…úgy tűnik, van hely a nap alatt mindkét Virágot Algernonnak-előadásra. És nem csupán azért, mert a Körúton prózában, a Nagymező utcában pedig dalban mondják el.

A naiv, tudatlan, vegytiszta jóindulat, a világra való rácsodálkozás, a tanulás örömének, a világot, legalábbis annak egy apró területét megváltó tudás hatalmának megtapasztalása, az értelmi és az érzelmi fejlődés különböző tempója, a végességgel való szembesülés, az azzal való küzdelem és annak elfogadása, végül a visszazuhanás a kezdeti stádiumba – az értelmi fogyatékosból hiperintelligenssé váló, majd az eredeti állapotára romló Charlie Gordon ziccerszerep, ami a nagy amplitúdóra alkalmas technikai tudás mellett ízlést és visszafogottságot is kíván.

Mondják, Budapest közönsége nem bír el egy alapanyagot két produkcióban. Nem tudom, mennyire van átjárás a Játékszín és a Budapesti Operettszínház nézői között, és azt sem, hogy a változatok műfaji különbözősége számít-e a jegyvásárlásnál. Mindenesetre úgy tűnik, van hely a nap alatt mindkét Virágot Algernonnak-előadásra. És nem csupán azért, mert a Körúton prózában, a Nagymező utcában pedig dalban mondják el. Bár az adaptációk és a rendezői szándék miatt máshová kerülnek a hangsúlyok, és eltérő a főszereplők életkora, habitusa, nem férhet kétség egyik verzió hitelességéhez sem. Közös bennük, hogy miközben a szívhúrok pengetésére apellálnak, jó érzékkel kerülik el a giccs és a szentimentálisba fordulás csapdáit. A rendezők, Horgas Ádám és Somogyi Szilárd nem kórismét visznek színre, és nem tüneti checklistát, hanem a sérültsége miatt kiszolgáltatott ember archetípusát játssza Szervét Tibor és Kerényi Miklós Máté.

A Játékszínben Szervét amellett, hogy főszerepli az előadást, a színpadi verziót is jegyzi. A középsúlyos értelmi fogyatékos, itt ötvenegy éves Charlie nem csupán a Donner pékség dolgozóit fakasztja mosolyra. Az első hallásra könnyű tollal írt, helyenként szinte társalgási vígjátékot idéző szöveg kerüli a szánakozó hangnemet. Sok rövid jelenetből, klipszerűen épül fel a darab, gyorsak a váltások. A helyszíneket a fehér, szobától kórteremig bármi lehet semlegességű díszletfalra vetítik – ez egyrészt praktikus, másrészt viszont a fény miatt alig látható –, a főszereplőn kívül mindenki több szerepet alakít. A történet időben hangsúlyosan ma játszódik: a nagyméretű monitoron 3D-ben jelennek meg az agy képei, az előmeneteli jelentéseket tableten írja Charlie Gordon, aki New Yorkban egy majdnem okoslakásba költözik.

015_algernon_schumy csaba_6272ff

Zsurzs Kati, Szervét Tibor a Játékszínben. Schumy Csaba felvétele

Szervét a bizonytalanságból, az észrevétlenségből, a környezetbe beolvadásból indít. Kerüli a szemkontaktust, toporog, a nyúllábba kapaszkodik, egy tónusban beszél, az általa használt nyelv gyermeki, mint aki a beszédfejlődés alacsonyabb szintjén áll. Van benne valami rendkívül megejtő. És mintha ebben az állapotban is pontosan tisztában lenne azzal, hogy – életkoránál fogva is – ez az utolsó esélye okossá válnia, ami – szerinte – a teljes élet egyetlen fokmérője. A műtét után a kardigánból zakó lesz, az öreg kisfiúból tartásos férfi, akit kezdetben tökéletesen kielégít az IQ exponenciális mértékű növekedése, mert megkapta, amire vágyott: okos lett. És miközben – érdekes módon – átlát orvosai, az öreg fantaszta, Strauss (Benedek Miklós) és az ifjú, empatikus, ugyanakkor törtető titán, Nemur (Nagy Sándor) egymás közötti játszmáin, konfliktusán, manipulációján, sőt irigységén és pozícióféltésén, saját érzései és nemi hormonjainak működése előtt értetlenül áll. Értelem, érzelem és élettan közös nevezőjét keresné kétségbeesetten, az előző életből hiányzó viselkedésminták miatt azonban ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Charlie Gordon tragédiája ebben az adaptálói és rendezői olvasatban a későn kapott lehetőségben és az önazonosság megtalálásának lehetetlenségében rejlik. Reménytelenségről azonban szó nincs: legyünk bátrak (vagy vakmerőek) megtapasztalni a végletességet, és ha a legcsekélyebb esély mutatkozik, éljünk vele.

