Ha először látnám ezt a szcenikai ötletet, minden bizonnyal izgalmasan eredetinek gondolnám. (…) Az egyre inkább rendezői kézjeggyé (kevésbé udvariasan fogalmazva: modorossággá) váló rendezői elképzelés mindig kissé művivé és statikussá teszi a játékot, a világítás pedig túlontúl erősen vezeti a befogadót…

Bereményi Géza először 2001-ben, Zalaegerszegen bemutatott, most a Városmajori Szabadtéri Színpadon (ősztől pedig Kaposvárott) látható, átdolgozott darabjának címe Bulgakov Molière-drámájáéra rímel. Mármint annak legismertebb fordítására, Az őfelsége komédiására. A két mű összehasonlítása sportszerűtlen volna, ám könnyen belátható, mi ad mindkettőnek aktualitást: a hatalom képviselője és a tőle függő, neki egzisztenciálisan kiszolgáltatott művész viszonya.

Ám míg Molière maga is hathatósan munkálkodott azon, hogy királyához fűződő kapcsolatát az utókor a hatalom-művész szembenállás emblematikus metaforájaként fogadja el, addig Shakespeare koráról hiányosabbak és ellentmondásosak az ismereteink, a drámaíró királynőhöz való viszonya a történelemben/irodalomtörténetben kevéssé jártasak számára ismeretlen. Hasonlóképp közismert a Molière-Bulgakov analógia, ami erősíti a mondandó érvényét és aktualitását (hasonló analógiát a Bereményi-drámánál az alkotói pályát csak távolabbról ismerő befogadó bizonyosan nem érez). Ebből adódóan a szerzőt nem kötötte a címben megidézett előkép: a történetből éppúgy írható színvonalasan szórakoztató, fordulatos politikai dráma, mint Jan Kott-i aspektusból láttatott shakespeare-i királydráma, és persze az is elképzelhető, hogy a reneszánsz viszonyok a hatalom-művészet szembenállásnak a molière-i-bulgakovi példánál bonyolultabb, kortársibb analógiáját mutassák meg. A drámát olvasva (és az előadást nézve) olyan érzésem volt, hogy a szöveg több lehetőséggel is eljátszik, de igazán egyiket sem valósítja meg.

shakespeare_kiralynoje_fot_galos_samu4

Gálos Samu felvételei

Az ábrázolás nézőpontját a cím meghatározza: a Shakespeare királynőjének címszereplője nem a művész, hanem a hatalmat megtestesítő királynő. Az udvarban játszódó jelenetek karakteresebbek, érdekesebbek a színházban játszódóknál. A hatalmi érdekek és a privát érzelmek közt ingadozó Erzsébetet éppúgy ironikus kortársi nézőpontból láttatja a szöveg, mint az egymással vetélkedő, érzéseiket mindenkor személyes ambícióik mögé helyező udvaroncokat. (A legkevésbé furcsamód a kegyencből lázadóvá váló Essex alakja kidolgozott – nem sokkal tűnik többnek egy elbizakodott, buta macsónál.) A színházi síkon megjelenő szereplők éppúgy saját törekvéseiket szolgálják, mint az udvariak, ám egymás közti kapcsolataik kézenfekvőek, elnagyoltak, ambícióik között pedig legfeljebb az tesz különbséget, mennyire gátlástalanok, ha pénzről, hírnévről van szó. A megjelenített magatartásformák is túl tipizáltak ahhoz, hogy valóban érdekesek lehessenek, ráadásul nem is egyénítik mélyebben a szereplőket. Az udvari szálon is inkább a fordulatok, az intrikák egymásutánja kínálja az érdekességet, mintsem az ábrázolás eredetisége, mélysége – igaz, ezek a fordulatok még a történelmet kevéssé ismerők számára is jól kiszámíthatóak. Valódi összetűzésre Shakespeare és Erzsébet közt nem kerül sor, találkozni is alig találkoznak. Ami ugyan koncepcionális döntés eredményeképpen mutathatja azt, hogy a legzseniálisabb művész is csak a hatalom előszobájáig juthat el, ahol különböző rangú államhivatalnokokkal egyezkedik – dramaturgiai értelemben mégis hiányzik legalább egy „nagyjelenet”, ahol a két főszereplő látványosan konfrontálódhatna. Bereményi Géza tartózkodik a durva aktualizálástól (ha az eredeti szövegváltozatban nem szereplő néhány fricska ízű kiszólást nem számítjuk), ami mindenképpen erénye a szövegnek. Ám a történet egészét sem a hatalom és a művészet viszonyában, sem a különböző hatalmi, illetve értelmiségi stratégiák elemzésével nem bontja ki olyan mélységben, hogy a sztereotípiákon felülemelkedő, általános és aktuális érvényű asszociációkra serkentse a befogadót. A jól pergő, míves, és nem egyszer szellemes dialógusok ellenére ritkán van igazi feszültség a drámában. Így a belőle készülő előadás értékmérője az lehet, képes-e a korrekt, ízléses, de kevéssé érdekes, izgalmas, és még kevésbé eredeti, egyéni hangú szöveget érdekessé, aktuális érvényűvé, személyessé tenni.

