…az elmúlt tizenöt-húsz év egyik legfontosabb műfaja: az ismétlés.

kabaré (francia szó, eredetiben: cabaret ’kocsma, csapszék’): a legkötetlenebb drámai műforma, számos tematikus, illetve nemzeti változata ismert. Francia eredetű egyveleg, szatirikus, humoros, szórakoztató műsor. A kabarékban egyfelvonásos darabok, jelenetek, magánszámok, kuplék, sanzonok váltják egymást; a különböző stílusú és hangulatú műsorszámokat a konferanszié (francia conférencier ’műsorközlő’) köti össze. A műfajban sok az aktualizálás, a rögtönzés. Alapvető módszere a montázstechnika.

003_cabaret-dancer-wall-stickerffA rendszerváltás körüli négy-öt évben a kabaré műfaja a rádióban és a televízióban reneszánszát élte. A Rádiókabaré havi bemutatói eseményszámba mentek, a leghallgatottabb műsorok között tartották számon. Ennek az időszaknak a terméke többek között az Illetékes elvtárs figurája, akit Koltai Róbert és Verebes István hívott életre, mintegy a mindent megoldó és eltussoló pártfunkcionárius zanzájaként. Ekkor születik a Markos–Nádas duó tanácselnöke (akinek minden válasza az „Ez így ebben a formában nem igaz…” mondattal kezdődik), ilyentájt énekli el a Voga–Turnovszky duó a Mondd meg kedves Népszabadság kezdetű dalát, ekkor indul a Falugyűlés sorozat, és ekkor még kitűnően megfér egymás mellett például Farkasházy Tivadar, Sinkó Péter (a Rádiókabaré két szerkesztője), Kállai Ferenc és Garas Dezső (Farkasházy Jó napot! című jeleneteiben), Verebes István (a kabaré egyik állandó konferansziéja), Usztics Mátyás („Mondom az uramnak, Tibi”), a televíziós Déri János, illetve a korábbi filmgyári dramaturg Fábry Sándor is. A Kabarénak volt közvetlen politikai hatása is, már a nyolcvanas években közrejátszott egy-egy vezető megszorongatásában, sőt megbuktatásában (a legemlékezetesebb a volt budapesti tanácselnök, majd országgyűlési elnök Stadinger Istvánné). A nyolcvanas évek második felében ez a társaság részben újrafogalmazta a műfajt (a televíziós Telepohár [1983] vagy Televáró [1985] című műsorokkal, majd a részben betiltott Megengedett sebesség [1987] című sorozattal), közéletibbé, politikusabbá tette, felvállalva akár ellenzéki álláspontot vagy szókimondó (jellemzően áttételes) bírálatot, azonban a legutolsó pillanatokig nem feszegetve például a szovjet csapatok Magyarországon tartózkodásának kérdését és más kényesebb pontokat. A legnagyobb figyelem a szilveszteri műsorokat kísérte, voltak olyan évek, amikor a Rádiókabaré csapata a rádióban és a televízióban is fellépett. (Sőt, a Farkasházy létrehozta szatirikus kéthetilap, a Hócipő egy ideig saját rovattal rendelkezett az állami televízió frekvenciáján sugárzó – majd abba műsorszállítóként betagozódó – magáncsatorna, a Nap TV szombat reggeli műsorában.) Noha ezek a műsorok elsősorban szociálisan érzékenynek mutatkoztak, foglalkoztak a hajléktalankérdéssel, Bős–Nagymarossal, az MSZMP-káderek felhalmozásaival, ugyanakkor szívesen viccelődtek a cigányok, a vidékiek, a nők vagy a homoszexuálisok rovására, akár kifejezetten sértő módon. A Kabaré alapállása nagyjából a szocializmus közemberének felfogását képviselte, és ezen később sem változtatott nagyon, hozzásegítve ennek a közízlésnek, értékrendszernek a konzerválásához is. Jellemző, hogy a mai napig ez a legmaradandóbb korszaka a Kabarénak, az ekkor megszülető karakterek visszatérő kérések a kívánságműsorokban most is. A műsor készítőire pedig, legyenek bármely politikai oldal hívei, mintegy ráragadt a jellemzően Hofi Géza – aki színházi előadásaiban, a Mikroszkópon, majd a Madách Kamarában és ezen sikerek farvizén a rádióban és a televízióban tökélyre fejlesztette a stand-up comedy magyar változatát, még mielőtt itthon ismertté vált volna a fogalom – kapcsán emlegetett szelep-szerep: ez volt az a műfaj, amelyen keresztül lehetett bírálni a jobb és igazságosabb szocializmus építésének érdekében – egy határig. A kilencvenes évek első felében a kormánypártok (az MDF, az FKgP és a KDNP) és a parlamenti ellenzék (MSZP, SZDSZ és FIDESZ) harcának áldozatává vált a műsor, ugyanis túl kritikusnak ítéltetett, és az 1993-as nagy rádiós elbocsátás során a Demokratikus Charta egyik szószólójává vált Farkasházy Tivadart is kirúgták. Azóta is tart a vita a hatalommal szemben kritikus alkotók azon állításáról, hogy a humor mindig csak ellenzéki lehet. Ettől függetlenül a Rádiókabaré lényegét tekintve változatlan formában egészen a legutóbbi időkig, a közmédia egybeszervezéséig létezett, aztán megszűnt, nemrégiben újra folytatódott (Fábry Sándor vezetésével).

A televíziós kabaréműsorok (illetve a kabaré szubzsánereinek megjelenési formái) ugyancsak a szocializmusból öröklődtek át, jellemző talán, hogy a mai MTVA műsorfolyamaiban kabaréjelenetet (szigorúan politikamentesen) legtöbbször az Önök kérték című adásban lehet látni, természetesen ismétlésként. A legismertebb (és ma játékmódban és zsánerben is hivatkozási alapként működő) ilyen műsor a Szeszélyes évszakok volt, amely alapításakor, 1980-ban negyed-évente, szombat esti főműsorként jelentkezett, majd népszerűsége okán havi program lett belőle. Népszerűségét műfaji sokszínűségének köszönhette (itt lehetett találkozni először kitűnő MGM-rajzfilmekkel a Magyar Televízióban, elsősorban a remek animátor, Tex Avery munkáival [Droopy], de volt benne cirkusz- és varietébetét, nyelvi és vizuális humor, az angol komikus, Benny Hill egy-egy jelenete, és itt ismerhette meg a magyar közönség Rowan Atkinson Mr. Bean-figuráját), meg annak, hogy a magyar színészek színe-java és fonákja voltak visszatérő fellépői a műsor kabaréjeleneteinek, amelyek jellemzően a harmincas évek jeles szerzői (Nóti Károly, Vadnai László) munkáinak alapján készültek. A műsor furcsa polgári ízlést képviselt, talán azt, amit a hatvanas évek csehszlovák újhullámában híven megjelenített és oly sokszor bírált attitűd kapcsán szocialista kispolgárinak neveznek, amely már önmagában paradox, mégis egészen pontos kifejezés. Ez az attitűd és a műsort készítő csapat egészen az ezredfordulóig képviselte ezt a szellemiséget, legfeljebb a díszlet változott. Érdemes figyelembe venni, hogy ez az az időszak, amikor egyre kevesebb tévéfilm és tévéjáték készült, mígnem szinte teljesen eltűntek a magyar televíziós választékból, vagyis néhány kivételtől eltekintve ez volt az egyetlen lehetőség a tévénézők számára, hogy színészeket láthassanak. Adódik a következtetés, hogy az ebben a műsorban látható színészek tettek szert jelentősebb ismertségre, miközben a következő, fiatalabb színészgenerációkat a nagyközönség jobbára nem ismerte, és ma sem ismeri.

