Mucsi Zoltán rendezése nem az evidens időszerűség felől közelített az értelmezéshez.

A 21. századi hatalmas, lavinaszerű népességmozgás, a migránsok számos országot és több kontinenst, de elsősorban Európát érintő összetett problémái szinte magától értetődően előidézhették volna, hogy az 1974-ben keletkezett színmű újból felkeltse színházaink érdeklődését. (A lengyel szerző maga is többször és hosszasan megtapasztalta a hazájától távol élés, a részben kényszerű idegenbe szakadtság sors-kihívásait.) Az előzetes híradásokból úgy tűnik azonban, hogy ez az előadás részint véletlenszerűen, a szövegre történt rátalálás elsöprő örömében, lázas munkakedvtől tüzelve jött létre, s bár alkotói azt írják az Emigránsokról: „A darab aktuálisabb talán, mint valaha”, Mucsi Zoltán rendezése nem az evidens időszerűség felől közelített az értelmezéshez.

emigransok_kallaiKOTOJELtoth_AnettCIKK

Fotó: Kállay-Tóth Anett

Mrożek tolla nem konkretizálta egyértelműen sem azt, hogy a két szereplő – a szabadsághiány, a diktatúra elől menekült értelmiségi, AA és a pénzkeresés reményében felkerekedő melós, XX – mely nemzet fiai, sem azt, hová, mely nép körébe vetődtek. Ennek a (stílusbeli trükköket ugyancsak követelő és eredményező) lebegtetésnek, általánosításnak a fenntartása – jóllehet az írónál a figura-ábrázolás mélyén lappang némi lengyel színezet, s erre Mucsi parányit rá is tesz – megengedi, hogy az ezerkilencszázhatvanas évek végén kezdődő közelmúlt valóságos eseményeitől, geopolitikai változásaitól, földrészünk és a kisebb térségek gyakori arculatváltásaitól mintegy függetlenül, a történelmi időben szintén imbolygatva bontakozzék ki két középkorú ember dialógusdrámája. Származásuk, műveltségük, korábbi társadalmi hovatartozásuk alig nyit kapcsolódást, átjárást kettejük egyénisége között, ám egy lépcsőház alatti, lakásnak kinevezett nyomorúságos bérleményben összezárva – és éppen a szilveszterből újévbe forduló órák során – sorstársak, barátok, „sziámi ikrek” is. Holott a meglehetősen primitív (a legkevésbé sem plebejus) XX nem akar mást, mint élősködni a kisszerűen meg-meglopott, kihasznált AA-n, utóbbi pedig (aki már kevéssé pályázik az intellektuális arisztokratizmus filozófiai babérjaira) egzecíroztató figyelme össztüzét irányítja az alighanem népi ivadék kisproletárra, s állítólag készülő nagy műve tipikus hivatkozási alakjának akarná megtenni. Hogyan tépi foszlányokra az emigrációs lét – azaz tulajdon indulatuk – azt, ami egyik és másik számára a legbecsesebb, legféltettebb; hogyan tapad egymáshoz az egymástól elszigetelt két élet: ez a tét, ez a kifejlet.

Mucsi határozottan kézben tartja az előadást. Beiktat röpke párbeszéd-szüneteket, de nem lassít a tempón, keres és lel fogásokat, amelyekkel az alapvetően statikus jellegű, noha nem eseménytelen ünnepi órákat a kiélezett időben járatja, óév és újév valóságos elmozdulást nem hozó átbillenésén. Ellenszegül Mrożeknek. Nem elsősorban azzal, hogy az általa előírt két térfelet felcseréli. Megkönnyebbülés a nézőnek, hogy ezen a színpadon az értelmiségi végre nem szemüveges, és a csatornafektető munkás szarka természete nem követeli kis tolvajstiklik pepecseléseit. A két szereplő öltözéke, megjelenése rokonítottabb az Emigránsok-interpretációkban megszokottabbnál. Például AA-nak legfeljebb egy fokkal jobb az ízlése, mint XX-nek, így eszébe sem jut tiltakozni, amikor a kivételes alkalom okán társa színben elütő nyakkendőt parancsol rá, eleve nem valami jól választott színű ingéhez. (Jelmez: Kiss Julcsi.) A tárgy- és eszközvilág (a lerészegítő italozás poharai, a túlzó fejsze helyett egyszerűbb konzervfeszegető alkalmatosság, a parodisztikus öngyilkossági kísérlet kötele stb.), nyugodtan mondhatni, szerencsésebb annál, ami a szövegben írva vagyon.

