Koršunovas előadásában a másik megértésének teljes hiánya atrocitásokhoz és súlyos egzisztenciális válságokhoz vezet.

Oskaras Koršunovas 2014 februárjában bemutatott Sirálya úgy dolgozik a csehovi szöveggel, hogy annak lényegi, a világ és a benne bukdácsoló ember működéséről feltett kérdéseire fókuszál, mellőzve szinte minden olyan külsőséget, ami elvonná a figyelmet a dráma alapvető gondolatiságának meghökkentő aktualitásáról. A szürreál Hamlet és a szocreál-szürreál Miranda extravagáns látványvilága helyett a Sirály mintha az Éjjeli menedékhely sajtótájékoztatószerű alapszituációjának minimalizmusát vinné tovább, és mivel leginkább a színészi játék és színpadi jelenlét intenzitásából merít, egy szikár, de tűpontos reflexiót nyújt az alkotás lehetőségeiről, az alkotó ember boldogtalanságáról és a generációk közötti kommunikációs deficitek oldhatatlanságáról.
A Koršunovas által tervezett tér épp annyira tágas, hogy ne legyen fullasztó, pontosan annyi benne a levegő, amennyi a túléléshez kell az összezárt, amúgy is, kimondva-kimondatlanul menekülni vágyó csehovi szereplőknek. A kettéosztott tér bal oldalán fehér vetítővászon van, melyből döntött zsírpapír mennyezet emelkedik, jobb oldalán fekete függöny és egy gördíthető technikusdoboz laptoppal. Ebből fog szólni a tehénbőgés, a kolomp, a tyúkok és disznóröfögés hangja, ami épp csak jelzésszinten utal a csehovi vidéki környezetre, majd találóan megfeledkezik róla. Dovilė Gudačiauskaitė jelmezei hideg színűek, halványak és kopottasak, de megvan bennük egyfajta odafigyelés: mintha mindenki épp csak annyit törődne megjelenésével, hogy ne hibáztassák nemtörődömséggel, teljes lemondással. Ez a képi visszafogottság a közel háromórás előadás végéig megmarad, s bár egy-két szembetűnő változást megbír a produkció, különösen Nyina fejlődés–visszafejlődés-történetén keresztül, az uralkodó hangulat mindvégig egy szürke novemberi napot juttat eszünkbe. A tér közepén és bal oldalán egyszerű fekete székek vannak, némelyikükön névtábla áll, egyeseken már színészek ülnek, nem tudni, hogy karakterben vannak-e már, amikor benépesül a nézőtér, vagy csak a helyzethez felminősített önmagukként néznek kifelé. A litván társulat előadás előtti jelenléte jelzi, hogy megérkezésünk alig befolyásoló tényező, egy kisközösség életének folyamatosságába csöppenve látjuk azt, amit, és a történtek valójában bármikor megeshetnének, nem rendkívül szokatlanok, sőt kissé semmilyenek.
Trepljov (Martynas Nedzinskas) első fontos monológját a nézőknek mondja: arról beszél, hogy az ő fiatalsága mennyire zavarja anyját, de szavaiból kihallani, hogy nem áldott állapotként tekint saját korára, helyzetére. Majd a színházról szól, és ezzel meg is adja a Sirály két legfontosabb problémáját: az interperszonális kapcsolatok nemcsak a korkülönbség miatt lehetetlenülnek el, hanem a művészetről, pontosabban a színházról való gondolkodás ellentmondásossága miatt is. Anyja, 021_siraly korsunovas 05ffArkagyina (Nelė Savičenko) a játéktér szélére elhelyezett székek egyikén ül, és végighallgatja fia gondolatmenetét, reagál is rá visszafogott, ám sokatmondó szemforgatásokkal. Koršunovas előadásában állandó a kérdés, hogy ki mit hall és ért meg a másikból, és amennyiben elfogadjuk, hogy például Arkagyina kihallgatja fia vívódásait, súlyosabbá válik a másik megértésére való teljes képtelenség. Trepljov monológjának második felében arra reflektál, amit ma már kifejezetten Y-generációs problémának nevezünk: az egyén különlegességének folyamatos sulykolására és a tökéletes hétköznapiság, sőt jelentéktelenség felismerése miatt elhatalmasodó kétségbeesés érzésére. Ijesztően mainak tűnik Trepljov helyzete: az egyetemről kikerül; az ígéretesen induló fiatalnak