shakespeare_kiralynoje_fot_galos_samuA Városmajori Szabadtéri Színpadon tartott bemutatót látva úgy éreztem, Galambos Péter most is nagyjából a saját tervezésű díszletre bízta az értelmezést. Ezúttal is többrétegű, tüllfüggönyre emlékeztető háló borítja a színt, a szereplők csak elvétve lépnek ki mögüle. A vászonként is használható hálóra folyamatosan képeket vetítenek: képzőművészeti kompozíciókat éppúgy látunk, mint videojátékokat. Ezek asszociatív úton értelmezik a drámát, akárcsak a színen látható tárgyak. Ez utóbbiak közül nyilvánvalóan a mindenütt jelen lévő, levágott fejű próbababák a leglátványosabbak, de szinte minden térbe helyezett díszletelem szimbolikus érvénnyel kapcsolódik a szereplők sorsához, pozíciójához. Ha először látnám ezt a szcenikai ötletet, minden bizonnyal izgalmasan eredetinek gondolnám. Ám annak ellenére is sokadszor látom már, hogy nem volt alkalmam az elmúlt néhány év valamennyi Galambos-rendezését megtekinteni. Az egyre inkább rendezői kézjeggyé (kevésbé udvariasan fogalmazva: modorossággá) váló rendezői elképzelés mindig kissé művivé és statikussá teszi a játékot, a világítás pedig túlontúl erősen vezeti a befogadót (a fókuszból félrenézni, kis részleteket megfigyelni nincs sok esélye, mert a többrétegű hálón túl csak az látszik, amire a rendező és a világítástervező koncentrál). A Városmajori Színpadon ráadásul valószínűleg képtelenség a változó fényviszonyokhoz és a nagy méretű nézőtérhez igazodva, pontosan állítani a világítást; így az sem világos, hogy rendezői szándéknak vagy technikai problémának kell-e tartanunk, ha egy centrumban lévő szereplőre meglehetősen kevés fény esik. A legnagyobb baj az, ha ez a szcenikai ötlet nem az interpretáció kiindulópontjaként, az asszociációs keretek kijelöléseként szolgál, hanem olyan formaként, amelynek minden szinten önmagában kellene értelmeznie a kevés invencióval színre vitt szöveget. Ha maga szöveg sem konvencionális (például a még Debrecenben rendezett Na’Conxypanban hull a hó esetében) termékenyebb megoldás lehet ez, hiszen a szintén a befogadói asszociációkra építő szöveg termékenyebb kölcsönhatásba kerülhet a megteremtett látványvilággal. Jelen esetben azonban eltávolítja a nézőktől, és még a megírtnál is statikusabbá teszi a játékot. Merthogy az előadás felépítésében, a szituációk kidolgozásban semmilyen meghatározó rendezői ötlet nem érzékelhető. A konfliktusok nem válnak feszültebbé, a szituációk komplexebbé, a szereplők kapcsolatai nem lesznek mélyebbek. Egyes figurákhoz kapcsolódnak ugyan játékötletek, ezek azonban alig-alig tesznek hozzá valamit az értelmezéshez (Cecil kerekesszékig tartó leépülése például láthatóan sem rá, sem kapcsolataira, sem pozíciójára nincs hatással.) Az artisztikusan lassú játéktempó felnagyítja a szöveg gyengéit – még a legkézenfekvőbb pillanatokban (például a puccsnál, ahol néhány szereplő kilép a háló elé) sem lesz dinamikusabb a játék, a zenei betétek pedig legfeljebb az atmoszférateremtésben kapnak szerepet. Mintha sem arra nem irányult volna a rendezői intenció, hogy szórakoztatóbbá, sokszínűvé tegye a szöveget, sem arra, hogy erőteljesen érzékeltesse húsbavágó aktualitását. Néha úgy éreztem, hogy Galambos Péter valami mélyebb, filozofikusabb, áttételesebb jelentést keres a szövegben – amit azonban vagy megtalálnia, vagy megjelenítenie nem sikerül.

