Halász Tamás: Közel a távol, avagy faunok, kendő(ze)tlenül

Molnár Csaba – Marcio Canabarro: Tropical escape, SÍN Kulturális Központ
2016-06-06

Előadást látunk, és eredetvidéket, nyersanyagot tálalnak készétellel, megmutatják, mi miből lett, lesz vagy lehet, vagy mi volt ott, kéznél-fejben a készüléskor, vagy évek óta, vagy egy fél élet óta – miközben az ember kicsit bizonytalan léptekkel követi őket, mert a talaj (szó szerint is) hepehupás lesz, lesüllyed egy lépcsőfok, megmozdul a gumipadló, meggörbül a tükör, vagy elmozdul a fal.

Életemben volt párszor szerencsém járni olyan lakásokban, ahol pillanatok alatt szembesültem azzal: bárhová pillantok, bármerre lépek, körülöttem minden érdekes és megszólít. Az ilyen helyeken az embert nyugtalan, izgatott kíváncsiság keríti hatalmába, ami gyakran a sokadik látogatás esetében sem hagy alább, sőt. Egyáltalán nem szükséges, hogy egy-egy ilyen élettér nagyszabású, gazdag, fényűző vagy éppen festői legyen. Néha egy apró udvari garzonban, albérleti szobában is megcsapja az embert az érzés, melyet akár egyetlen polc a rajta sorakozó könyvekkel, csetreszekkel is képes kiváltani. Van, aki kirakodóvásárt csinál az életterében, keresetten „izgalmasra csinálja”, az ilyet az ember gyorsan átlátja, s zavart vigyorral nyugtázza. Az igazán izgalmas helyek: mint egy csapongó, hajnalig tartó beszélgetés, vagy egy jó előadás. Rétegekkel, újabb és újabb elágazásokkal: történetek, élmények, poénok, hirtelen, drámai csendek és hatalmas röhögések tarka szövedéke.

Molnár Csaba és Marcio Canabarro Tropical Escape című darabjának már a műfaját, sőt: hangnemét sem könnyű meghatározni, ezért már önmagában jár a piros pont. Előadó-művészeti vendégség, pajzán happening, intellektuális orfeum – „nem kívánt rész törlendő”.

A felvidéki Losoncon született Molnár és a brazil Canabarro közös munkája olyan, mint egy kalandos, vezetett túra egy interaktív látványraktárban vagy izgalmas produktumokat előállító manufaktúrában. Előadást látunk, és eredetvidéket, nyersanyagot tálalnak készétellel, megmutatják, mi miből lett, lesz vagy lehet, vagy mi volt ott, kéznél-fejben a készüléskor, vagy évek óta, vagy egy fél élet óta – miközben az ember kicsit bizonytalan léptekkel követi őket, mert a talaj (szó szerint is) hepehupás lesz, lesüllyed egy lépcsőfok, megmozdul a gumipadló, meggörbül a tükör, vagy elmozdul a fal. Pont mint egy elvarázsolt kastélyban, ahol a dolgok vagy épp a lakók – a műfaj természeténél fogva – nem okvetlenül azok, amiknek-akiknek látszanak. Nem arról van szó, hogy kétely merülne fel az emberben ennek az elragadóan intim játéknak az őszinteségében (sőt), sokkal inkább arról, hogy a két szereplő, aki benépesíti előttünk ezt az általuk zsúfolt teret, olykor kaján és szellemes, ám jól-eső játékot űz velünk észrevétlenül.

020_molnar csabaek 013ff

Pierre Planchenault felvétele

A közösségi finanszírozás segítségével játszott darab – a bornírt színlapi kliséket idézve – a művészi boszorkánykonyhába vezet be; normális nyelven szólva: a néző gyakran azt érzi, mintha az, amit lát, előtte, ott és akkor születne, öltene véglegesen testet, a szeme előtt állna össze „késszé”, rostáltatna meg, feltételezve a további alakulás lehetőségét.

Elnagyoltan megragadva: két, egymásba forgatott részből áll a Tropical Escape: van a „mű” maga, és van az ontogenezis terepe, a két alkotó-előadó által prezentált ún. lecture, azaz előadás, a szónak abban az értelmében, hogy valaki(k) beszél(nek), a széksorokban ülők pedig érdeklődve hallgatják őket, mint egy egyetemi előadóban. E két darab-fél nem válik el egymástól határozottan. A lectureről elég annyit elöljáróban: pajkos idézőjelbe teszi, hogy a két előadó félmeztelenül, selyem sportgatyában és gumipapucsban prezentálja nekünk angol nyelvű, izgalmas és kötetlen stílusú előadását, melyhez laptopot és projektort használ.

