A Krúdynál megszokott intimitás, érzékiség, a premier plán látószög illúziójának s vele a bensőségesség érzetének felkeltése hiányzik elsősorban.

Szindbád megérkezik a kisvárosba, hogy felkeresse régi szerelmét, aki az imént jutott eszébe. A meglátogatott nő immáron asszony, akinek lánya van, esetleg éppen Szindbádtól. Csöndes beszélgetések után a hajós továbbutazik – gyakori alapképlete ez Krúdy Szindbád-novelláinak. A felszínen egyébként is alig történik valami, ami pedig történik, az leginkább pszeudocselekményként értelmezhető; párbeszédei hasonló módon többnyire áldialógusok. Mind a mondatok, mind a teljes szövegek szerkezete hangulati, asszociatív alapú. Szindbád intim hős, s ennek megfelelően Krúdy jelenetei, jelenetváltásai is filmszerűek, váratlan, jól előkészített vágásokkal, az olvasó pedig premier plánból, olykor egyenesen szuperplánból szemlélheti a sűrű atmoszférájú eseményeket. Krúdy pasztellszínű képei, írásainak illat- és ízkavalkádja a szárított almahéjtól a tálban hozott, jó étvággyal, de nem szürcsölve fogyasztott, egészséges tojással habart húsleves zamatáig leginkább érzéki módon hatnak ránk. Költőisége nemcsak az atmoszférából sugárzik felénk, időnként maga a szöveg is szabályos ritmusba hajlik át. „De hangot adni rajta többé nem lehet” – vált például időmértékes sorba a Bukfenc egy félmondatában; másutt váratlanul-szeszélyesen tör ki a prózából, s rímelni kezd. (A Napraforgóban – nem Szindbád-történet ugyan – például így: „A tükör elhalványul a falon, vagy talán az arc, amely fanyaron, fanyalogva megnézi magát, mint egy pókhálós fotográfiát…”)

013_Szindbad1_eorifoto-3965ff

Eőri Szabó Zsolt felvétele

Rendkívül nehéz, ám nem feltétlenül teljesíthetetlen feladatra vállalkozik tehát, aki a Szindbád-novellákat nem egyszerűen színházi közegbe, hanem ráadásul hagyományos nagyszínpadra kívánja átültetni. Az adaptáció esetében persze megkerülhetetlen a máig eleven hatású, frissességéből mit sem vesztő 1971-es Szindbád-film. Huszáriknál egyetlen időpillanatba sűrűsödik össze a cselekmény, az életből a halálba való átlépés pillanatába, a tényleges helyszín pedig az emlékező, emlékeitől búcsúzó vagy azokat felidéző elme. Mindennek a celluloidszalagon való megjelenítése elképzelhetetlen a nélkül a zseniális montázstechnika nélkül, amely a Sára Sándornak a nagybányai festőket idéző képeit vágó Morell Mihály munkája. A nagy viták árán, többszöri leállással, megakadással zajló munkából kifejezetten szép és megrendítő filmalkotás született, a Krúdy-szövegekétől ugyan eltérő, ám autentikus főhőssel, relevánsan átörökített atmoszférával, költészettel, hiteles, Krúdy-zamatú érzékiséggel.

Vidnyánszky Attila színpadán – dramaturg: Verebes Ernő – párhuzamosan, egymásba folyva földi és transzcendentális síkon zajlik a cselekmény. Az utóbbiban az emlékezés istennője, a kilenc múzsa anyja, Mnémoszüné (Nagy-Kálózy Eszter) – kevésbé úgy, mint Dantét Vergilius, inkább egy femme fatale alakját öltve – kíséri a hőst a főként a második felvonás bizonyos pillanataiban alvilági kalandozást idéző, múltban való barangolásban. Sejtelmesen érzékeltetett paradoxonként az emlékezés istennője szerelemmel akarja magához kötni s elvonni emlékeitől, amelyekben Szindbád utazni vágyik. Az ötlet bizonyos helyzetben, körülmények között még működne is, ám kivitelében túlságosan szofisztikált, át nem gondolt megoldás, amely ennek következtében erőtlen is, s a szerepet, hogy szerkezeti-gondolati keretbe fogja az előadást, nem tudja betölteni.

A rendezőnek meg kell gyürkőznie a saját maga állította akadállyal, a hagyományos nagyszínpaddal, s ebben a heroikus küzdelemben ha fel is villant szép pillanatokat, pazar s olykor szinte izzó montázsokat, atmoszféra-töredékeket, nem képes felülkerekedni s maradéktalanul győzni. A Krúdynál megszokott intimitás, érzékiség, a premier plán látószög illúziójának s vele a bensőségesség érzetének felkeltése hiányzik elsősorban. A távolság megtöri az intimitást azért is talán, mert a színpadon zajló előadás nem tudja olyan erővel reprodukálni a szindbádi világot, ahogy Krúdynál találkozunk vele.

Szindbád a kezdő képben testére erősített vitorlával jelenik meg, amely idővel győzelmi zászlóként megfeszítve büszkélkedik a magasban, s habár a második felvonás alatt mélyebb értelmet nyer a zátonyra futott csónak a megdőlt vitorlával, jelentésében a fel-feltűnő papírhajók képével is elmélyítve, az első részben éppen úgy kirakati tárgy, mint hajósa. Mátray László Szindbádja, akinek abszolút főhősnek kellene lennie, a szünetig nagyjából plakátfigura-létre kárhoztatva áll, toporog, szólal meg, azt követően sem bontakozhat ki igazából. Szindbád ugyan jó kiállású, kifejezetten szép férfi itt, ám jóformán egyéniség nélküli figura, ami nem Mátray rovására írandó elsősorban, hiszen ő a rendezői keretek között meglehetősen szűk teret kap. Gavallérsága, kegyetlensége s utóbb haldoklása túlságosan légies, könnyű, megfoghatatlan; érthetően disszonáns az is, hogy a megöregedett, bizonyos tekintetben megkeseredett, búcsúzó férfit ereje teljében levő, mozdulataiban, még eséseiben is inkább élettől duzzadó fiatalságról árulkodó színész játssza. (A hétköznapokban való botladozásaival, mulyaságában megfoghatóbb Szindbád Berettyán Sándor által megformált fiatalkori alakmása.)

