Maul Ágnes: Testek demagógiája

Nemiszerep-leosztások Juronics Tamás koreográfiáiban
2016-06-06

…a férfi kinézi magának a nőt, esetleges vetélytársai legyőzése után hódítani indul, a nő kéreti magát, de csábítja is a férfit, végül (..) hepiend vagy a másik megsebzése, héja-nász és megsemmisülés következik.

Férfi és nő, közösség és individuum ambivalens viszonya, a társadalom, hagyományok, gének, ösztönök egyénre gyakorolt hatása a Szegedi Kortárs Balett visszatérő, kimeríthetetlennek tűnő témái lassan három évtizede. A pszichológiai fejtegetésekre természetesen a néző is mindig vevő, pláne, ha azokkal látványos színpadkép, grandiózus díszletek és zenék útján, magas technikai tudású és hibátlan testű táncosok tolmácsolásában ismerkedhet. A befogadás nehézségeivel sem kell igazán megküzdenie, hiszen az előadások legtöbbször nem kérdeznek, hanem kész válaszokat adnak. Minek is bíbelődni árnyalatokkal, amikor minden olyan jól mutat, ha fekete vagy fehér – meg néha piros. A precízen szerkesztett koreográfiákat a jó–rossz, barbár–civilizált, kifinomult–nyers, erős–gyenge, isten–ember stb. egymástól élesen elkülöníthető ellentétpárjai működtetik olajozottan. (A módszert egyébként a koreográfus A testek filozófiája című előadásban ironikusan feliratos pólók segítségével explicitté is teszi.)

A távolabbi és közelmúltban bemutatott koreográfiák közül ötöt – Csipkerózsika (2009), Belső pokol (2011), Rítus (2013), Insomnia (2015), Catulli Carmina (2015) – vizsgálva azt láthatjuk, hogy az oly gyakran körbe járt férfi-nő viszony ecsetelésekor is bőven elkélne egy plurálisabb látásmód. A teátrális külsőségekkel és a provokatív őszinteség gesztusával megmutatott juronicsi világ a színház nevében szereplő „kortárs” szóval ellentétben nemritkán éppen avíttas, ma már jócskán újragondolandó üzeneteket közöl gyakran tolakodóan szájbarágósan.

A nem túl eredeti forgatókönyv rendszerint a következő: a férfi kinézi magának a nőt, esetleges vetélytársai legyőzése után hódítani indul, a nő kéreti magát, de csábítja is a férfit, végül – attól függően, hogy az adott koreográfia drámai vagy épp könnyedebb hangnemű – hepiend vagy a másik megsebzése, héja-nász és megsemmisülés következik.

018_nsom105

Insomnia

A tárgyalt előadások közül utóbbi változat kategóriagyőztese egyértelműen a Belső pokol – Óda a szeretőkről. Az alcím sugallata ellenére a látvány és a tartalom kicsit sem fennkölt és ünnepélyes, sokkal inkább öncélú tobzódás. Hiába a táncosok (Szarvas Krisztina és Czár Gergely vagy másik szereposztásban Hajszán Kitti és Haller János) heves átélése, a klisés mozdulatok tömkelege, a kendőzetlenség összekeverése a közönségességgel üres vergődéssé teszi kettejük táncát, amelyben van minden: vetkőzés, öltözés, ágyéksimogatás, beterpesztés, zilált tekintetű hajkócolás, imitált szex, női mell… A levonható tanulságok: a férfi és a nő néha szereti egymást, néha meg nem. A nő, ha szenvedélyre vágyik, kéjesen simogatja magát, ha pedig kiborult, vetkőzéssel próbálja megoldani a helyzetet, és biztos, ami biztos, szélesre tárt lábakkal csábít.

