Én úgy érzem, hogy az előadás minden egyenetlensége, problémája ellenére fontos lépés lehet az úton, amelyen Vidnyánszky Attila visszatérhet ahhoz a – magyar színpadokon szinte csak rá jellemző, kép és látvány költészetére építő – színházi nyelvhez, amellyel korábbi jelentős, lírai vagy epikai szövegekből építkező, ideológiai ballasztoktól mentes előadásait formálta.

Tarján Tamás, Miklós Melánia és Urbán Balázs november 21-én látta az előadást.

11_psyche

Az először 1972-ben közzétett versregény kezdettől jó kapcsolatot ápolt a társművészetekkel. A Bódy Gábor által 1980-ban forgatott film, a nagy ívben elrugaszkodóNárcisz és Psyché lett a legnevezetesebb változat, de számos más irodalmi, színházi, képzőművészeti és egyéb alkotás származtatható az eredeti szövegkorpusz termékeny szellemiségéből, az elképzelés szerint 1795 és 1831 közt élt címszereplő különleges, zabolázhatatlan karakteréből, valamint e fiktív személy, Lónyay Erzsébet Mária Psyché Weöres Sándor teremtő zsenijének bőkezűségével neki ajándékozott, a valóság látszatát keltő szépliteratúrai műveiből. A Csernus Mariann színművésznő által még a kézirat alapján egykor készített kivonat – monodráma – kapcsán íródott levél a későbbi Psyché-kiadások számos bővítményének egyike lett, 1842-re datálva, „Tekéntetes és Szépséges Psyché!” megszólítással s „Egy vándor komédiásné – Csernus Marianna” aláírással. Azt ma már, évtizedekkel a szerző halála után, nem várhatjuk, hogy maga a jobb híján legtöbbször versregénynek nevezett, lírai, epikai, drámai, értekező, levél- és egyéb (például tipográfiai) egységekből, helyenként vendégszövegekből szerveződő opus textusa módosul (még az is valószínűtlen, hogy egykönnyen visszanyerhetné 1972-es megjelentetésének hű könyv- és képzőművészeti lenyomatát, különféle jelentésekkel bíró ortográfiáját). Miklós Melánia: Ha a textus módosulását nem is várhatjuk, a mű „nyitott” abban az értelemben is, hogy az újabb értelmezői rétegek – az irodalomtudományi és -elméleti iskolák általi olvasatoktól kezdve a „versregényt” feldolgozó társművészeti (film- és színházi) alkotásokon át az irodalmi „parafrázisokig” – mind tágítják azt a hipertextuális teret, amellyel a befogadó az értelmezői szituációban szemben találja magát, és amelyben elmerülhet. A feladat nem kicsi. Nem is lepődtem meg azon, hogy Vidnyánszky Attila és növendékei csaknem egy évet foglalkoztak az anyaggal. Azt viszont röstellem, hogy a 2000-es évek elején úgy végeztem el a magyar szakot Újvidéken és Szegeden, hogy semmilyen egyetemi órán nem találkoztam Weöres Sándor költészetével, és az opus magnumnak tekintett Psychével is csak áttételesen. Irodalomelméleti stúdiumokon éppen akkor foglalkoztak sokat Esterházy Péter Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúkjának (valamint Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolán szerzői névvel jelzett A test angyalacímű lányregényének) szubjektumelméleti, feminista, intertextuális és más szövegközpontú interpretációival, amelyek gyakran hivatkoztak az 1972-ben született ősműre. Weöres azonban nem volt divatban. Pontosabban olyan erősen „kanonizálódott” az esztétizáló kobold, a költészettani zseni, a gyerek- és megzenésített versek szerzőjének szerepében, hogy centenárium ide vagy oda, újrafelfedezése még mindig várat magára. Amikor két éve a PIM felkérésérekészítettünk egy vers-koncertet, újraolvastam az életművet. Felfedezésszerű élmény volt, a Psychéazonban kimaradt. A november 21-i premierre készülve arra számítottam, hogy a valóság és fikció többszörösen tükrözött játékáról ismert műben tetten érhetem a jelent. Egyrészt Weöres „jelenét”, mintegy cáfolandó a Kenyeres Zoltán által elhíresült értelmezést (lásd az utolsó észrevételemet), másrészt azaktuális kapcsolódási pontjainkat. Ám a palimpszeszt szövegtest bevehetetlennek bizonyult. Hogy milyen fikciós és nyelvi játékok szövik át az anyagot, arról Tarján Tamás, aki egy monográfiát és egy műelemzési segédkönyvet is írt a Psychéből, nagyon sokat tud. Talán azért is fogta ilyen rövidre a bevezetőt, mert maga az előadás is egyszerűsít. Vidnyánszky „korban tartja” a művet, azaz nem lép ki a Weöres-szöveg keretéből. Illetve de, a Bódy Gábor-film irányába, ám az idézés gesztusában paradox módon nem a történelmi idő Bódy-féle fantasztikumát jeleníti meg, hanem a historizálás és a legitimáció eszközeként használja azt. De miért ne robbanhatott volna be a Psyché tág értelmezői terébe az esztétikai élménynek, csemegének remélt interpretáció, melyet Vidnyászky Attila színinövendékei mozgósító felkészítésével, a Kaposvári Egyetem, a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház összefogásával készített? Kiváltképp, hogy sokat ígért a szándék: „…ne egyetlen Psyché történetét mondjuk el, hanem a »pszichéizmusról« meséljünk”.