Markáns esztétikai jellemzője e műsoroknak a konzerv nevetés – miközben a Rádiókabarét és a kapcsolódó tévés műsorokat általában (legalább részben) nézők előtt rögzítették, a televíziós szórakoztató adásokban, egy-egy varietéműsor kivételtől eltekintve (Top-show, Bongó), utólag keverték rá a nevetést, jelezve a poén helyét. (Még a „magyar sitcom” műfaját megteremteni szándékozó Família Kft.-t sem közönség előtt rögzítették, a nevetés ott is technikai utómunka eredménye volt.) A varietészámok előadásánál bevett gyakorlat volt, hogy külön vették fel a hangot és a képet, vagyis a fellépő színészek az előbb stúdióban rögzített éneklésükre tátogtak a műsor felvételekor. A műsorkészítőket nem zavarta ez az atmoszféragyilkos helyzet, ami a jelentősebb angol vagy német kabaréműsoroknál elképzelhetetlen lett volna már akkor is, hiszen az egyidejűség (a produkció és élő közönségreakciója) e műfaj egyik lényeges eleme, függetlenül attól, hogy talk show-ról, one man show-ról vagy sitcomról van-e szó.

A televíziós műsor a kilencvenes években jellemzően nem a minőség, hanem a nézettség és a (politikai) lobbierő fényében alakult. Márpedig – mivel összesen két csatorna volt – az lett nézett, amit jó időben sugároztak. Ennek okán lehetett meghatározó szórakoztató műsor az Uborka, amelyben politikusok bábmásai szerepeltek (a hangjukat színészek és előadóművészek kölcsönözték), ám a korabeli nyugati példákkal ellentétben nem politikai szatíra, hanem közhelyes szkeccsek és kényszeredett álnarratívák formájában, például az Országgyűlés akkori elnökét, Szabad Györgyöt tanító bácsinak, a Parlament padsoraiban ülő politikusokat rakoncátlan iskolás nebulóknak ábrázolták. Ez jellemző a magyar média kabaréjára: valójában politika-, sőt közügymentes, s megmarad az általánosságoknál, a paródiánál.

004_Magyar kabaretffÁm a műfaj hiányzik, és ezt érezték is. Ez lehet az oka, hogy Árkus József halála után többször is kísérleteztek a Parabola újraindításával. Ez a sorozat még a hetvenes években indult, afféle külpolitikai kommentárműsorként, majd a nyolcvanas évek alatt, Árkus vezetésével szatirikus monológgá alakult: a műsorvezető (aki maga írta a szöveget) a külföldi televíziók műsorából és a híradó filmanyagaiból szerkesztett huszonöt perces adásokat, amelyek lassacskán határfeszegetésbe kezdtek, a szocialista erkölcs ki nem mondott (de annál inkább számon kért) szabályait is meg-megkérdőjelezve. Árkus eszköze a kontextusmódosítás volt, vagyis egy bejátszás köré új, többnyire szellemes és meghökkentő jelentésmezőt hozott létre (például színészekkel átszinkronizáltatta egy parlamenti ülés vagy egy MSZMP-kongresszus felvételét), majd általában nem kevés iróniával megfeddte a nézőket, akik a nyilvánvaló asszociáció által pontosan értették, hogy mit nem volt szabad érteni. A rendszerváltás felé közeledve és azon túl a műsor természetesen egyre több belpolitikai vonatkozást és a hatalommal szemben kritikus elemet tartalmazott. Árkus betegségével, majd halálával a Parabola megszűnt, de 1993-ban megpróbálták újraindítani, immár Szuhay Balázs, majd ‒ egyetlen alkalommal ‒ Usztics Mátyás műsorvezetésével. Ez az akkori jobboldali kormánnyal nyíltan szimpatizáló, az iróniát, a kontextusáthelyezést mellőző, nyílt politikai propagandát folytató műsorrá vált. 1994-ben, a választás után a Magyar Televízió új vezetést kapott, amely gyakorlatilag tabula rasát hirdetett. A Parabola ismét elindult, ezúttal Selmeczi Tibor szerkesztésében és vezetésével, ám a műsor elvesztette politikai jellegét, s néhány epizód után Szatelit címre váltva innentől formátumát vesztett alacsony költségvetésű show-műsorra emlékeztetett, amelyben többek között közszereplők csecsemő- és gimnazista kori fotóikat oszthatták meg a nagyérdeművel.