Egymás életét, személyiségét felemésztő szeretőkből sok, a fentiekhez hasonló túlkapásokból, bántó közhelyekből szerencsére kevés van a tavaly bemutatott Insomniában, melyet Alexander Bălănescu Álmatlanság című darabja ihletett. Eredetileg az álmatlansággal járó különös tudatállapot lenne a témája (és a hivatalos ajánló szerint az is), de a gondolatok önkéntelen cikázása mintha átragadt volna az előadás főszereplőjéről a rendezőre is, így a végeredmény inkább egy tragikus családi dráma tanmese jellegű felfejtése. Anya, apa és a szeretők az öltözetük révén jól felismerhető férfi- és nőtípusok: izompólós srác, vasalt inges családfő, vörös miniruhás femme fatale, érzékeny értelmiségi vállára vetett pulóverben, magát keménynek mutató feleség makulátlan nadrágkosztümben. Rendezett szobabelsők ajtóin sétálnak ki és be, hogy feldúlják egymás és saját maguk életét. Átgyalogolnak egymás és mind átgyalogolnak a főszereplő kamasz lány (Takács Zsófia) lelkén. A karakterek itt is a csábítás – elutasítás, megbocsátás–hibáztatás koordináta-rendszerében mozognak, de a repetitív zenére hangolt mozaikos szerkezetű koreográfiába ezúttal jól illeszkedik e sémák körforgásszerű ismétlése.

A vállaltan frivol szórakoztatásnak szánt, de szellemtelenül bárgyúra sikerült, szintén tavaly bemutatott Catulli Carminában az öltönyös, bölcsészszemüveges férfifalka díszhímének (Czár Gergely) és a vörös masnis, pörgős szoknyás lánycsapat egyik kiválasztott egyedének (Hajszán Kitti) beteljesült nászát kísérhetjük figyelemmel. A nő persze először undok a férfival, de azért elveteti magát vele feleségül, hogy aztán sor kerüljön egy kis színpadi üzekedésre is. A fekete-fehérbe öltöztetett férfiakon fehér, a piros-feketében táncoló nőkön vörös arcfestés van. Nem biztos, hogy tudni akartam volna, de a koreográfus egy interjúban elmondta, hogy e festéssel a spermiumokra és petesejtekre akart utalni. Szóval a kis spermák pasiskodnak, a petesejtek csitriskednek, a spanok és barinők lelkesen terelik egymás felé az egymásra szemet vető párocskát. Nem tehetek róla, de egyszerre jut eszembe Geszti Péter dalszövege, a „mit tehet a sejt” és Danny és Sandy a Grease-ből a mögöttük álló lány- és fiúbandával… Mindegyik asszociációtól kínosan érzem magam.

Sokkal szellemesebb kivitelben, de szinte a fentiekkel azonos epizódok játszódnak le az ember társadalmi beágyazottságát a többség – kisebbség relatív mivoltát tablószerű képekben bemutató Rítus második részében. Egy elképzelt ősközösség után, a barbár korszakot felváltó túlszabályozott, túlcivilizált – milyen meglepő – feketével és fehérrel megfestett világban járunk. Haydn zenéjére a klasszikus balett és az udvari etikett formáit ötletesen ötvöző koreográfiában robotszerűen kivitelezett mozdulatokat bevetve kakaskodnak egymással a férfiak, és lesznek egymáséi a szerelmesek. A banalitás ezúttal nem cél, hanem eszköz, jól működő geg, pihentető ellenpont a komor hangulatú, feszesre koreografált előadásban, amely látványosan, de ezúttal kellő érzékenységgel is nyúl a társadalom nyújtotta szerepek önkéntes vagy kényszerű eljátszásának kérdéséhez.

Az élet színpad. A szereplők a sors, a hagyományok által kialakított szerepeket játsszák ezen a színpadon. De akadnak olyanok is, akik nem hajlandók a kijelölt szerepeket eljátszani” – mondja Mary Wollstonecraft, az újkori nőjogi mozgalmak egyik elindítója.