Az Operettszínházban magyarországi bemutatóként játsszák David Rogers és Charles Strouse 1978-as musicaljét, a darabról jelentős színháztörténeti adalékok nem lelhetők fel. Igaz, hogy nem tengermélyen bujkált igazgyöngy, de jól megcsinált zenés darab, aminek kifejezetten jót tesz a raktárszínházi zenei-térbeli intimitás. Nem agresszívan, inkább elgondolkodtatóan és érzékenyítően teszi fel a kérdést: „De nézzünk csak szét! / Sok százezernyi sorstársán / hogy segíthetnénk?”

Míg a Játékszínben a műtétet megelőzően kezdődik és lineárisan halad előre a történet – a képzeletbeli gyerek Charlie vetített feltűnésével –, itt a regény szerkezetét hívebben követve múltbeli szekvenciák szakítják meg az eseményeket. A felnőtt Charlie emlékezetében empátiával, ítélkezés nélkül felidéződik a szülők küzdelme azzal, mit jelent a család számára egy sérült gyerek (Kékkovács Mara és Németh Attila tragédiát sűrítő játékában). Nem is elsősorban egy egészséges második gyerekkel szemben, mint inkább a másság iránt általánosan intoleráns világban; és önvédelemből, hogy párként fel ne őrlődjenek ebben, döntenek úgy, kerüljön intézetbe a kisfiú.

E zsigerekbe mélyen beivódott, de csak a „kiokosodás”, a „géniusszá válás” után artikulált élményanyag magyarázatot ad, kapaszkodót mégsem jelent. „Pajtikának” továbbra is csak Algernon, a fehér egér marad. (A vele előadott duett, illetve az amerikai újságok és magazinok Über-Charlie címlapjaival táncoló ensemble revüszámai finom-frivol humorú kikacsintások a kamaradarabban a nagy musicalek felé.) Kerényi Miklós Máté életkora jóval közelebb áll Keyes harminckét éves Charlie-jához. Meglepő, eleddig ismeretlen színeket mutat magából: paradox módon épp a visszafogottsággal, a pasztell árnyalatokkal nyújt izgalmas alakítást a szerepben. Mint ahogyan Somogyi Szilárd is azzal ad súlyt a felvetett problémának, hogy kerüli az effektet, a hatásvadászatot, nem pakol rá semmi fölösleget az előadásra.

A műtéttel elnyert kivételes képességek révén a fiatalember előtt állhat egy új élet, egy egészen más perspektívájú jövő. Szomorkás barnában és kékben, pacuhán öltözve, sajátos energiaszinten, befelé koncentrálva, derűs mosollyal arcán várja orvosait, a kegyetlenül karrierista, konformista és nem csupán munkamániás Strausst (Szabó P. Szilveszter) és a lazább, ám pragmatizmusban le nem maradó, divatkövető Nemurt (Gömöri András Máté). Kezdetben az s-eket, sz-eket jóval puhábban artikulálja, csöppet raccsol, elnyeli a szavakat, kissé hadar, a dalokban hangja csúszkál. Az operáció után – a gyógyulás léptékét a fejkötés csökkenése jelzi – megváltoznak a mozdulatai. Az állandó mosoly és a messzire révedő tekintet helyét a kutató kvázi-tudós fókusza és az érzelmi reakciókat érteni vágyó erős koncentráció veszi át. A döcögős, bizonytalan járásból egyenes tartás lesz. Tisztán beszél és énekel, átgondoltan fogalmaz, és öltözéke sem a külföldi szeretetcsomag utolsó tarka – bár összességében rendkívül bájos összképet alkotó – darabjaiból áll, hanem egyre jobban szabott, egyre visszafogottabb színű, „egyenebb ruhákból”. Az a rendezői-tervezői döntés, hogy a szellemileg, mozdulataiban, beszédében vissza-leépült fiatalember az „értelmes” stádium ruháit viselje, erős jel.

A gyakorlatilag üres térben fölöttünk lebeg Algernon és Charlie labirintusa is. Mintha ember és állat, önként és kísérleti alanyként, épen és „fogyatékosan”, szándékkal és belesodródva, de örökké útvesztőben élne. Bár dicsőítik a tudást, erős hangsúlyt mégsem kap. A reménytelen kiútkeresésben – legyünk bármilyen állapotban és az élet bármely pontján – egy társ, egy lelki-szellemi partner lehet az egyetlen megoldás. (Charlie és Alice Kinnian szerelme igazi első szerelem, tiszta, éteri, a testiségnek nincs benne szerepe. Ezt az asszociációt Földes Eszter fizikai megjelenése, a színésznő törékenysége is aláhúzza.)