A Tropical Escape nagyjából másfél órás futamidejében annyi az anyag, az ötlet, amire kevésbé tudatos körökben egy egész életművet alapoznak, a korai zsengéktől a szánalomba boruló alkotói alkonyig.

A SÍN Kulturális Központ végtelenül angyalföldi, maradvány-szocreál rögvalóságot őrző, mégis oly szeretni való helyszínén egészen különös, kétszereplős érzelmi-értelmi karnevállal találkozhatunk, melynek előhírnöke ott van már az előtérben is: kompresszorral felfújt hatalmas, átlátszó párna tövében várjuk a beengedést. A légprés bent is működik: a színpadon fehér nejlondunyha terpeszkedik – az amerikai John Jasperse közel másfél évtizede, a Trafóban vendégeskedett, Giant Empty című darabjában fújta fel valahogy így a táncpadlót. A térben megjelenő első alak nem élő szereplő: felbúg egy másik kompresszor, s a szín jobb hátsó sarkából bájosan suta behemót, egy ugyancsak nejlonból szerkesztett figura buggyan elő. A hosszú karjaival kalimpáló, vaskos testű, nagy fejű monstrum meghökkentő és röhögtető antréját egy filmzene-klasszikus, a King Kongmozi drámai kompozíciója (Beauty Killed the Beast) festi alá. A lény hirtelen felhasadó bendőjéből pedig egyszerre előmászik a két táncos. A meztelen testeken átlátszó harisnya: egy pár „hagyományosan”, a lábukon, egy fél pár a fejükre húzva. A harisnyák léggömböket tartanak helyükön, ezek a táncosok összes jelmeze. Pasztellszínű gombócok és hengerek virítanak a talpuk alatt, a fenekükön és a fejükön. Utóbbiak fallikus csápot formáznak, Canabarróé egyetlen, két lufiból szerkesztett dildó, Molnáré rajzfilm-hangyákat idézően csápszerű, párban. És akkor felcsendül Claude Debussytől az Egy faun délutánja

A két táncos Vaclav Nizsinszkij legendás faun-koreográfiájának, az 1912-ben, Párizsban bemutatott táncművészeti mérföldkőnek egy-egy emblematikus pózába áll be, majd kezdi ezeket (és aztán mindenféle további átvett és költött pozitúrát) variálni az imbolygón hullámzó, felfújt színen. Amit látunk, áradóan szellemes és elragadó stílusparódia, továbbgondolás, tánctörténeti kabaré pajzán eleganciával, kifinomult vaskossággal. Nimfák nincsenek, két faun groteszk-érzéki (nász)táncát látjuk. Az ember pedig – az eredetvidék, az üdv- és pride-történet alapos ismeretében – persze arra gondol, mit szólna ehhez Nizsinszkij és Gyagilev, meg persze sokan mások. A Nizsinszkij-eredeti párizsi ősbemutatóján, a mindössze tizenegy perces mű utolsó másodperceiben a faun az imádott és általa elérhetetlennek bizonyult nimfa kendőjét a földre teríti, ráhasal, s teste orgazmusban rándul össze. A premieren a modern tánctörténet legnagyobb botránya tört ki e pillanat miatt: a közönség rajongó és fújoló felét a rendőrségnek kellett szétválasztania (Nizsinszkijt maga Rodin vette védelmébe a helyszínen, majd a sajtóban). Molnár és Canabarro érzéki és szellemes kettőse remekül reflektál, felszabadít és gondolkodtat el a nézői ingerküszöb 1912 és 2016 közötti fordulatos történetéről, miközben az ember a könnyét nyeli a röhögéstől, de egyfajta megrendültséget is érez: ez a kettősség, lebegtetés különösen izgalmas. (Elgondolkodtató, hogy az 1919 januárjában utoljára közönség elé lépő, hatvanhat éve halott Nizsinszkij és művének emlékezete mennyire eleven ma is: csak az elmúlt pár hónapban három hazai táncbemutató idézte meg alakját.) E ponton természetesen bevillanhat számunkra a tavasszal másodszor is Budapesten járt Trocks, a Les Ballets du Trockadero mint jelenség. Pazarul kimunkált repertoárjuk szellemes darabjai (köztük némelyik idősebb, mint a Tropcial Escape táncosai) a táncművészeti szórakoztatóipar méltán világhírű mesterművei. Stílusparódiák, táncosi archetípusok panoptikumi sorolásai, látványos köntösben, csekély rétegeltséggel jól fogyaszthatóan szakember és laikus számára is. E mondatot leírva pedig tovább is hessegethetjük e síkról a nagyszerű Trocksot. Más ez a horizont…