Érdekes módon a kereskedelmi televíziózás – nyilván vélt népszerűségük miatt – nagy érdeklődést mutatott ezen formák iránt. Csakhogy versenyhelyzetben ezek már nem hozták a várt nézettséget: piaci körülmények között életképtelenek voltak. Tehát korábban nem valós közönségigény, hanem – egyetlen televízió lévén – a konkurencia hiánya, majd még rövid ideig, illetve néhány alkalommal a nosztalgiahullám tartotta életben őket. Bár az állami televízió új próbálkozásai, mint például a Bruhaha vagy a Dili-buli, korszerűbbek próbáltak lenni – például kereskedelmi televíziós formák paródiáival vagy a fiatalabb generációk közkeletű viselkedésmintáinak általában felszínes karikírozásával –, voltaképpen azonban ugyanazt a szemléletet képviselték, mint a korábbi műsorok, és nem voltak hosszú életűek. A bábos műsor – immár teljesen nélkülözve a közéleti narratívát – Friss uborka címen 2001-től egy évig volt látható a TV2-n, aztán megszűnt. Az RTL Klub tett kísérletet mind a Szeszélyes évszakok, mind a Parabola újraindítására. Előbbit a műsor cégérévé vált Antal Imre halála, utóbbit – amelyet Váncsa István vezetésével, Szellemvasút címmel újítottak volna fel, és egyetlen adás után megbukott – vélhetően a műfaj megkésett volta tett lehetetlenné. (Paradox módon az újraszinkronizált, -feliratozott, kontextusáthelyezéses humor ma a közösségi médiában lett meghatározó és a hétköznapi emberek alkotásai által korlátlanul virágzó műfaj.) Ugyancsak az RTL vette át a szocializmus utolsó szakaszában kezdődő, majd meglehetős rendszertelenséggel, mégis folyamatosan jelentkező Gálvölgyi-show-t. A Ki mit tud?-ban parodistaként feltűnt, majd színészi pályára lépő Gálvölgyi János számtalan arcára, komikusi vénájára, ragyogó karakterteremtő képességére építő műsor – amely jeleneteket, műsorok karikírozását, zenés betéteket egyaránt tartalmazott – elsősorban a paródiáiról vált híressé, számtalan közkedvelt televíziós személyiséget és programot állítva pellengérre. A rendkívül változó színvonalú show változó rendszerességgel szerepelt a Magyar Televízió képernyőjén, az RTL-en már havonta jelentkezett új műsorral a stáb, s bár a mennyiség elég hamar a minőség rovására ment, a sorozat mégis folytatódott – némi ritkulással – 2012-ig. Az évek során a műsor beleunt saját magába, hiszen lényegében egy srófra járó, ám összefüggés nélküli jelenetek sorozatából állt, szellemes, eredeti szerzőket nem tudott felkutatni, s az érdekes, parodizálható műsorok is hamar elfogytak.