016_algernon operett_gordon eszter 01

Virágot Algernonnak az Operett Színházban. Gordon Eszter felvétele

A regényben Charlie Gordon a műtét előtt a buta/okos kategóriákkal definiálja magát és a világot. Környezete őt a „hülye”, „bolond”, „gyagyás”, „szerény képességű”, „csökkent értelmű”, „szellemileg-fogyatékosság miatt visszamaradt”, „degenerált ”, „a társadalom tehertétele” jelzőkkel illeti. A műtét utáni Charlie számára egykori önmaga és sorstársai – az „ilyenek”, „ők”, „ezek” – „élőhalottaknak” tűnnek, visszatekintve a „magamfajták”/„igazi emberi lények” dichotómiát alkalmazza. Mindkét darab kerüli a negatív kontextust Charlie-val kapcsolatban, ám nem szépelegnek, és elkerülik az álságos politikai korrektséget. Megmutatják, hogyan űztek belőle gúnyt. A Szervét adaptációjában elhangzó „értelmi fogyatékos”, „hülye”, „gyengeelméjű, tehetetlen” degradáló jelzők azonban pontosan érezhetően soha nem alkotói attitűdből, hanem a színpadi helyzetből adódnak. Mint ahogyan a magas intelligenciahányadosú Charlie önmagában inkább pozitív szinonimái („csodaember”, a „csupaész”) is a szituációból következően kapnak negatív előjelet. A musicalben a speciális iskolába járó főszereplőt leginkább Miss Kinnian szemén – és dalán – keresztül látjuk, aki kizárólag pozitív tulajdonságokat sorolva ismerteti meg a fiút a nézőkkel. Aki bár más, de „többre érdemes”, „különleges”, „a szíve csupa napfény”, azaz nem az értelmi szint vagy az IQ-hányados a viszonyítási alap. Az értetlenséggel, a „másság” feldolgozásának nehézségével egy másik óvó, védő nőn, Mrs. Donneren átszűrve szembesülünk (Nádasi Veronika erőteljes játéka és az érzelmi hullámzást vokálisan tökéletesen közvetítő alakítása révén).

1959-es novella, 1966-os regény, 1968-as film – passzé-e 2016-ban a Daniel Keyes által elmesélt történet? A válasz kezdődhetne úgy, hogy „Az orvostudomány mai állása szerint…”, mert Charlie Gordon betegségét, a fenilketonuriát (a megnevezés egyik elő-adásban sem hangzik el) ma már az újszülötteknél szűrik, diétával gyógyítják. Más, azóta is gyógyíthatatlan betegségek még vannak. Az ember pedig továbbra is be akar avatkozni a természet rendjébe. Jó szándék(unk) hol vitatható, hol elfogadható, hol meg egyenesen támogatandó. Azt, hogy épp melyikről van szó, egyedileg kell eldöntenünk.

Ami a bármi módon segítségre szoruló emberek és a többségi társadalom viszonyát illeti, valljuk be, nem történt túl sok előrelépés. Kivételes esetek természetesen vannak, de az elfogadás vagy a beilleszkedés esélyei általánosságban nem lettek jobbak. Mindkét produkció megmarad az eredeti történet keretei közt, nem konkretizálnak, halványan sem utalnak hazai társadalmi viszonyainkra, problémafelvetéseik jóval általánosabbak. Persze, kicsi a valószínűsége, hogy egy film- vagy egy előadásélmény hatására megváltozik a hozzáállás, de hátha mégis…

Hol? Játékszín
Mi? Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Kik? Szervét Tibor, Lévay Viktória, Benedek Miklós, Nagy Sándor, Zsurzs Kati, Szőlőskei Tímea. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Bujdosó Nóra. Írta: Szervét Tibor. Rendező: Horgas Ádám.

Hol? Budapesti Operettszínház, Raktárszínház
Mi? David Rogers – Charles Strouse: Virágot Algernonnak
Kik? Kerényi Miklós Máté, Földes Eszter, Gömöri András Máté, Szabó P. Szilveszter, Nádasi Veronika, Auksz Éva, Földes Tamás, Kékkovács Mara, Németh Attila, Tóth Bercel. Magyar szöveg: Galambos Attila. Díszlet: Gyarmathy Ágnes. Jelmez: Füzér Anni. Zenei vezető: Balassa Krisztián. Koreográfus: Szakál Attila. Rendező: Somogyi Szilárd.

Facebook Comments