Amikor annak az országnak néhány színházi előadásáról vagy művészi alkotásáról írok, mintegy visszaadok valamit abból, amit elvettem, de ennek van határa: nem tudok mindent visszaszolgáltatni, elmondani, különösen, ha – idegen mivoltomból fakadóan vagy más miatt – nem jól fogtam meg a dolgot, vagy félreértettem. A fikcióhoz kellene fordulnom, hogy őszinte lehessek, és kimásszak ebből a kelepcéből.

2011-ben és 2012-ben két éven át idegen néző voltam Koreában1. Franciaországba való visszatérésem óta mind a mai napig folyton előjönnek bennem kérdések arra vonatkozóan, hogyan tekintünk olyan kulturális és művészi alkotásokra, amelyek számunkra idegenek. Megérthetjük mások előadását anélkül, hogy a nyelvüket beszélnénk, kultúrájukat, szokásaikat, viselkedési normáikat ismernénk?

Hogyan közelítsünk meg egy idegen kultúrát? Elegendő, ha ezt csak a művészeti alkotásokon keresztül tesszük meg? A kultúrának más jelentéshordozó elemei is vannak: a hétköznapi élet gyakorlata, a test mozdulatai, a történelem által kovácsolt beidegződések, amelyeket az oktatás is bevés az emberekbe.

Hogyan ismerhetünk meg egy idegen országot? Azt gondolhatnánk, hogy nem pusztán a szokásaikat, történelmüket, kultúrájukat, hanem mindenekelőtt a nyelvüket is meg kell ismerni. De kivel nem fordult még elő – Roland Barthes-hoz hasonlóan ‒, hogy azt álmodja, hogy „ismer egy idegen nyelvet, és mégsem érti meg azt”? Ami a koreait illeti: pusztán néhány szót tudok ezen a nyelven, de a hangzása, a hanglejtése, a nyelv megtestesülése ismerősnek tűnik számomra. Épp úgy, mint érzelmi jellege, amit különleges hangzás jellemez.

Milyen érzés idegennek lenni? Mikor vagyunk idegenek: hol és mikortól kezdve ? Jómagam is idegen voltam 1973 és 1976 között, amikor Kingstonban éltem, és a kanadai Royal Military College-ben tanítottam franciát. Hogyan? Angolul? Természetesen. Az angol-kanadai mentalitás ismerősnek tűnt számomra, de valóban az volt? A québeci mentalitás furcsán ismerős volt, és még inkább ismerősen furcsa. Akkortájt bennünket olykor „rohadt franciáknak” hívtak. Ennek a kifejezésnek a jelentését akkortájt nem fogtam fel, pusztán miután több év távollét után visszatértem Franciaországba.

És Koreában idegennek éreztem-e magam? Igen is és nem is. Párizsban az vagyok? Nem és igen. Sosem kötődtem annyira Európához, mint Koreában – nem pusztán önmagam miatt, hanem amiatt is, ahogyan rám a többiek tekintettek, és amilyen gondolat-kategóriákkal illettek. Egy csapásra az európai idegen lettem, ami számomra bizony furcsa felfedezés volt!

Mi is volt az én nézőpontom és szerepem ott? „Potyautas”, közvetítő, talán „csempész”, netán „áruló” – olyasvalaki, aki megmutatja a házat az idegennek és az idegent bemutatja otthon, aki felfedi mások titkait. Amikor annak az országnak néhány színházi előadásáról vagy művészi alkotásáról írok, mintegy visszaadok valamit abból, amit elvettem, de ennek van határa: nem tudok mindent visszaszolgáltatni, elmondani, különösen, ha – idegen mivoltomból fakadóan vagy más miatt – nem jól fogtam meg a dolgot, vagy félreértettem. A fikcióhoz kellene fordulnom, hogy őszinte lehessek, és kimásszak ebből a kelepcéből.

Az idegen: az aki megváltoztatja az identitásunkat

Mi az én szakmai identitásom? Színházkutató, rosszabb esetben „interkulturális szemiológus”, jobbik esetben „a színházi gyakorlat elméletésze”. Ez az én legnagyobb szerencsém és legnagyobb balszerencsém: szerencse, hiszen egy megtűrt szakmai elhajlás révén arra vagyok feljogosítva, hogy mindenféle, számomra elérhető rendezést elemezzek, előadásokét vagy performanszokét; és balszerencse, mivel nem vagyok eléggé járatos a koreai társadalomban és kultúrában ahhoz, hogy esztétikai és kulturális ítéleteket merjek megfogalmazni.

Ha netán én elfelejtettem, hogy ott teljesen idegen vagyok, az emberek tettek róla, hogy eszembe jusson. Gyakran megkérdezték tőlem, mi vonzott engem hozzájuk. Mivel nem nagyon tudtam, mit mondjak, azt feleltem, a nők szépsége.

Tudom, mindig kész voltam szerepet váltani, gondolatot, állampolgárságot, címet, bankszámlát megváltoztatni, de a nememet, tevékenységemet sosem, és nyelvet is csak ideiglenesen, a kommunikáció kedvéért váltottam.2 Ugyanakkor jól tudom, hogy a valamelyest szilárd identitásom, a szakmai, hamar elavulna, ha nem váltanék látószöget.