Sokkal kiforrottabb, jellegzetesebb karakter akár Udvaros Dorottya hús-vér, megrázóan pontos Majmunkája, Szűcs Nelli finom iróniával ábrázolt örökifjú primadonnája, Bodrogi Gyula huncut, adomázó, borozó pap bácsija, Szarvas József kedélyes parasztpolgára, Reviczky Gábor elegáns-ínyenc úriembere. Nem véletlen, hogy a legsikerültebb pillanatok is a felsoroltakhoz kötődnek. (Joggal juthat eszünkbe Mátray másik, a közelmúltban szintén a Nemzetiben játszott szerepe, a hun király, Attila: mennyivel inkább sűrített, nagyvonalú egyéniség, szindbádi jellegű figura volt ott – ugyanannál a rendezőnél, Bánffy Miklós drámájában.)

Az adaptáció féloldalasságát talán a legjobban egy olyan kényszermegoldás mutatja, amellyel a moziváltozat nem élt, mert mint korábban utaltam rá, képes volt máig érvényesen a film nyelvére átplántálni a Krúdy által közvetített hangulatot, ízeket, apró rezdüléseket, szép nyelvtani formákat. A Vidnyánszky-rendezésben viszont ez nem sikerült: ami az atmoszférából, a finom, alig feltűnő, éppen csak érzékeltetendő motívumokból „nem jön át”, azt narrátor mondja el visszafogott, szikár tónusban, mintha rádióban olvasná fel valaki az író sorait. Különösen feltűnő ez abban a jelenetben, amelyben A hídon című novellát alapul véve Szindbád a cukrászné nyakában lógó medaliont akarja megtekinteni. (Az éttermi mellett ez a Huszárik-opus legismertebb része, amelyet talán emiatt sem akart kihagyni Vidnyánszky.) Hogy a hajós mit lát – önmaga ifjúkori képét –, azt csupán, nézőtéri feszengést okozva, a távoli disztingvált hang közli velünk.

Az előadás humorát, akár a díszlet kialakítását, a rendezés javára kell írni. Igaz, olykor kevésbé találó, ám sokrétű, s egyszerre táplálkozik a jelen esetben legalább Mikszáthig visszanyúló adoma-műfajból, Krúdy a Nemzetiben itt-ott megnyesett, sohasem bántó iróniájából s Vidnyánszky jellegzetes, enyhén fanyar, máskor (ál)naiv, többször – leglátványosabban talán Liliomfi-rendezésében, legutóbb pedig a Don Quijotéban – megcsillantott humorából.

A színen sötét tónusú félköríves, leginkább szecessziós elemeiben feltűnő, olykor keringő házsor látható, a földszintjén kávéházzal, emeleti szinttel, amelynek túlnyomó része a második felvonásra, a tér szakrálissá formálásával tűnik el. A díszlet Vidnyánszky állandó munkatársa, Olekszandr Bilozub munkája. Oldalt éttermi menütábla, rajta változó évszámok krétával, olykor ironikusan, olykor elégikusan ellenpontozva a Szindbád-szövegek apolitikusságát: József Attila hetedik születésnapja, a kommün, Krúdy halála, Trianon olvasható le róla többek között. Utóbbi nem sokkal azután kerül a táblára, hogy feltűnik a jégzátonyra futott hajó a vitorlával. A szín, mint már említettem, a második felvonásban alakul át szinte folyamatos mozgásban szakrális térré, templomi kórust formázó enteriőr-töredékkel, sírokban fokozatosan gazdagodó temetőrészlettel. A klasszikus Vidnyánszkytól megszokott befejezés ennek megfelelően ünnepélyes, vallási reminiszcenciákat hordozó: a főhős fiatal pap alakváltozata megtöri a kenyeret, s az életből távozó Szindbádnak adja, aki a záró képben, míg le nem hull a függöny, égi madár – főnix? a Szentlelket jelképező galamb? – segítségével a magasba emelkedik.

Közegükből kilógó-kiemelkedő, a korszellemmel dacoló különös, nehéz emberek voltak Vidnyánszky Attila legutóbbi hősei a Nemzetiben. A kifejezetten jobbak között Bánffy Attilája s bizonyos megszorításokkal a Don Quijote-adaptáció említhető. A Szindbád sajnos a kevésbé sikerültek közé tartozik.

Hol? Nemzeti Színház
Mi? Szindbád: Krúdy Gyula alapján
Kik? Mátray László m. v., Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Nagy Mari, Tóth Auguszta, Szűcs Nelli, Szarvas József, Bodrogi Gyula, Mátyássy Bence, Reviczky Gábor, Tóth László, Varga József, Barta Ágnes e. h., Berettyán Sándor e. h., Nagy Balázs e. h., Nagy Johanna e. h., Vas Judit Gigi e. h. Díszlet, jelmez: Olekszandr Bilozub. Dramaturg: Verebes Ernő. Rendező: Vidnyánszky Attila.

Facebook Comments