emigransok_kallai toth anett_06LEAD

A rendezés – a kiváló színész Mucsi Zoltán első magyarországi rendezése – nem mentes a gyermekbetegségektől. Ha valamelyik férfi kimegy az egy-két lépésre levő, nem látható főzőfülkébe, mindig hírt ad magáról morgással, káromkodással. Mintha elvesztenénk őt akkor, ha kintről nem küld fölösleges hang-életjelet. Maga a játéktér megfelel céljainak, ám nem túl meggyőző szcenikai produktum. A szegényességet végleten gazdagsággal lehet bemutatni – a Stúdió K-ban elénk táruló kép legfeljebb AA vélhető példaképeinek elég keveset mondó fényképeivel, XX nyakkendő-arzenáljával vonja magára a figyelmet. (Tervező: Cziegler Balázs.)

A színészek? Egyik jobb, mint a másik. Eleinte Molnár Gusztáv (XX) az egyik, Géczi Zoltán (AA) a másik. Molnár egyből beletalál a lódító-tódító bumfordi fickó nyelvi és mozgásbeli nehézkességébe, tevés-vevése élteti a dráma felütését. Géczi fölényeskedő ültéből-fektéből erőltetettebben reagál, keresi a nemsokára elillanó helyzeti előny tónusait; bakizgat is. Később, amikor kimozdulhat vackáról, ő az egyik, a szuflát pár percre elvesztő Molnár a másik. A tudálékos, művelt kioktatás szavai ekkor hitelesebben csengenek, mint a visszavágni próbáló, elenyésző erőszakoskodások. S ezzel a két „nyitánnyal” mindketten el is érkeznek a „négykezes” játék összerendezettségéhez, az adok–kapok hol az egyik, hol a másik sarok küzdője esetében pontozható mondatokhoz és cselekvésekhez. Erőfeszítésük összeadódik. A külvilág neszei, jelei együtt érik el őket (a mulatozó helybeliek vidámságának dallamai, a víz- és áramszolgáltatás szünete stb.), kézfejük együtt koreografálja az asztalon a poharak táncát a gyorsan ürülő szeszes üveg körül. A darab utolsó harmada (az itt nem részletezendő lelepleződési, összetépési epizódokkal, a tragikomédiai hangoltság csúcsát képező öngyilkossági és levélírási jelenettel): minőségi rendezői és színészi teljesítmény. A befejezés is, bár ezt az író elérzelegte némiképp, jobb megoldás híján; és Mucsi sem változtat. (Egyik jobb, mint a másik. A külső alkati adottságok ellenére egyáltalán nem volna lehetetlen, s főleg nem lenne érdektelen ellentétesen is kiosztani a két szerepet, Molnárt a melák helyett a hajlékonyan okosban téve próbára, Gécziből a töprengő-vívódó helyett az ösztönlényt hozva ki).

Pászt Patrícia új fordítása frissebb, célratörőbb, kicsit nyersebb Balogh Géza ugyancsak jó magyarításánál, s nem is teszi zárójelbe (itt-ott felidézi, átveszi) az évtizedekkel régebbit. Némely különbségekre felkaphatjuk a fejünket. „Miért szöktél el hazulról?” – kérdi Baloghnál XX AA-t. – […] Jól kerestél, a legjobb körökben forogtál… Itt meg?” „Menekülni nem valamibe szokás, hanem valamitől” – érkezik a felelet. Pászt Patríciánál: „Nem az a lényeg, honnan megy el az ember, hanem hogy hová”. A kettő homlokegyenest más. Nincs kezem ügyében az eredeti szöveg, de a YouTube-on megtekinthető lengyel változatokból az előbbi szavakat vélem kihallani.

Meglehet: mindegy. Az egyik – mondjuk így – az AA-féle, a másik az XX-féle (e)migráció.

 Sławomir Mrożek: Emigránsok – a Terminál Workhouse/Manna Produkció közös bemutatója (a Budapesti Lengyel Intézet közreműködésével) a Stúdió K-ban
Fordító: Pászt Patrícia. Dramaturg: Gyulay Eszter. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Kiss Julcsi. Zene: Monori András. Asszisztens: Hodászi Ádám. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Rendező: Mucsi Zoltán.
Szereplők: Géczi Zoltán, Molnár Gusztáv.

Facebook Comments