Tanulságos áttekinteni, milyen szerepeket szán a maga színpadán Juronics a férfiaknak és a nőknek. Mivel az előadásokban a férfiasság mértéke egyenesen arányos a nőszerzés sikerességével, a férfi karakterek esetében két nagy halmazt láthatunk elkülönülni: a zabolátlan, vad, tekintélyt parancsoló macsókét és az iróniával ábrázolt vagy egyenesen nevetségessé tett hoppon maradt vesztesekét. Utóbbiakra látunk példát a Catulli Carminában is, bár az ügyefogyott udvarló ott végül révbe ér, de Juronics lúzert farag a Csipkerózsika daliás hercegéből (Czár Gergely) is. Jámbor mosolyával, hibátlanul kivitelezett balettugrásaival tökéletesen közegidegen figurává teszi a rendező. Mint eltévedt időutazó, a tündérmeséből, a klasszikus balettirodalomból itt ragadva próbálja megtalálni helyét a sötétre hangolt felnőttmesében, ahol a király és a királyné ereiben fekete vér csörgedez, a tündérek go-go táncosként rázzák magukat, és Csajkovszkij zenéjét elektronikus dübörgés váltja. Ugyan sikerül neki csókot lehelnie Csipkerózsika orcájára, a nő azonban az ébredése után úgy néz át rajta, mint az üvegen, és odébb áll egy vad macsóval.

019_dante_62

Dante. Dusa Gábor felvételei

Az orsó szúrásától elalvó hercegnő története a feminista mesekritikák egyik legkedveltebb célpontja, hiszen itt a nő nemhogy passzívan, de egyenesen tetszhalott állapotban várja, hogy egy férfi igaz szerelemmel ajándékozza meg, és társadalmi ranggal, vagyonnal ruházza fel. Mivel a tündérmese szegediek által előadott változatában a hercegnő maga választ magának férfit, vagyis nem hajlandó a rá rótt szerepet eljátszani, akár tapsikolhattak is volna örömükben a feminista érzelmű nézők. Igen ám, de sajnos Juronics a nők számára is igen korlátozott számban tartogat eljátszható szerepeket. Ez nemcsak a művészi kifejezés egydimenziós jellege, de a vak komondorok, női princípiumok emlegetéséhez, az áldozathibáztató hozzáálláshoz szoktatott laikusok szempontjából is elszomorító. A nő vagy áldozat, a férfi zsákmánya, vagy kéjsóváran felajánlkozó, a férfi döntésének kiszolgáltatott nőstény. A Rítus első részében a férfiak nemes egyszerűséggel vállukra dobják a mozdulatlanul lógó nőket, hogy lassan elballagjanak velük a sötétben. A Belső pokol közönségességig kitárulkozó hősnője az előadás végén félmeztelenre vetkőzve semmisül meg saját poklában a háttérből figyelő, makulátlan hófehérbe felöltözött férfi (Czár Gergely/Haller János) hideg tekintetétől kísérve. A Csipkerózsika hangsúlyozottan maszkulin emberállatai (Csetényi Vencel, Finta Gábor), miután a rejtett erdei zugot megjelenítő, kör alakú zárt színpadi tér titkos ajtóin besettenkednek a lány érintetlen világába, körbeszaglásszák, becserkészik az ártatlan hercegnőt. A táncosnő, Szarvas Krisztina addig kamaszosan kajla mozdulatai pedig a férfiérintés hatására egy csapásra nőies tekergőzéssé alakulnak.

Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.” … Mert a férfi azzá teszi – fejezhetnénk be a látottak alapján Simone de Beauvoir A második nem című könyvének a gender-elméletet (gender-studies) megelőlegező híres gondolatát. Csipkerózsika attól lesz nő, hogy a férfi férfiként lép fel. Az először hófehérben megjelenő lány ruhája előbb félig pirossá változik, majd a teljes lemeztelenítés után vörösben látjuk viszont, ám nővé érésének folyamata közel sem a felszabadulásról szól: festőien ábrázolt pokoli stációkból áll, melyek során testét és lelkét kénye-kedve szerint használja, cibálja férfi és nő. Juronics Csipkerózsika-koreográfiája egyfajta állatorvosi lóként megmutat majd minden visszatérő elemet, amelyekkel a koreográfus a maga univerzumát építi. Teátrális rítusokat visz színre, az ember mozgatórugóit kutatja, a lélek zugaiban vizsgálódik – ahogy sok előadásban a színpadi tér is árulkodik erről –, ajtókat nyit, tükröt tart, démonokkal szembesít, az embert pőreségig csupaszítja. Bár pontosabban fogalmazunk, ha nem az ember, hanem nők, valamint férfiak lecsupaszításáról beszélünk. Az idomok felfedése ugyanis merőben más üzenetet közvetít a két esetben. A férfitest felfedése szinte kizárólag erőt, hatalmat fejez ki – jó példa erre a Rítusban Csetényi Vencel karaktere, aki pólója levételével jelzi egyértelműen, hogy felvállalta a közösség vezetését. Gesztusával egy pillanat alatt válik a közösség egyik névtelen, nemtelen tagjából férfivá, tekintélyt parancsoló vezetővé. A női szereplők esetében – mint Csipkerózsikánál vagy a Belső pokol női táncosánál – annak védtelenségét, kiszolgáltatottságát húzza alá.

És gyorsan tegyük is hozzá, hogy a nőket azért jóval bátrabban vetkőzteti Juronics, mint a férfiakat. Ám az egész lemeztelenítés-történet hitelét is veszti és öncélúvá válik akkor, amikor például a Belső pokol fóliafüggönye mögött a férfi testszínű kisgatyában játssza el a mezítelenséget, de a csupasz női melleket megkapjuk a színpad elejére, a közönség arcába tolva. Koreográfiáiban nem használ, nem láttat hétköznapi (kövér, sovány, pohos, ráncos stb.) testeket sem, a mindenkori társulati tagok hagyományosan acélosra edzett testű táncosok. Ha a színházi kereteknél távolabbra tekintünk, talán nem túlzó a következtetés, hogy mindezzel tulajdonképpen követi, erősíti annak a fals társadalmi közmegegyezésnek a szabályait, mely szerint egy szép női testet mutogatni kell, ellenben a férfit fedetlen nemi szervvel vagy ne adj’ isten nem ideális küllemű meztelen testet láttatni botrányos. Mindenesetre az biztos, hogy a közönségbarát mennyiségben és módon megvillantott húsmennyiség a testről a testiségre, az esztétikus test kirakatba helyezése irányába tolja el a hangsúlyt, tetszetős látványelemmé degradálva azt..

A MASZKULINITÁS-Fókusz további cikkei:

Néder Panni: Milyen nem? – a témára hangoló esszé 2016. április 27-én jelent meg a Színház.NET-en
Könczei Csilla: „Dajkám jó hajdútáncos volt”
Maszkulinitások és feminitások a hagyományos tánckultúrában
Zsigmond Andrea: A hiányzó atya
Tompa Gábor színházában
Schuller Gabriella: A férfiasság átrendeződő terei
Zsótér Sándor két rendezése: Macska a forró bádogtetőn; Mindent a kertbe
Závada Péter: A heroikus ego lebontása Schilling Árpád Lúzer című előadásában
Adorjáni Panna: A férfi (hetero)szexuális hatalma
Férfiábrázolás Vidnyánszky Attila Isten ostora és János vitéz című előadásaiban
Antal Klaudia: Apák és fiúk Pintér Béla és Társulata előadásaiban
Herczog Noémi: Ki jön a fehér macsó rendező után?
A TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbája a Dollár Papa Gyermekei produkciójában
Puskás Panni: Szent fallosz
Férfivallomások – Sanyi és Aranka Színház
Maul Ágnes: Testek demagógiája
Nemiszerep-leosztások Juronics Tamás koreográfiáiban
Halász Tamás: Közel a távol, avagy faunok, kendő(ze)tlenül
Molnár Csaba – Marcio Canabarro: Tropical Escape, SÍN Kulturális Központ
Elérkezni erre a mezsgyére
Hód Adriennel és Molnár Csabával Szabó-Székely Ármin beszélgetett

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.