1024px-Korea-Busan_3404-06_Pansori

Pansori-előadás a busani kulturális központban, Dél-Koreában. Forrás: Wikipedia Commons. Fotó: Steve46814

Hol lakozik ez az idegenség-érzés? És mi van akkor, ha az emberek személyiségében, mentalitásában található? Ha az interkulturalitás pusztán személyiség kérdése? Az, ami számomra Koreában „természetszerűleg” idegen kellett volna, hogy legyen, nem volt az: az emberek affektív megnyilvánulásai, erőteljes érzelmességük visszafogottságuk ellenére, érzelmeik árnyaltsága ‒ mindez nagyon is ismerősnek tűnt számomra. Honnan fakadhat ez? Nem tudom megmondani, de bizonyára ezért támadt kedvem felfedezni ezt az országot. Olyan jól vagy talán még jobban is érzékeltem a rezzenéseiket, mint sok francia honfitársam esetében tudtam volna. Az a tény, hogy napi szinten láttam a koreai tánc- és színházi előadásokat, amelyeket sem nyelvileg, sem kulturális tekintetben nem értettem, arra késztetett, hogy megkérdőjelezzem elvárásaimat, bizonyosságaimat, talán még az egzotikus iránti vonzódásomat is. De alapjában véve, részemről mindez tényleg csak egzotizmus és voyeurizmus volt? Nem inkább olyan vágy, hogy az idegent úgy szemléljem, hogy közben nem akarom „háziasítani”, vagy hogy a Walter Benjamin-i értelemben „flaneur” legyek? Az ismeretlen, pontosabban szólva a „még nem ismert” iránti vágy – semmi voyeurizmus, semmi rossz szándék nem lapult amögött, hogy nyitott szemmel járjak abban a szép országban. Különösen Szöulban volt olyan érzésem, hogy semmi értelme szembeállítani egymással az idegent, szokatlant a megszokottal. Mert sok mindent vettünk át és tanultunk a másiktól, ami azután közös dologgá vált. Az is lehet, hogy nem is annyira egyfajta egyetemes humanizmus folytán, hanem inkább az elkerülhetetlen globalizációs folyamat révén. Ily módon nem volt könnyű az interkulturális cserebere, a multikulturális társadalom és a klasszikus vagy posztmodern kozmopolitizmus kategóriáival élni.

Azzal, hogy a kozmopolitizmus felől az interkulturális vagy multikulturális felé mozdultunk el, valóban nyertünk valamit? Úgy tettünk, mintha lehetséges lett volna egyfajta interkulturális „keverék” vagy „cserekereskedelem”: ez bizony kicsit naiv elképzelés volt. A művészi interkulturalizmus esztétikai és etnológiai kategóriáját túl elhamarkodottan tettük politikaivá a multikulturalizmus kategóriájával. Jómagam szívesebben maradtam volna meg – Luba Jürgensonhoz hasonlóan – a jó öreg kozmopolitizmus mellett: „Az 1990-es évek keleti határnyitása előtt nagyobb tolerancia létezett egy bizonyosfajta kozmopolitizmus irányában: az ember lehetett összetett lény, és beszélgetőtársai nem törekedtek arra, hogy valamiféle identitással ruházzák fel. Napjainkban viszont egyfajta türelmetlenség övezi az identitás-kérdést, az emberek nagy előszeretettel címkéznek fel másokat. A kozmopolitizmust felváltó multikulturalizmus kész elfogadni a másikat, de azzal a feltétellel, hogy ő meghatározza önmagát.”3 De éppen a globalizáció következtében nehéz meghatározni, hogy ki vagyok, és az embernek nincs feltétlenül kedve megnevezni a saját identitásait, észben tartani a jelszókat, megerősíteni az etnikai hovatartozását, kinyilvánítani a hitét vagy vallását, beismerni, hogy fehér bőrű ateista heteroszexuális férfi. Inkább ahhoz van kedve, hogy önmagát a voltaire-i kozmopolitizmus hívének tartsa. De lehetséges és megengedett dolog még ez ?

Koreában pusztán az volt a célom, hogy megnézzek néhány előadást, azokról alapos elemzéseket készítsek, igyekezzem megérteni néhány koreai művész esztétikai és politikai megközelítését. Mindezt a saját nézőpontomból kellett értékelni, tekintetbe véve a globalizáció és a kölcsönhatások politikai vetületeit is. Elegendő volt ez vajon ahhoz, hogy ezekről a gondolatgazdag, sokszínű és meglepő művekről beszélhessek? Hogyan kell egyáltalán ezeket nézni? Milyen néző vált belőlem?

Fordította: Kürtösi Katalin

1 Patrice Pavis szövege Un étranger peut-il regarder le spectacle des autres? címmel a kanadai Színháztudományi Társaság 2015-ös kongresszusán hangzott el Ottawában 2015. május 31-én.

2 „Az ember nem egy országban, hanem egy nyelvben él. Haza csak egy van és semmi más.” Cioran.

3 Le Monde, 2014. szeptember 19. Lásd továbbá Jean-Marie Le Clézio alábbi gondolatát : „Nekem jobban tetszik az »interkulturális« társadalom gondolata, mint a »multikulturálisé«. Azt tételezi fel, hogy eltanulunk egymástól dolgokat, ahogyan az az üzleti életben, a kereskedelemben, a művészetek terén, az irodalomban zajlik jelenleg – hogy figyelünk egymásra, elfogadjuk egymást, hogy meg tudjuk vitatni a problémákat, hogy értelmesen »kezelni tudjuk« a különbségeinket, ahogyan azt a kanadaiak javasolják.” Le Monde, 2014. szeptember 13.

A cikk 2. része
A cikk 3. része

Facebook Comments