Végy egy üres színpadot, pár üveg ásványvizet és néhány hiperérzékeny mikrofont. Tedd fel a fülhallgatódat, csukd be a szemed és dőlj hátra: isten hozott a brazil őserdő legmélyén.

Persze minden értelemben jóval több kell ennél a zajos kritikai és közönségsikerhez, ami globális védőburokként öleli körbe a The Encounter című előadást. Most kivételesen érdekes és érdemes az internet népének kommentjeibe belepillantani, amelyek a március 1-jén a világhálón élőben közvetített, és március 8-ig bárki (azt követően meg az ügyesebbek) számára elérhető eseményről születtek. „Új embernek érzem magam”, „Mintha én is ott lettem volna azokon a helyeken”, „Az egyik legfantasztikusabb színházi élmény, amiben valaha részem volt”, „Megváltoztatta az életemet”, és hasonlók. A cikk leadásának időpontjáig a felvétel nézettsége átlépte a 45 ezres számot, és ütemesen növekszik.

Kezdjük a végén: egyáltalán nem lep meg, ugyanakkor elégedetten nyugtázom, hogy Simon McBurney a kétórás one-man-show-ja befejeztével megköszöni a közönség számára mindvégig láthatatlan stábtagoknak, hogy segítségükkel létrejöhetett ez a – számomra az ember(i) határairól és a színház fogalmának kiterjesztéséről szóló – előadás. Mert hát egy ilyen technikai bravúr kizárólag összehangolt csapatmunka eredményeként születhet meg. Pontosítok gyorsan: egyrészt a saját bőrét vásárra vivő társulatvezető-rendező bámulatosan technikás alakítására, tűpontos dramaturgiával felépített jelenlétére gondolok, másrészt arra a valóban irigylésre méltó módon megvalósított (és mint látni fogjuk, igen tágan értendő) technikai környezetre, ami többnyire a szemnek láthatatlan módon létrehozza, fenntartja és pompásan működteti az élményt.

theEncounter_complicitéLEAD

Az 1983-ban alakult, a kézre álló színházfogalmakkal a mai napig besorolhatatlan brit társulat, a Complicité a meglepetés erejében és a néző aktivizálásában hisz. Sz. Deme Lászlónak a tíz éve e hasábokon megjelent kijelentései itt és most is érvényesek: „A Complicité előadásaiban minden formai és tartalmi újítás az előadó és a befogadó közt megszülető közvetlenség újra felfedezésének rendelődik alá. Színházuk nem fiktív kozmosz többé, amely jeleket sugároz valamely közösség felé, hanem egyedülálló és különleges kommunikációs aktust kínál.”

De hogy is kerül most ide a közvetlenség? Ha ugyanis a 2015 nyarán Edinburgh-ban bemutatott, hamarosan európai turnéra induló The Encounter-t „kívülről” nézem, kevés ennél közvetettebb színházi formát tudok elképzelni. Az előadás megtekintéséhez – és ezt most értsük inkább úgy: meghallgatásához – ugyanis szükség van egy kifogástalanul működő fülhallgatóra, hogy biztosan csak és kizárólag azt és úgy halljuk, amit és ahogy McBurney lehetővé tesz, illetve engedélyez a számunkra. Bár szeretjük hangoztatni, hogy a közönség közösséggé válik, ez valójában ritkán történik meg, a fülesek felvételével pedig végképp befellegzett a cinkos sugdosásnak nézőtársainkkal (az előadás távoli rokonaként a Stereo Akt friss Etikettje jut eszembe). Magunkra vagyunk hagyva, önmagunkra vagyunk utalva, a hangszórókból áradó, felerősödő, elhalkuló, azonosítható vagy épp megfejthetetlen hanghatások elvárják és megkövetelik az egyedi válaszokat, a szubjektív, ha úgy tetszik, magányos értelmezést.

