Az Emlékmű 0 egy normalizációs, esélyegyenlőségi mozgalomhoz hasonlatos tánc-tárlat.

A cikk végén Králl Csaba kommentárjai és Szemessy Kinga reakciói olvashatók.

Riport, interjú, brosúra, darableírás – esszenciális részei az előadásnak, amit tárgyalnak? „Nézői felelősségem” arra buzdított, hogy derék mennyiségű háttérolvasmányt fogyasztva érkezzek a Trafóba. Ha nem teszem, akkor egy „egzotikus” esztrádműsor fogad, amiben egy ponton feltűnik sok évszám, köztük a nagyon elém tolt 1956-tal. Eminens előkészületeimnek hála viszont arra teszek kérdőjelet, hogy sikerült-e Salamon Eszternek megtalálni és kiérdemelt státusába visszaemelni távoli népek Nyugat által elsöpört vagy elrejtett „autentikáját”.

Minden történetírás fikció, kiemelések és kirekesztések sorozata, és ez a tánctörténetre is igaz. […] Míg egyes mozgásformákat kiemel a történelem – így a balettet –, addig másokat, bizonyos privilegizált helyzetből, primitívnek bélyegez” – nyilatkozza Salamon Eszter Szász Emese vele készített interjújában. Az Emlékmű 0 – kísértenek a háborúk (1913–2013) tematikája tehát a gyarmatosító Nyugat kezében összpontosuló tánc- és haditörténelem-írás. A vállalás monstre, míg a dramaturgia – és ezáltal a nézői megértést segítő mankók mennyisége – csekély. Látni feketére meszelt feketét. Hallani spirituálét fehér torokból. Érezni az etnikumi bélyegek magukért beszélő didaktikusságát. Előbb csak a sötétből felderengő, olykor hörgő, maszkos szólók, majd duettek, felszaporodó kosztümök, egyszerűsödő lépésformák, férfi–női szerepleosztottság és teljes reflektorfény látható. Egy grimasz mögött megjelenik Josephine Baker, míg egy sikkantás kíséretében előadott láb közé kapás mintha Michael Jacksont idézné. (És itt Jackótól idézendő: „It don’t matter if you’re black or white.”)

66_Foto Ursula Kaufmann J09A2698

Ursula Kaufmann felvételei

Ami fekete, az afrikai, és ami afrikai, az pedig primitív – ezt a bárgyú, lineáris logikát már nemigen engedheti meg magának senki azok közül, akiknek hatalmuk van akár csak egy sort is beleírni a tánctörténet-könyvekbe, gondolván itt főleg az uralkodó angolszász szakirodalomra. Joann Kealiinohomoku amerikai antropológus 1970-es írásában[1]  merész, gondolatébresztő kísérletként a balettet az indoeurópai nyelveket beszélő kaukázusiak etnikai táncának (vagyis néptáncnak) nevezi annak jellegzetes tartalma és esztétikája miatt. A „magas művészetet” az „egzotikus, pogány és vad bennszülöttek” táncaihoz méri, lévén az is hasonlóképp tükrözi a kultúrát, amiből kinőtt. Ezen csapáson haladva később végérvényesen elkopott az az evolucionista vélekedés is, miszerint a törzsi alapon szerveződő kultúrák táncai a balett elődei lennének. Ahogy nincsen olyan, mint esszenciális, mindenkiben magként megbúvó emberi természet, úgy nem létezik olyan se, mint egyetlen „tánctörténet” – helyette többes számban, különböző táncok történetére hivatkozhatunk. Mi az, hogy „törzsi, népi és köznapi harci-tánc”1?