Psyché

Psyché

Az elgondolás önmaga ellen fordult. Nagy a tüze, sok a füstje, kevés a lángja a Nemzeti Kaszás Attila Termébe a 2015. november 21-i premieren megérkezett előadásnak. (A gyulai, nyári szabadtéri változatért a harmadéves egyetemista színészhallgatók elnyerték a Gyulai Várszínház őze Lajos-díját.) Az összességében százötven perc terjedelmű, szünet nélküli játékfolyamnak már első negyedórájában kiderült: épp a „pszichéizmus” katalizálja az egyre súlyosabb ábrázolási problémákat. Éppenséggel nem felel meg a valóságnak, hogy (az idézetek a színház Nemzeti című magazinjának beharangozójából, Vidnyánszky nyilatkozatából valók) „Minden nőben ott él, szunnyad vagy kitörni kész a lázadó, a korlátokat nem ismerő, szabadságra és szerelemre vágyó Psyché” Urbán Balázs: Nyilvánvalóan nem – ha szigorúan az alapmű felől közelítünk. De Psyché, vagy ha úgy tetszik, a „pszichéizmus” a műtől (és annak összes feldolgozásától) függetlenül is fogalommá vált. Így jelentheti mindazt az energiát, erőt, fantáziát, alkotó kedvet, ami a társadalmi sztereotípiák közé szorított nőt élete kiteljesítésére készteti. És a vágy mindenkiben ott szunnyadhat – hogy kiből mi és hogyan tör ki, más kérdés. A weöresi Psyché – a férfiakat megőrjítő, különleges szépségű „boszorkány”, a szárnyaló képzeletű költő, a normákat öntudatosan áthágó asszony, a szerelmi boldogtalanságtól mint az emberi kiteljesedés gátjától szenvedő nő – a maga érzéki-érzelmi-intellektuális komplexitásában szerintem nem jeleníthető meg a színpadon. De ennek az alaknak a különböző szegmensei, illetve változatai megragadhatóak, és együttesen, egymásra vetítve, a befogadói képzeletben a weöresi Psychével is ütköztetve összeállhatnak egy izgalmas asszony-képpé (amely kép frappírozóan tér el nem egy közelmúltbéli Vidnyánszky-bemutató madonna–szajha ellentétre fókuszáló nőképétől). Így szükségszerűen fragmentált, mozaikokból összeálló előadás jön létre, melyben a címszerepet még akkor is több szereplő jeleníthetné meg, ha a bemutató nem volna egyúttal vizsgaelőadás is. Egymillió nőből egy ha akad, aki Psyché párját ritkító regulázhatatlan féktelenségét, érzéki szabadosságát, morális gátlástalanságát, végzetes tettekben megnyilvánuló gyilkos indulatait, szenvedélyes önkeresését, kritikai szabadszájúságát, boldogtalan boldogságát, művészi tehetségét és további egyedi vonásait akár csak részlegesen vagy valamely általánosított-elegyített módon magáénak tudhatja. MM: Ebben nem értünk egyet. Psyché személyisége – csakúgy, mint minden emberé – jóval összetettebb a szabadságra és szerelemre vágyás „ösztönlényénél”. A rendkívül sokrétűen megrajzolt fiktív nőalak ugyanis nemhogy nincs benne egyetlen nőben sem, hanem Weöres zsenialitásának köszönhetően úgy érezzük, benne van megírva a világ összes nője. Miért ne játszhatná ezt adott esetben hét különböző típusú, személyiségű és tehetségű színésznövendék máshogy, eltérő prioritású: fő, pót, alkalmi vagy háttér leosztású fregoliban? Én az előadás problémáját nem ebben, de ezzel összefüggésben látom. Bár a rendező hét ifjú színésznője egymástól veszi át a Psyché-szót (és formálnak más szerepeket is), mindössze egy-kettő jut lehetőséghez valóban és teljesebben Psychének lenni. UB: Az csak a csillagok egészen kivételes állása esetén fordulhat elő, hogy hét Psychét (avagy Hamletet, Tartuffe-öt, Mását) egyaránt közel érezzünk magunkhoz – biztosan így van ezzel a rendező is. A hallgatók közül van, aki alkatával, van, aki temperamentumával, szuggesztivitásával, van, aki színpadi jelenlétének erejével idézi Psychét – és van olyan is, akibe annak ellenére nehéz a szerepet belelátni, hogy egyébként méltánylandó szakmai kvalitásokat mutat. Hiszen az, hogy kit szeretnénk minél többet színen látni, nemcsak talentum, de alkat és kisugárzás kérdése is, ráadásul bizonyosan nem független saját Psyché-képünktől. A többiek pót-Psychék, alkalmi Psychék, háttér-Psychék. A dramatizálás ugyan gördülékeny (csupán az utolsó harmincöt percre fut ki az időből, s akkor mind a XIX. század első harmadának politikai és korviszonyait, mind a hősnő személyes sorsának tragikus beteljesedését fokozott tempóban üldözőbe kell vennie, hogy – a cselekmény megértésének rovására is – le ne késsen önmagáról), csak kapkodjuk a fejünket a szimultán pótcselekvések tömkelegével zavaróan övezett psychéség a szereplők között elég egyenlőtlenül elosztott és igencsak eltérő színvonalon tolmácsolt testi és szöveges megnyilvánulásai láttán. MM: A dramatizáció sikere, illetve megoldatlansága véleményem szerint abból a kettősségből adódik, amelyet az alapmű a különböző műfajok, stílusok és beszédmódok (naplószerű versek, önéletrajzi vallomás, fiktív irodalmi bírálat, valódi költői életmű, fiktív talált életrajz, szerzői utószó) montázsával ellensúlyoz. Vidnyánszky rendezői „anyanyelvének” sajátossága, a hangulat- és atmoszférateremtő látomásosság jól illik a Psyché- és Ungvárnémeti Tóth-versekhez. Nem véletlen hallani színházi körökben, hogy e rendezése – ahogy Tarján is írja később – a legjobb korszakának előadásait idézi. A költői, metaforikus világteremtés, a szimultán szerkesztéssel és asszociációkkal dolgozó elbeszélésmód azonban nem kedvez a történetmesélésnek. Az előadás első felében elzsongítanak az érzéki hatások (a zene, a mozgás, a ruhák, a tárgyak, a testek), az elhangzó szövegek, a jelenet- és szerepváltások összhangja, kidolgozott ritmusa, eleganciája, a komplexitás és a humor. Mire mindez felépül, elszalad velünk az idő, és be kell hozni a narratívát, a „tanulságnak” alárendelt értetlenségekkel, hiátusokkal. A