részben mégis „valóságos”, a történetben megjelennek ugyanis a jogásztársadalom szereplői. És hogy hogyan, azaz milyen válasz adható a fenti kérdésekre? A színdarab (melynek felhasználásával filmet is forgattak 2006-ban Nincs kegyelem címmel, Ragályi Elemér rendezte és ő írta a forgatókönyvét – az utóbbit Magyar Elemérrel közösen; a főszereplője Nagypál Gábor) és az ennek alapján készült előadás – szerintem – a sztereotip válaszokat erősíti. Az ügyvédnő csak azért hisz a címszereplő vádlott, Suha Dénes ártatlanságában (a vezetéknév fiktív), mert „ez a dolga”. Miközben akkurátusan kávézgat, „felülről” kéri számon Suhát, miért is késett a megbeszélt találkozóról (felteszem, mert nem állították elő időre – előzetes letartóztatásban van ugyanis). Aztán ugyanúgy meghunyászkodik ő maga is a bírónő előtt, ahogy Suha őelőtte. Az ügyésznő, akinek szegénynek nincs tabletje (nem úgy, mint a sajátját előszeretettel használó ügyvédnőnek), hízeleg a bírónőnek (hátha ez még jól jön), milyen szerencse, hogy Suha ügyében ő fog ítélkezni. Aztán majdhogynem nyomdafestéket nem tűrő szavakkal vonja kérdőre az általa felügyelt, a Suha elleni nyomozást végző rendőröket. A bírónő meg jó magasan ül a tárgyalás során (konkrétan egy asztal tetejére rakott karosszékben), oda kisember bizony fel nem érhet, és nagyon fontos neki a megszólítás (nem asszonyom, hanem tisztelt bíróság). Továbbá elsiklik afelett, megértette-e az egyszeri tanú, Balogh Nikoletta, miért is „csak” élettársa ő Suhának, nem házastársa. Bár ennek az adott esetben semmilyen jelentősége nincs, mert ha házastárs, ha élettárs, a vádlott hozzátartozója ő, aki ilyenként a vallomástételt megtagadhatja.