Ahogy a tévéjátékok, tévéfilm-sorozatok száma csökkent, úgy csökkent a televíziós szórakoztató műsoroké is. Az eltelt tizenöt évben egyszerűen nem termelődtek ki sem olyan kabarettisták, showmanok, all-round televíziós személyiségek, mint például ebben az időben a német televízióban Stefan Raab vagy Nagy-Britanniában Graham Norton, Jonathan Ross, Michael McIntyre és Alan Carr, sem pedig olyan írók, akik színvonalas, friss jeleneteket tudtak volna szállítani. A kabaréjelleg a kiemelt, egész estés szórakoztató műsorokban látható humoros jelenetekben nyilvánult meg, a Bongó (a kilencvenes évek közkedvelt nyereménysorsjegy-játékának szentelt revüműsor), a Dáridó (Lagzi Lajcsi péntek esti nótaműsora a TV2-n), a Koóstoló (Koós János némileg polgáribb ízlést képviselő zenés estje) és klónjaik ugyanarra a kaptafára készültek. Az újító próbálkozások, legyenek akár olyan színvonalasak, mint a Késő Este Hajós Andrással, ami a kulturális közéletnek a televízióban ritkán megjelenő mainstreamjét – Tyereskovától a Mucsi–Scherer duón át Lovasi Andrásig – látta vendégül, és szellemes monológokkal akarta meghonosítani az Egyesült Államokban olyan jól működő napi talk show műfaját, csakúgy, mint a hagyományos receptet használó, nem újító jellegű, kevésbé ismert színészeket felvonultató programok (Hét mesterlövész – TV2), megbuktak. Az RTL hamar belátta, hogy az ilyen típusú műsorokkal nem érdemes próbálkozni – valóban sikeres csupán a vicces házi videókat felvonultató, két évig sugárzott Csíííz sorozat volt (mintegy megalapozva Liptai Claudia, Besenczi Árpád népszerűségét). Az első évek után még a magyar televíziózásban hagyományosnak számító szilveszteri műsort sem készítettek, amerikai konzerv filmekkel oldották meg az újévbe átvezető tömegszórakoztatást.

005_pablo-picasso-au-cabaret-ou-pcheurs-catalans-en-borde-at-the-cabaret-or-catalan-fishermen-at-the-broadside-1361802883_orgffNyilvánvalóan ezt a műfajt próbálja felidézni, némileg emelkedettebb, patetikusabb módon, a Székely himnusszal és hasonló műsorszámokkal kiegészítve, sajátos műfajkevercsként, a szolnoki Szigligeti Színházból a Duna Televízióban közvetített varietéműsor, Balázs Péter szervezői égisze alatt, aki mindezen műsorokban, a Szeszélyes évszakoktól a Bongón át a különböző revüműsorokig kivétel nélkül rendszeres szereplőként megfordult, sőt számos ezek ismétléséből összeállított konzerv műsor (Van szerencsém, Nevetni kell…, Kabarémúzeum) is fűződik a nevéhez, tetszés szerint bármely korszakból. Balázs egyébként a magyar televíziózás szórakoztatóipari részlegének meghatározó alakja, számtalan műsorban vett részt, emellett az ezredforduló környékén két komédiasorozatban is részt vett alkotóként, amelyek minden nyom nélkül tűntek el a feledés homályában, a Capitalyt (MTV) főszereplőként és rendezőként, a Waczak Szálló-utánérzés jellegű Hotel Szekszárdit (TV2) íróként is jegyezte, egyazon esztendőben. Nem hagytak emléket maguk után.

Azért érdemes erről szólni, mert az elmúlt tizenöt-húsz év egyik legfontosabb műfaja: az ismétlés. Mégpedig a fentebb ismertetett formában: úgy készül az új műsor, hogy a szerkesztők elfáradnak az archívumba, és kikeresik egy-egy (ritkábban) szerző, rendező, (gyakrabban) színész műsorait, meghívják az illetőt, elmeséltetnek vele néhány történetet, és lejátsszák a hozzá kapcsolódó archív anyagot, így a kabaréjelenet (ritkábban részlet egy-egy tévéjátékból vagy színházi elő-adásból) az életmű részévé válik, s nem kabaréműsor születik, hanem szórakoztató, bátrabb esetben ismeretterjesztő (portré). Legközelebb pedig már nem is az eredeti műsort ismétlik és nem abból idéznek, hanem az idézetet tartalmazóból. Olcsó műsorgyártás, újraalkotás. Kontextusáthelyezés, csak nem úgy, ahogy a Parabolában csinálták.