McBurney viccesen említi a trip legelején, hogy az a célja, hogy beköltözzön a fejünkbe, befurakodjon a gondolataink közé. Ahogy telik az idő, rájövök, hogy nincs ebben semmi túlzás, ő tényleg ezt akarja, de ami ennél nagyobb dolog, ezt is teszi. Szintén az elején mondja, amikor látszólag a hangrendszert tesztelteti velünk, hogy csukjuk be a szemünket, és úgy hallgassuk a különböző effekteket. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de utólag szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül nem hangzik el az ilyen esetekben szokásos, a tilalmat feloldó mondat arról, hogy most már kinyithatjuk a szemünket. Ezt az előadást legalább kétszer kell látni, vagyis hát egyszer nézni, egyszer meg hallgatni. A téglalap alakú, bemikrofonozott, intelligens üres térnek nincs olyan pontja, ahol ne fordulna meg McBurney az előadás során, a hangrögzítő, -torzító, -módosító, -ismétlő eszközök gyűrűjében a színpadnak nincs nem pregnáns pontja. A távoli utazásra kapható nézőt becsapó effektek (az egész előadás fizikai-technológiai alapját az ún. binaurális hangok adják, erről bővebben itt olvashatunk) illúziókeltően teremtik meg a távolság és a közelség érzetét, kitágítják, vagy épp leszűkítik a teret. Csukott szemeim előtt hol a kristálytiszta eget látom, máskor meg elakad a lélegzetem a dzsungel fullasztó, forró, párás levegőjétől.

De hogy is kerülünk a kényelmes fotelből a brazil őserdőbe? A nagy nézőmanipulátor McBurney személyes érintettsége, az ő címbe emelt találkozása a történettel – ami aztán nekünk is esélyt ad egy/a találkozásra – igen lényeges alapvetés. Mint az előadáshoz szervesen csatlakozó, képekkel, szövegekkel, videófelvételekkel dúsan megpakolt, ezért aztán akár órákon át böngészhető microsite-ról kiderül, ez az egész akkor kezdődött, amikor a rendező két évtizede kapott egy könyvet. A diktatúra elől Romániából a hetvenes évek közepén Amerikába menekülő író, Petru Popescu kötetéről, az 1993-ban megjelent Amazon Beamingről van szó. Különleges históriát mesél a könyv, az utazásait fotóriportokkal dokumentáló Loren McIntyre sztoriját, aki 1971-ben a National Geographic Society megbízásából az Amazonas forrásvidékét feltárandó vette be magát a dzsungelbe, ahol a mayoruna (vagy matsés) törzzsel találkozott (akikről bő fél éve is hallani lehetett, amikor a hagyományos gyógyítás enciklopédiáját publikálták). McIntyre felkavaró emlékeit Popescu rögzítette, majd McBurney elkezdte mindezt színpadi matériává alakítani: kiterjedt kutatásokat folytatott, majd egy ponton maga is elutazott Brazíliába. A terjedelmes anyagban sűrűsödési pontokat keresett, a The Encounter struktúráját ezekhez kötözte, ám ahogy a microsite központinak tételezett topikjai valójában csak újabb és újabb elágazások nyitányai, ugyanúgy az előadásban felvetett témák is szeszélyesen, ám korántsem véletlenszerűen fűződnek-gabalyodnak egymásba.

Ami így születik, az egy rugalmas, extrém nagy szakítószilárdságú kötélhez vagy különböző időket és tereket összekapcsoló virtuális alagúthoz hasonlítható. Valóság és fikció, paranormális jelenségek és szkepticizmus, az érzékszerveink nyújtotta biztonság megkérdőjelezése, az idő formája és kiterjedése, a fehér emberbe kódolt gyarmatosító ösztön és a megérteni, vagyis hát leigázni kívánt archaikus közösség fölényes magabiztossága – mindez szóba kerül, vagyis elhangzik ebben az előadásban. A The Encounter az emlékezésről is szól: az előadás 3D hanggal édesített madeleine-kekszként ébreszti fel az itt és most jelenvalóságától sok ezer évre és kilométerre eső, valahol mégis mindünkben ott lapuló emlékeket.

Conplicité: The Encounter – Petru Popescu Amazon Beaming című könyve alapján – a londoni Barbican világhálón közvetített előadása

Design: Michael Levine. Hang: Gareth Fry with Pete Malkin. Fény: Paul Anderson. Vetítés: Will Duke. Rendező munkatársa: Jemima James. Társrendező: Kirsty Housley. Rendező és előadó: Simon McBurney.

Facebook Comments