Tánckutatók százai problematizálták már a „folklór” és az „autentikusság” fogalmát mint a nyugati világ birtokló individualizmusából fakadó kulturális konstrukciókat. Az etnokoreológusok és antropológusok tűzharcában újra és újra felmerül a kérdés: mi számít hitelesnek, érintetlennek, tradicionálisnak? Ami megkapja ezt a megtisztelő jelzőt, az múzeumba kerül – ezért szégyelljük magunkat? Vannak testekbe, és vannak papírra íródó kulturális praxisok – ahogy azt Paul Connerton brit szociálantropológus is tematizálja[2] : nálunk a táncot notálják és archiválják, lemezre írják, lefotózzák, míg sok más afrikai, karibi, ázsiai közegben nincs igény a lenyomatolásra. Minden világrészen tűnnek el táncok, csak mi, nyugatiak szeretjük dédelgetni az emléküket. A hagyományőrzők gyakran nem egy élő tradíciót védenek, hanem mesterséges úton újraélesztenek egy elveszettet, azaz megtestesítik a múltat a jelenben. A múzeumok kollekciói azon közösségek anyagaiból épülnek fel, amelyek szeretnének oltalom alá kerülni, fennmaradni – nyilvánvaló tehát, hogy bennük a rögzítő igénnyel telt Nyugat portékái lesznek „elnyomó” többségben.

Az Emlékmű 0 táncegyüttese egy online kutatás révén hatvan-hetven mozgásformát sajátított el, bár nem tudjuk, milyen YouTube kulcsszavakra kerestek rá. Sok afrikai kultúrában a tánc elválaszthatatlan egy rituálétól, illetve egyes helyeken nem is létezik a „tánc” szó. Ki és milyen szándékkal vette fel a később általuk kiszelektált táncokat? Az előadók teste milyen történelmet dokumentál? Számukra mennyire volt testidegen a koreográfia? Paradoxon: a darab „primitíveket” ábrázoló táncpalettáját egy nyugati szűrőn keresztül válogatták ki. Persze, hiszen nincs is másunk, mint befolyásolt szemszögek. Anti-etnocentrikusnak lenni is kirekesztés. A másság csak reláció, ahogy a történelem is valóban relatív, kontextusfüggő, a kontextus viszont állandó változásban van. Mind a kollektív, mind a személyes identitásunk megalkotása nagyban múlik az emlékezésen – tán nem tudjuk pontosan, hogy a minket érintő világszakaszban mik kerültek a szőnyeg alá egy felülről szervezett felejtés hatására, bár azt már igen, hogy a történelem manipulált és perspektivikusan válogatott. Ami aggasztó: ez nemcsak félelmet kelt, de lehetőséget is kínál. (Bár ez már nem az előadásból kiolvasható konkrét tartalom, de felvetném: mennyire más a darabról vagy a darabot dobbantóként használva gondolkodni? Ha nincs az Emlékmű 0-élményem, nincs a fenti eszmefuttatás. Az Emlékmű 0 esszét írat.)

67_29_igaz_212ffVisszatérve a hitelesség fogalmára, például a fogyasztó kultúra sokkal nagyobb cápa – hirdeti, hogy „a Pöttyös az igazi”, és egyes márkákat igévé vagy főnévvé emelve monopolizál: „Menjünk xeroxolni!” (nyomtatni), vagy „Van egy kleenexed?” (zsebkendőd). A branding nyomása masszív: az út egyik oldalán autentikus grúz fogásokat kínál egy étterem, míg a másikon autentikus indiai táncórákat egy iskola – az elvárásokhoz mérten ez többnyire egy egzotikus nevű, bőrszínében vagy arcvonásaiban szokatlan séfre és tanárra utal. Akár cél volt, akár nem, a dominikai, amerikai, magyar, francia, portugál és szerb alkotókat felvonultató krosszkulturális együttműködések, mint az Emlékmű 0, szintén egy jól menedzselhető kategóriába tartoznak. Milyen hibrid keletkezik az alkotók ütköztetéséből? Ki beszél miről, és ki mondja meg, mi hova tartozik? A fentebb taglalt ódivatú eszmék jelenvalóságára milyen bizonyítékokat hoznak Salamonék?