shakespeare_kiralynoje_fot_galos_samu2Ezen a helyzeten keveset változtatnak az önmagukban egyébként igen jó színészi alakítások. Udvaros Dorottya nagyszerűen mutatja Erzsébet szerepének szélső pólusait, a gyermeki, kislányos, hisztériába hajló akaratosságot, a dívai elérhetetlenséget, az államasszonyi bölcsességet, Kovács Zsolt (Cecil) vérfagyasztó portrét fest a hatalom mániákus technokratájáról, Gyuricza István színesen prezentálja a politikai széljárást mindig jól kifürkésző Bacon pragmatikus árulását, Hüse Csaba csempész némi tartást Essex kisszerű alakjába, Rátóti Zoltán finoman távolságtartó, de az érdekérvényesítésben sem járatlan, nehezen kifürkészhető jellemnek ábrázolja Shakespeare-t, Schlanger András (Burbage) az anyagi és társadalmi előnyökért mindig, mindenre kapható művész prototípusát állítja elő szórakoztatóan, Fándly Csaba clownt farag Ben Jonson mindenlébenkanál alakjából, Szvetnyik Kata Mary Howardja kellő titokzatossággal lavíroz színház és politika, illetve a különböző férfiak között. De a szerepek többnyire csak jól megoldott portrék maradnak, az alakítások inkább egymás mellett, mintsem egymással izgalmas, komplex viszonyban léteznek, és igen ritkán szikráznak össze. E szikra, e feszültség hiánya fontos oka annak, hogy a dráma nem tűnik érdekesebbnek, karakteresebbnek, szórakoztatóbbnak a megírtnál; az előadás a látványos szcenikai koncepció és az önmagukban meggyőző színészi teljesítmények ellenére is hatástalan és érdektelen marad.

Hol? Városmajori Szabadtéri Színpad
Mi? Bereményi Géza: Shakespeare királynője
Kik? Szabad Tér Színház, kaposvári Csiky Gergely Színház
Szereplők: Udvaros Dorottya, Kovács Zsolt, Hüse Csaba, Gyuricza István, Rátóti Zoltán / Kelemen József, Schlanger András, Fándly Csaba, Váncsa Gábor, Szvetnyik Kata, Kazári András e.h., Szőke Richárd, Törő Gergely Zsolt e.h.
Dramaturg: Vörös Róbert. Zeneszerző: Melis László. Díszlettervező: Galambos Péter. Jelmeztervező: Cselényi Nóra. Világítástervező: Memlaur Imre. Ügyelő: Szűcs László. Súgó: Csorba Mária. Rendező: Galambos Péter

 

Facebook Comments