Bódy-film is küzdött e kettősséggel, nem véletlen született meg három egész estés film. A hét (diák)lány mellett a nyolc (diák)fiú szinte mindegyike sokszor csupán téblábol, oldalt pusmog, érdektelen kis akciókban húzza az időt. A „pszichéizmus” mellé ugyanis a Psychénél persze jóval szimplább férfi hősök beható lelki feltérképezése is szükséges lenne: a „laczkóizmus” (Ungvárnémeti Tóth László, a plátói szerelmes társ mélyebb bemutatása), a „zedlitzizmus” (az öregedő, egy ideig perverzen engedékeny férj lelki rajza). UB: A férfi szereplők pozicionálása valóban probléma. Eleve dilemma, hogy hét Psyché mellé hány Laczkó és hány Zedlitz rendelhető. Kettejük sok-sok alakváltozata alighanem követhetetlenné tenné a cselekményt, egy-egy igazán markáns alakítás pedig túlságosan is fókuszba állíthatná a férfiakat. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a dilemma megoldása a férfialakok szándékos háttérbe szorítása vagy elmosódottabb, haloványabb ábrázolása volna. MM: Visszatérve a női–férfi problematikához: miközben az előadás láthatóan a női szálra fókuszál (ajánlóval, szereposztással, jelenetezéssel), a háttérben „tébláboló” férfiak akciói éppen hogy nem mellékesek. A rendezés ebben a „mélyrétegben” igyekszik megteremteni azt a kontextust, amelyben az előadás végén mégiscsak kimondott tanulság értelmezhető. Azt nem tudom, hogy Vidnyánszky nem akarta vagy nem tudta jelentőségteljesebbre rendezni ezt a „keretet”, de abban biztos vagyok, hogy a Nárcisz-szál ugyanolyan fontos, mint a Psychéé. (Emlékezzünk a nyitó és záró kórusokra.) Ezek híján Olekszandr Bilozub világos színű függönyök, leplek tömkelegébe vont, az éggömbtől a sakk-készleten át a festőállványig százféle tárggyal telehintett, félig leégett gyertyákkal fénybe-gyászba gyújtott, rámákkal tagolt és (kép)keretekkel asszociációkat erőszakoló szanaszét-játéktere a hemzsegés ellenére sokszor üres, figuráival együtt illusztratív. MM: Az is biztos, hogy régen láttam ennyi pátoszt színpadon. Hév bőviben, ahogy Weöres Psychéje írja a nála jóval fiatalabb irodalmi potentáthoz, Toldy Ferencz úrhoz intézett levélversében – csak: mi végre? UB: Bilozub díszlete éppúgy fontos eleme az előadás erős atmoszférájának, mint a befogadói tekintetet hol határozottan irányító, hol elengedő világítás vagy a műfajában, stílusában eklektikus zene. A szimultán jelenetek, képek, amelyek asszociatívan, illetve hangulatilag, emocionálisan „kísérik” a fősodor cselekményét – szükségszerűen elszakadva a weöresi időbeliségtől és logikától –, már csak mennyiségükből adódóan is váltakozó színvonalúak. Van, hogy valóban illusztratívak maradnak, de gyakran a maguk kavargó sodrásával, szenzualitásukkal éreztetnek meg valamit abból, amit a cselekmény hiátusai, döccenői nem tárnak fel.