egy adott ponton azzal kell szembesülnie, hogy valójában semmit nem tud, sem a világról, sem önmagáról, és bár kimondja, hogy tehetségtelen, az ezzel a gondolattal való együttélés, az átlagosság elfogadása és esetleges kamatoztatása lehetetlennek ígérkezik. Koršunovas azonban nem foglal állást Trepljov tehetsége dolgában, nem tudjuk eldönteni, hogy a fiú az-e vagy sem: megvan benne az alkotó ember önmarcangolása, perfekcionizmusa és a fejlődésre való folyamatos törekvése, Nyinával bemutatott előadása sem feltétlenül felejthető (a kortárs mozgásszínházi előadások látványvilágát idéző produkcióban Nyina fehér kezeslábasban egy holdsütötte vízfelület kivetített videója előtt táncol), de környezete reakciói, a visszajelzések és kíméletlen önértékelése mégis azt mutatják, hogy nem egyértelmű képességekkel megáldott emberről van szó. Ez az ambivalencia arra az esetlegességre utal, ami a tehetség megítélésében mindenkor közrejátszik: az ízlés személyessége és relativitása megkérdőjelezi a kategorikus kijelentések legitimitását. Trepljov új formák iránti vágyát Koršunovas nem szó szerint érti, hanem a mindenkori emberi-művészi generációs különbségek megnyilvánulásaként, nem próbál választ adni a színházi reformok szükségességének kérdésére, hanem azt a tényt mutatja fel, hogy minden alkotónak számolnia kell a megörökölt hagyományokkal: mind a követés, mind a szembefordulás alkotói gesztust takar.
Trepljov másik nagy világfájdalma, hogy nem veszik komolyan: anyja látványosan mellőzi, Dorn, az orvos is félvállról veszi, Nyina pedig egyáltalán nem érti, csak a hírnév megszerzéséhez felhasználható eszközként tekint rá. Trepljov egyik legnagyobb tragédiája pontosan abból fakad, hogy szerelme nem beszél vele közös nyelvet, hogy nem találhat benne értő társra, így minden próbálkozása köddé válik ebben a meddő környezetben. Ráadásul ott van Trigorin, aki Darius Gumauskas alakításában nemcsak alkotóként, de férfiként is háttérbe szorítja. Koršunovas Trigorinja ugyanis olyan szívtipró, karizmatikus férfi, aki tehetségével és férfias kisugárzásával is joggal kiköveteli magának a népszerűséget, tipikusan az a figura, akibe nő-férfi egyből beleszeret. Arkagyina megpróbál rendelkezni fölötte, birtokosi gesztussal simogatja az arcát, neki szinte mindegy, hogy a férfi mit miért mond, számára nem több, mint egy szép tárgy, egy gyönyörködtető trófea. A hármójuk hálójába csöppenő Nyina (Agnieška Ravdo) a tökéletes áldozat, az előadás egyik leginkább szánalomra méltó szereplője: tanulni akar Arkagyinától, vágyik a nagyvilágiságra, de legbelül érzi, hogy soha nem lesz több provinciális kislánynál. Annyira lázad saját maga ellen, hogy végül ő veszít el mindent, ő lesz a legboldogtalanabb. Szinte semmit nem ért abból a világból, amelyben él, de abból sem, amibe vágyik. Trepljov és Trigorin egyaránt rejtvény számára, nem is tudja megfejteni őket, zsigeri rajongása nem elég ahhoz, hogy valódi kapcsolatot létesítsen ezekkel a férfiakkal. Nyina talán nem is a színházba szerelmes, csak abba az ideába, amit hozzá társít, és túl sok mindenen kell keresztülmennie ahhoz, hogy a valóság és az igazság közelébe jusson. Mégis őt lehet a leginkább sajnálni: minden naivsága, bugyutasága ellenére is ő az, aki legkevésbé érdemli meg sorsát.
Koršunovas előadásában a másik megértésének teljes hiánya atrocitásokhoz és súlyos egzisztenciális válságokhoz vezet. Mindenki a legkevésbé alkalmas embernek panaszolja el gondjait, a Sirály így a kommunikáció teljes csődjét mutatja. Félelmetes a felismerés, hogy ebben az érthetetlenségben, idegenségben tengődik az ember, így telik el az élet.
A szerző az előadást az Eurothalia Nemzetközi Színházi Fesztiválon, Temesváron látta

Facebook Comments