A Faun-tétel végén banánosládákból felfújt léggömbök sokasága kerül elő. A táncosok egyenként pukkasztják ki őket, van, amelyikből egy-egy ruhadarab, cigaretta robban elő: low budget varázslat, soha hasonlót nem láttam még. A következő képhez egy olasz mozifilm temperamentumos párbeszédét játsszák be. Amennyire követnem sikerül, egy idősebb úrinő és egy szolgálólány hangját halljuk, nagyjából a hatvanas évekből. A foltos stólát maga köré tekerő Molnár Csaba zsémbes nagyságaként, sántikálva perel a Dürer-arcú Canabarróval. Gördülékeny váltással egészen más atmoszféra felé vesszük az irányt: kéjes női sóhajtozás hasít a térbe, s pár pillanat múlva világos, hogy egy pornófilmes jelenet audio-sávjához van szerencsénk. A szexipar, a szellemesen használt pornográf jegyek-motívumok nem idegenek a páros elő-adói-alkotói világától. Elegánsan és bevállalósan toltak már a nézői arcba ezt-azt korábban is előadásaik során a tárgykörből. A Tropical Escape-ben szereplő tízperces bejátszásra (felvezető lihegéstől orgazmusig) alkotott kettős vaskos szellemességével, vérbő humorával az egyik legmulatságosabb jelenet, amihez táncelőadáson szerencsém volt. Jó ízlés, szemérem nem sérül, gyalázat nem esik, hiszen az eredetiből képeket nem látunk. Az ügyetlenül és ripacskodón túljátszó pornószínészek („vegyes páros”, azaz: férfi és nő) „rátevős” lihegése, ordító nyögései, az általuk variált három-négy szó önmagában is röhögni való – a két táncos ezt a hangzó anyagot pedig nagy leleménnyel, elemelten, „tánczeneként” használja. Ritmusukra találnak a döngetők alatt nyekergő bútor zajában, a monoton lihegésben, az egymáshoz ütemesen csapódó hús klaffogásában. Kifordítják a hamis szenvedély hangjait, a műkéj műzihálására tátogó, komikus mozdulatokkal hátráló Canabarro és az őt késsel kergető Molnár némafilmeket idéző kettőse alaphangon fergeteges. A szétdurranó lufikból színes víz fröccsen, krétapor gomolyog, s diszkréten emelkedik a korhatár. A frivol tombolást követően egy spanyol filmrészlet következik: ezúttal egy férfi és egy nő indulatos párbeszédére zajlik a szellemes playback. Előkerül egy szelet süti, melybe Molnár Csaba torta-tűzijátékot szúr. Az apró görögtűz magányosan lobog a sötétbe borult színpadon, s egy újabb, csodálatos zenemű, Ravel Pavane egy infánsnő halálára (1899) című hatpercese csendül fel. A tűz kihunytával a két táncos lehúzza a fóliát a színpadról, s egy rövid átállást követően már fényes rövidnadrágban, papucsban, baseballsapkában és arcmaszkban állnak előttünk: a páros derekán hullahopp-karikát pörgetve, harsány rajzfilmegér-hangon rikoltozik egymással. E röpke előzmény után kezdődik el a vetítéses lecture, amit a felvezető nyomán természetesen mérsékelt komolysággal kezdünk figyelni, joggal tartva tőle, hogy az izgalmas szövegre figyelő arcunkba hirtelen mi is kapunk egy vízzel töltött, képletes lufit. Pár perc elteltével azonban már hisszük, hogy a hullámvasút lankás terepen folytatja útját. Amikor pedig Marcio Canabarro a „családi recept szerint sütött” (kiváló) répatortájával kínálja meg a közönséget (a torta precíz kis kockákra vágva, mellette a tálcán tortalapát, szalvéta, mint a nagykönyvben), már biztonságban adjuk át magunkat ismeretterjesztő kettejüknek. A színházi tér személyes, csendes, intim közeggé változik: a fogyatkozó, hatalmas torta többször körbejár, a kettős pedig a padlóra helyezett laptop segítségével tart vetített képes elő-adást, kötetlen stílusban, érzékelhetően rögtönzött, ám jól strukturált rendszerben. Az izgalmas és érdekfeszítő előadás gesztusként is remek, tartalmát tekintve pedig hiánypótló. Közismert mesterművek új fénytörésben, rendhagyó struktúrába bekötve, kevesek által ismert tendenciák, alkotók és műveik sokasága forog szóban s a nem igazán jól kivehető vetített képeken. A Rrose (Rose) Sélavynak, a fiktív vampnak öltözött, Man Ray fotózta Marcel Duchamp és az ő Mona Lisa-parafrázisa, a Dalí-bajszos L.H.O.O.Q. (1919), az egzotikusra, a távolira csodálkozó Európa művészetének ikonikus darabjai Gauguintól, az aktábrázolás-történet, a tabu-história olyan mérföldkövei, mint Manet Olympiája (1863) vagy Ingres A nagy Odaliszkja (1814) a távolabbi múltból. Andy Warhol és Merce Cunningham, az anonim feminista csoport, a Guerrilla Girls a közelebbiből, felénk alig vagy egyáltalán nem ismert alkotók, tanúk, nyomhagyók a jelenből (így a magyarul egyáltalán nem olvasható, kalandos élettörténetű francia Virginie Despentes író-kritikus kultkönyve, a King Kong-teória). A két előadó gazdag menükártyát tart elénk, meg-megvillantva izgalmas műveket, életműveket, s gyakran személyes történeteket is bele-beleszőve előadásába. Emlékezetes Marcio története arról, hogyan reagáltak egyesek arra, hogy ő, a sápadt, nyúlánk fiú brazil. Szinte számon kérték rajta a „tipikus” olajos bőrt, a fekete hajat, a „jellegzetes” küllemet, temperamentumot. Hol kezdődik vajon az előítéletesség, a xenofóbia? Mikor válik előítéletté a sztereotipizálás? Milyen többszörös kisebbségi létformák léteznek, mi a politikai, a politikus test? Az est végén Marcio Canabarro egy aktivista lelkességével fordult a közönséghez, s közölte, nagyon szívesen beszélget minderről civilben is az érdeklődőkkel, s még sok, izgalmas könyv lapul a gyűjteményében. Ekkor már szinte amúgy is a lakása-lakásuk előszobájában érzete magát az ember – szerep és szereplő összemosódásának különösen intim és izgalmas ködében.