Érdekes, hogy míg Nyugaton az efféle talk show-k felvállaltan magukon viselik a kabaré jellegzetességeit, hagyományait, a magyar show-műsoroktól ez voltaképp elég idegen. Ez a műsorvezetői szerepfelfogás következménye, bár rendkívül sikeresek és – magyar körülmények között különösen – profi kivitelezésűek voltak 1992-től Friderikusz Sándor, 1998-tól pedig Fábry Sándor kétheti rendszerességgel jelentkező talk show-i, maguk nem váltak komikussá, s bár az adások elején voltak monológok, ezek a műsorok – és vezetőik – komolyabban vették magukat annál, mint hogy holmi kabarévá váljanak.

Amitől maga a műfaj megnevezése egyfajta negatív minőségjelzővé válhatott a közvélemény legalábbis egy része szemében, az az ATV Sas-kabaré sorozata, amely a Mikroszkóp Színpad társulatának műsorait, jeleneteit tartalmazta. A műsor legnagyobb problémája nem a tartalom, hanem hogy a szerkesztés, a rögzítés és a közvetítés rendezése eleinte egyáltalán nem vette figyelembe – vagy nem tudta technikai értelemben figyelembe venni – a médiumváltást. Ami a Mikroszkóp kicsiny, furcsa alakú, széleskés nézőterén közelinek, intimnek és igaznak hatott, a televízióban távolinak, hamisnak és furcsán groteszknek látszott. A helyszínen funkcionálisnak ható díszletekről és a jelmezekről a képernyőn ordított az olcsóság, a megcsináltság érzete, a zenés betétek butának és végletesen leegyszerűsítettnek tűntek. Hosszú évek alatt nem volt a műsor „televíziósítására” sem igény, sem figyelem, ennek ellenére egy bizonyos rétegben voltak és vannak hűséges nézői Sas Józsefnek és társulatának, de azt, hogy ez a műsor bármilyen szinten is korszerű lenne, azt bizonyosan még ők sem állítják. Mindenesetre a sorozat sem nem tévéműsor, sem nem színházi közvetítés, hanem egy kabaré-előadás felvétele néhány kamerával. Az eldöntetlenség és az olcsóság rést ütött a komédiázás magabiztosságán, Sasék megkérdőjelezhetetlen hatása a nézőtéren nem ért el biztonsággal a képernyőn túlra. Ráadásul a Mikroszkóp előadásai a Mikroszkóp törzsközönségére voltak szabva, és a képernyők előtt nem csak ők ülnek.

Nem sikerült betörni rendszeres műsorkészítőként az elmúlt huszonöt év legnépszerűbb komikusai közül a közéleti vonatkozásokat egyaránt mellőző abszurd együtteseknek; a L’art pour l’art – és Galla Miklós angol szerzők műveiből dolgozó Holló Színháza – néhány tévéműsort készített ugyan, és ezek népszerűek is voltak, de nem tudtak folyamatosan jelen lenni a médiában. Ellentétben az ismert popdalok paródiáiról ismertté vált Irigy Hónaljmirigy zenekarral, amely a TV2-n vissza-visszatérő új műsorában, jeleneteiben kevésbé az intellektuális, mint sokkal inkább az altesti humor örökzöldjeit kamatoztatta. Igazán népszerűvé vált viszont a stand-up comedy műfaját magyarító Dumaszínház csapata az RTL Showder-klubjában, illetve a Comedy Central különböző műsoraiban. A „sztendaposok” viszonylag nagy közönségréteget hódítottak meg, és az előadók a közösségi videomegosztókon, valamint szerte az országban haknizva személyesen is elérhetők az emberek számára, fellépéseiket profi módon, hosszú távra szervezik meg, figyelve az arányokra (egy estére egy „nagyobb” név mellé két kisebbet kínálva; a tévébe csak akkor kerülnek be a számok, ha az országot már bejárták vele stb.). Egyes előadók – akik közül többen gegmanként, sőt showrunnerként is dolgoznak tévéműsorokban – ma már köteteket adnak ki, reklámfilmekben is szerepelnek, jól csengő nevük van, amit használnak is, de önállósodásra, saját tévéműsorra még egyikük sem szánta el magát. „Szólóban” – furcsamód – egyetlen páros tudott csak megragadni a képernyőn, különböző csatornák között váltva, kisebb-nagyobb szünetekkel: Bagi Iván és Nacsa Olivér, akik hagyományosan hang- és karakterutánzásban, személyek és formátumok paródiájában utaznak.