Dusa Gábor felvételei

Dusa Gábor felvételei

Két példa az egész produkciót jellemző, szétziláló diszharmóniákra. A Meg-lepett szeretők fejezet versei, azaz főleg prózája a könyvben utóidejű, erős szexusú beszámoló: az ifjú tizenéves Psyché Kazinczy Ferenc otthonának pezsgő társaságában, vélt jövendőbelije, a pipogya Terek István szeme láttára beleült a későbbi árvízi hős, a még kamasz és ártatlan Wesselényi Miklós ölébe. Addig izgett-mozgott – szólni nem merő kérőjének ezt végig kellett néznie –, amíg, mondja, „tsak oldalrúl látható kéz mozdúlattal a ditső Vesselényi tsalád-fát be-irányozván, fel-nyársalám magam. Tsütsölve, alig-alig billegve éldelegtem…” Szegény Mika ölében „árvizet” támasztott a „mértéktelen éldelés” (de bontatlan ruházatán nyoma sincs a kétségbeesetten emlegetett csúf foltnak – míg mások, ha szeretkezési okok miatt vérrel kenődnek, combjukon, fehérneműjükön viselik is a pirosat). MM: Talán azért, mert az előadás a testi szerelmet Psyché vonatkozásában (mind az alapműtől, mind a filmtől eltérően) kizárólag élvezetként ábrázolja, amelyhez nem tapad megbélyegző külső jel. Kicsit olyan, mintha a rendezés az elmesélt sorstörténettől függetlenül megállította volna az időt a szüzesség elvesztésének (idealizált) pillanatában. Nem is hallunk egyetlen szót sem abból a meta-jelenetből, amikor a fiatal lányok a „civil” történeteiket mondják. Ezért hat minden, a történet szintjén a női testen elkövetett agresszió teatralizált gesztusnak, erőszaknak az előadás testén (incesztus, abortusz, polipműtét, vérzések). Egyetlen szereplőt kivéve mindenki fehér (alap)ruhát visel. Az aktus a színpadon nem utó-idejű krónika, hanem egyidejű esemény. Közömbösen csúszkálódó Psychénk mégis úgy számol be a kéjes „tsikálásról”, mintha mindössze egy közlekedési dugóról adna híradóhírt (s közben az élőszóba nem egykönnyen átvihető írásmód jelentéseit és humorát is próbálja kijátszani). Wesselényink viszont hánykódik, nyög, élvez, kókad, keserg. Nem beszélve arról, hogy ezenközben más párok miként igyekeznek úgy csinálgatni valamit a színpad sarkaiban (perdülni, forogni, tánclépni, hemperegni, repetíciókba feledkezni), hogy annak legyen némi értelme, bár erről a premier plán kopulálásról el nem vonhatják a nézői tekéntetet.