Ehhez hasonló lecture-performance (magyarul ezt nehéz megragadni, hiszen mindkét szóra az „elő-adás” kifejezés használatos) hazai színpadon legjobb emlékeim szerint egyszer volt látható. Gál Eszter és német partnere, Peter Pleyer két évtizeddel ezelőtt, a MU Színházban mutatták be Pas de deux – Practice what you preach című lebilincselő kettősüket, melyben a nemi és testi identitás, szexuális másság kérdéseit vizsgálták a Tropical Escape-hez hasonló formában, bölcs és szellemes szavakkal, mozdulatokkal, valóságos szabadegyetemi előadás keretében.

A Molnár–Canabarro kollázs-előadás (e jellegét frappánsan mutatják az est remek plakátjai is) kivételes felszabadultsággal és leleménnyel tesz fel kényes kérdéseket, gondolkodtat el, és bizony: nevel, formál – nem hagy nyugodni. Az előadás végén a feloldás gesztusa, szilaj és virgonc lezárás: egy kis „hazai”. A huszonegy éves brazil Mc Livinho feldolgozása, mely egy Disney-slágerből, az 1950-es Hamupipőke-rajzfilm világhírűvé lett Varázsdalából (eredeti címe: Bibbidi-Bobbidi-Boo) született. Sistergő ritmus, sistergőn szívrabló tánc – mikor véget ér, egy másik városba lépünk ki, mint amelyikből bejöttünk. Kétségtelen: ezen az estén a Tropical Escape volt a legjobb dolog, ami az emberrel Budapesten történhetett.

Hol? SÍN Kulturális Központ
Mit? Tropical Escape
Kik? Alkotó, előadó, jelmez, látvány: Molnár Csaba és Marcio Canabarro. Fény: Mervel Miklós.

A MASZKULINITÁS-Fókusz további cikkei:

Néder Panni: Milyen nem? – a témára hangoló esszé 2016. április 27-én jelent meg a Színház.NET-en
Könczei Csilla: „Dajkám jó hajdútáncos volt”
Maszkulinitások és feminitások a hagyományos tánckultúrában
Zsigmond Andrea: A hiányzó atya
Tompa Gábor színházában
Schuller Gabriella: A férfiasság átrendeződő terei
Zsótér Sándor két rendezése: Macska a forró bádogtetőn; Mindent a kertbe
Závada Péter: A heroikus ego lebontása Schilling Árpád Lúzer című előadásában
Adorjáni Panna: A férfi (hetero)szexuális hatalma
Férfiábrázolás Vidnyánszky Attila Isten ostora és János vitéz című előadásaiban
Antal Klaudia: Apák és fiúk Pintér Béla és Társulata előadásaiban
Herczog Noémi: Ki jön a fehér macsó rendező után?
A TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbája a Dollár Papa Gyermekei produkciójában
Puskás Panni: Szent fallosz
Férfivallomások – Sanyi és Aranka Színház
Maul Ágnes: Testek demagógiája
Nemiszerep-leosztások Juronics Tamás koreográfiáiban
Halász Tamás: Közel a távol, avagy faunok, kendő(ze)tlenül
Molnár Csaba – Marcio Canabarro: Tropical Escape, SÍN Kulturális Központ
Elérkezni erre a mezsgyére
Hód Adriennel és Molnár Csabával Szabó-Székely Ármin beszélgetett

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.