011_kb35_suha_foto_illes csabaff

Illés Csaba felvétele

Aki járt már bírósági tárgyalásokon – és itt elsősorban azokra gondolok, akik ott végzik a munkájuk egy részét (e sorok írója végigélt jó pár ezret életében) –, remélhetőleg tudja: vannak ügyvédek, akik a darabbélinél kedvesebbek, és – urambocsá’ – hisznek védencük ártatlanságában. Bár kétségtelen, nekik ez nem kötelezettségük. Vannak ügyészek, akik nem próbálnak bizalmaskodni a bíróval, és a nyomozó hatóságot a nyomozással kapcsolatban nem ordítva utasítják. És léteznek olyan bírák, akik készséggel magyarázzák el az előttük megjelent, sokszor valóban megilletődött tanúknak – ha kell, többször is –, mit is jelent a vallomástétel megtagadásának joga. Az előadásbeli történetből mindez nem derül ki (ezért mondom „féloldalasnak”), de nem is ez a cél. Ellenkezőleg: rávillantani arra, hogy az igazságszolgáltatás sem tökéletes (mint talán semmi egy állam működésében); ugyanakkor azoknak, akik nem mozognak naponta ebben a környezetben, valahonnan jó volna tudni, ez azért nem az ott ténykedők „direkt gonoszságának” az eredménye.
A KB35 előadása nem véletlenül „féloldalas”: ha előfordulnak ilyen tragikus történetek, ha létezik igazságtalanság az igazságszolgáltatásban, erről – akár színházban is – beszélni kell. Egy fiatalember – ahogy mondani szokás – rosszkor volt rossz helyen, ezért gyilkossági ügy vádlottjává lesz (mert megelőzőleg dolgozott az áldozatnál, kutyák ismerik fel a szagát a tett helyszínén). Aztán elhiszi, amit a „kényszeresen” elkövetőt kereső rendőrök meg egyszer az egyik cellatársa sugall neki: ha bevallja, ő a gyilkos, hamarabb szabadul, talán haza is engedik. Mert a beismerő vallomás nyomatékos enyhítő körülmény. Megteszi: magára vállalja a történteket. Miután fény derül a valódi elkövetőre, szabadon engedik (ekkorra már huzamosabb időt töltött börtönben ártatlanul), de a falujában kiközösítik, ezért munkája sincs, a háza uzsorásoké lesz; még kártalanításra sem jogosult az államtól, mert „neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bűncselekmény gyanúja reá terelődjék” – így szólt a vonatkozó jogszabályi rendelkezés –, és mert az ítélete ellen nem fellebbezett. Meg sem várja az abbéli döntést, jár-e neki pénzbeli elégtétel; felakasztja magát. Nem mellesleg utóbb, 2003-ban azon rendelkezéseket, amelyekre hivatkozással a kártalanítási igényt elutasították, az Alkotmánybíróság alkotmánysértő voltuk miatt megsemmisítette.
Malik Gábor rendezése (a rendező bíróságon dolgozó jogász) nem hagy kétséget: a címszereplő ártatlan. (Ha a fent említett filmet nézzük, szerintem kezdetben bizonytalanok vagyunk kicsit.) A vékonyka Déneske (így hívják a zárkatársak) az idő nagy részében egy székben ül, mint akit csak úgy odatettek és ott felejtettek. Ha tárgyalásra kell menni, a zárkatársai öltöztetik, mint egy bábut. Ha a testedzéshez súlyzóra van szükség a börtönben, csak a derekára kell tennie a kezét, így fordítják az oldalára, aztán lehet emelgetni karjánál-lábánál fogva. Ez utóbbi momentum pompás megoldás, mert egyszerre nagyon nevetséges, és a kiszolgáltatottságot is pontosan jelzi. Kissé didaktikusan nem kizárólag érezzük, de láthatjuk is: Déneske rossz ember nem lehet. A börtönben van ugyanis egy haldokló növénykéje (ami már akkor a színen van, amikor még el sem kezdődött az előadás), a leveleit, az alsók sárgák már, simogatja néha-néha (tudjuk előre, valami ilyesmi történik majd). Meg sem fordul a fejünkben, hogy ez a fiú képes lenne ölni, ezért az igazságszolgáltatás gépezete még félelmetesebb – mert nem felejthetően előre ismerjük a történet végét. Suhának Urszinyi Ádám kiváló választás: ez a fiú nem tettet semmit. „Csak” nézeget a fekete szemével, és üldögél behúzott nyakkal. Összeszorított szájjal, nagy komolyan tűri, hogy ő a súlyzó. Amikor pedig képzelgéseiben (ezeket a részeket – pont eléggé egyszerűen – vörös fényben játsszák a pusztán néhány székből és asztalból meg egy alacsony dobogóból álló, a történések helyszíneit praktikusan jelző, szerény díszletben) a bírónő, akinek a talárja ilyenkor csipkés alsóneműt rejt, már majdhogynem gyámolító szeretőként jelenik meg, a bebizonyosodott ártatlansága és a részére megítélt kártalanítási pénz fölött érzett öröme inkább gyermeki, nem pedig az a felnőttesen diadalittas. Urszinyinek ebben az elő-adásban nem a játéka nagyon szép, hanem – Suhaként létezve – ő maga.
A Suhát körülvevő világ milyenségét jól festi le Fodor Katalin kellően unott bírónője – ekként nekem jobban tetszett, mint majdnem szeretőként –, Kiss Nóra kellően pikírt ügyésznője, de mindenekelőtt Boda Anna tűéles Balogh Nikije. Boda tényleg úgy adja a bíróságon „eltévedt”, az érthetetlenség elszenvedésében Suhával osztozni kénytelen élettársat, mintha most küldték volna ide valami törvényszékről, hogy el tetszett téveszteni a házszámot, a tanúk meghallgatása ugyanis ezen a színpadon lesz. A most említetteken kívül Boda Tibor – Déneskét hol elnyomó, hol (mind konkrét, mind átvitt értelemben) felemelő – Olajbárója (ő az egyik zárkatárs) érdemel mindenképpen említést.
A KB35 előadásának 2015 novemberében Inárcson még volt a címe. Azon tűnődtem, eláruljam-e itt, mit is jelent ez; nem teszem, bár biztos vagyok benne, a legtöbbeknek ez a kifejezés nem mond semmit (akit most már érdekel, utánanéz). Nem teszem: a régi cím – számomra – inkább azt volt hivatott szimbolizálni, amit egy bírósági eljárásban a laikusok nem értenek, ezzel szemben a mostani Suha az emberre koncentrál. Jobb ez így – ez utóbbi a fontosabb.

FÓKUSZBAN: VALÓSÁG – további cikkek

Gáspár Ildikó: Hajdani hitelünk – a témára hangoló esszé
2016. március 2-án jelent meg a Színház.NET-en
Forgách András: A szabászolló
Pass Andrea: “Mi nekem a valóság”
Bass László „Az igazi valóság az kinn van az utcán”
Szociopoly, Mentőcsónak Egység
Rimini Protokoll: ABCD
Szerkesztette, fordította és a bevezetőt írta: Boronkay Soma
Néder Panni: Kihívásról kihívásra
Nature Theater of Oklahoma: Life and Times
Adorjáni Panna: Dokumentumok a kis román valóságról
Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár
Csáki Judit: Oly korban élt
Gyarmati Fanni Naplója / FILC Fischer Iván Lakásszínháza
Karuczka Zoltán: Féligazságok
KB35, Inárcs: Suha

Facebook Comments