A kabaréműsorok közül a leghosszabb ideje jelenleg az RTL klub Heti Hetes című műsora fut, immár tizenhat évada. Az ebben szereplő színészek, újság-írók, közszereplők a heti híreket kommentálják, élő közönség előtt. Talán ez volt az egyetlen kabaréműsor, ami jelentősebb vitákat váltott ki, mindkét politikai oldalon. Pedig a vélemény itt csupán eszköz, a cél a szórakoztatás lenne. Újszerűségét indulásakor az adhatta, hogy a szereplők nem akartak „kiegyensúlyozottak” lenni, a saját gondolataikat mondták-mondják, vállalva akár azok politikusságát is. Egy ilyen műsor a szemtelenségből és a frissességből tud megélni, elfénytelenedését éppen az okozta, hogy a szereplők egy ponton túl az összes patronjukat elhasználták, új kontextusban sem tudnak már mást mondani, ugyanakkor nincs annyi remek debatteur, aki a fellépést is vállalná, hogy újra és újra meg tudjon újulni a program. Nem véletlen, hogy a műsor eredetijét adó, egyébként sokkal kevésbé politikus német Sieben Tage, sieben Köpfe hét év után elbúcsúzott a képernyőtől.

A tartalom nincs ingyen. Az állami médiáért adóforintjainkkal, a kereskedelmiért a reklámok megnézésével fizetünk. Ha átgondoljuk, mennyi pénz ment el ezekre a műsorokra, és ezekből hány műsorperc képviselt valóban színvonalas szórakoztatást vagy bármilyen értelemben maradandó értéket, vidámak bizonyosan nem leszünk. És ez nem hagymázas sopánkodás, hanem gazdasági és társadalmi racionalitás; a BBC legkelendőbb exportcikkei közé számítanak a szórakoztató műsorai, köztük a hatvanas–hetvenes évek legendássá vált kabaré- és komédiaprodukciói, szereplőik a brit közélet és a nemzetközi művésztársadalom megbecsült alakjai.

FÓKUSZBAN: KABARÉ – további cikkek a színház.NET-en és a 2016/4. számban:
Papp Tímea: Magánügyek, közerkölcsöka témára hangoló esszé 2016. április 3-án jelent meg a Színház.net-en
Hatházi András: A kabarészínész ürügyén – a témára hangoló esszé 2016. április 14-én jelent meg a Színház.net-en
Szilágyi-Gál Mihály: Felforgatókönyv
Kontextus ‒ a vicc nyelvétől a politikai kabaréig
Ugrai István: Médiakabaré
Egy műfaj huszonöt éve a magyar elektronikus médiában
Kővári Orsolya: Inkább a színházat választottam, mint a színészetet
Beszélgetés Vajdai Vilmossal
Deres Kornélia: Szürreália emlékezete
A kabaré-dramaturgia és Bodó Viktor színházának összefüggéseiről

Facebook Comments