Az összehangolatlanság nem csupán a viselkedésmódok anomáliáit jellemzi, hanem az idősíkok váltogatását is. Amikor a női kar, Psyché-ráadásként, az „Én úgy vesztettem el a szüzességemet…” személyes beszámolóinak kánonjába kezd, s ki-ki hevesen gesztikulálva (de szöveg szerint érthetetlenül, a szavakat szemérmesen elnyelve) beszél saját szexuális beavatásának egyszeriségéről és lefolyásáról, a fiúk bamba, álmélkodó, fülelő képpel, tétován hajolnak mögéjük. Mintha úgy általában a férfiaknak (nekik) semmi közük nem lenne az ilyen dolgokhoz, vagy életkorban, érettségben kisóvodásként kullognának a szerelmi nagycsoportos leányok mögött. MM: A fiúknak valóban más a dolguk. Ha Psyché a testi szabadság allegóriája, Nárcisz az alkotó szellemé. A „mesés férfiak” távcsővel kémlelik az eget, festenek, zenélnek, utaznak, sakkoznak, filozofálnak, műtenek, írnak, azaz a láthatón túli világot kutatják. Önszeretetük „evolúciós” kötelesség, amely előrébb viszi a világot. Vidnyánszky le is kettőzi a férfi főszereplőt: a fekete frakkos Költőre, aki Weöres „képviseletében” afféle örök kalauzként van jelen, valamint Ungvárnémetire, a valóságban is élt költőre, akit rizsporozott hajjal öregít. Az elő-adás csúcspontján egymásba tükrözi a két figurát. Utóbbi a Mesés férfiak szárnyakkal című Vidnyánszky-elő-adást juttatja eszembe, az orosz hagyományt idéző sztarecet, az Istent lefesteni akaró negyedik betlehemi királyt Oleg Zsukovszkij felejthetetlen alakításában. Most vastag aranykönyvet olvasó, égő gyertyákkal körberakott, fekete lúdtollal író költő, akin gyolcsok jelzik a testi betegséget, lelke szent és sérthetetlen. Ahogy a jelenből a régmúltba besétáló, onnan sámánként, csodaszarvas-agancsos vízióként visszatérő Költőé is. A tanulság pedig a Bódy-film harmadik részéből vett szavakkal hangzik el, paradox befejezést adva az előadásnak. Kenyeres ismert tézise szerint Weöres Psychéje „Megálmodása annak, hogy milyen lett volna egy késő rokokó, korai biedermeier irodalom egy szabad és független Magyarországon, ahol a poétákra nem a társadalom és a nemzet súlyos gondjainak közönséget megmozgató megfogalmazása hárul, hanem csak a szerelem, az öröm és a bánat mindennapi megnyilatkozásait kell versbe venniük”. A filmből vett idézetek Vidnyánszky visszatérő, korántsem csak esztétizáló ars poeticáját fogalmazzák meg, amely távol van a pályakezdő fiatalok romlatlanságától. Az örökkévalóságnak alkotó, meg nem értett művész allegóriáját vizionálják, aki a nemzedékről nemzedékre tökéletlenebb világban a fejlődést biztosító rend megalkotására hivatott. A Psyché százkilencven-kétszáz évvel korábbi eseményidejéből való kimozdulás, a jelenre és a játszóhelyre történő némely mai utalás ugyancsak esetleges, a(z ál)szemérem pedig a steril meztelenségben, a jelentéstelen félmeztelenségben, különféle szegényes stilizációkban manifesztálódik, és ezt aligha foghatjuk fel a bármily költői és megrendítően hiteles, de sokszor nyers weöresi szöveg „finom ellenpontjaként”.

Iskolai színjátszásnak kimódolt, irodalmi színpadnak túlméretezett, kőszínházi előadásnak fárasztóan nehézkes a vállalkozás. Színészképző stúdiumnak nyilván nem rossz, függetlenül a végeredménytől. UB: Én úgy érzem, hogy az előadás minden egyenetlensége, problémája ellenére fontos lépés lehet az úton, amelyen Vidnyánszky Attila visszatérhet ahhoz a – magyar színpadokon szinte csak rá jellemző, kép és látvány költészetére építő – színházi nyelvhez, amellyel korábbi jelentős, lírai vagy epikai szövegekből építkező, ideológiai ballasztoktól mentes előadásait formálta. A növendékek számára pedig megmutatkozási lehetőség: ha egyetlen, emlékezetünkbe beleégő Psychét nem is látunk a színen, a hét pályakezdő színésznő közt nemigen van olyan, akin valamiért ne akadhatna meg néző szeme. Mind a tizenöt közreműködő lelkesen emlékezik meg a felkészülés hat-nyolc hónapjáról, a szabad etűdözésről, a mikro- és makroelemzések gazdagságáról. Igaztalan lenne elhallgatni, hogy valamennyi növendék fel is villanthat többet-kevesebbet a tehetségéből. Vidnyánszky Attila rendezői talentumának kivételességéről szintén informál – közvetetten, legjobb munkái emlékéhez menekülve – a Psyché. De előadás-szervező fegyelméről, ötleteit végigellenőrző következetességéről, a szimultaneista játékmód biztos kezeléséről megint, sokadszor nem.

Facebook Comments