Az Emlékmű 0 egy normalizációs, esélyegyenlőségi mozgalomhoz hasonlatos tánc-tárlat. Pedagógiáját tekintve az integráló és az inkluzív között billeg, a kettő közti feszültségről ad jelentést: míg az integráció csoportokba oszt, mellérendel, az inklúzió a heterogenitás eszméit követi, ahol az együttérvényesülés kap hangsúlyt. Nyitó képeiben az Emlékmű 0 különböző származású embereket egy adott, „nyugattalan” etnokulturális egységbe asszimilál a fekete-fehér festékek és kosztümök, valamint a bemutatott mozgásvilág által. A fehér és a csokoládébarna bőr is plusz réteget kap: nem egymáshoz idomulnak, hanem egy harmadik fantázia-fajjá transzformálódnak – jóhiszeműen azt feltételezem, hogy csak praktikus okok végett feketékké, habár a konnotációtól nehéz szabadulni. A változások (idegen kellékek és ruhák beemelése, növekvő létszám stb.) mindannyiukat érintik, míg végül arcukról letörlik a kencét, és levedlik a képzelt közösség viseleteit. A darab végére jutnak el a látható másságba: tréningruhában, lefolyt sminkmaradványokkal, lihegve jelzik, hogy nem is olyan régen ez a sokszínű trupp még egységként működött. Nem vizionál ez egy negatív utópiát, ahol a kémcsőben azonos textúrájúra érlelt embriók sematikussága a béke és a boldog kooperáció kulcsa? Amíg láthatóak a különbözőségek, addig mindig találunk majd okot a klikkesedésre?

Az Emlékmű 0-ban az előadók annyi (tánc)politikai konfliktust reprezentálnak, hogy nincs hely a kimódolt mozgásukról, vokális képességeikről és ritmusérzékükről írni. Holott pontosak, energikusak, odaadóan göngyölítik a darab gondolatfonalát. A szándékuk nemessége kétségbevonhatatlan, de a nagy egészben mégis kapkodást és felületességet látok: a kijelentések elfogultak, míg a kérdések artikulálatlanok. Remek termőföld ez egy társadalomkutatónak, de félő, hogy csak groteszk-poétikus „unga-bunga” a másban specializálódottaknak. Salamon Eszter az Emlékmű 0-val rengeteg kaput dönget meg, de alig nyit ki valamit. Hol vannak azok a pengeéles, könnyen hozzáférhető felvetések, mint az interjúban? Lehet, hogy e téma tárgyalásához a tiszta tánc nem kínál utat?

Kommentlánc

KRÁLL CSABA: Én először Bécsben láttam a darabot, szűz szemmel, tehát veled ellentétben nem olvastam előtte róla semmit. Általában tartom magam ehhez, mert nem szeretem háttérismeretektől (ajánló, interjú, riport stb.) befolyásolva nézni és olvasni az előadást. Ennek ellenére meg sem fordult a fejemben, hogy amit látok, egzotikus esztrádműsor lenne. Az esztrádműsor számomra egészen mást jelent, szórakoztatást, színt, fényt, csillogást, én itt egy pillanatig sem éreztem, hogy ezt a kártyát kijátszanák, a táncoló alakok olykor abszurdig kitolt játéka ellenére sem. Épp ellenkezőleg, azt éreztem, hogy Salamon mindent megtesz, hogy ettől elvonatkoztasson, hogy ne engedje működésbe lépni ezeket a reflexeket. Már a színházi közeg kialakítása is merő eltartás szerintem: a mindent elnyelő matt sötétség, a szinte szemroncsoló alulvilágítás, a zene hiánya, a színek száműzése, az, hogy a fekete-fehér archaizáló játékában van tartva minden, mintha valami archív filmfelvétel peregne, amit az is erősít, hogy a szép rendben elősorolt zárt táncok gyakorta filmszakadásszerűen érnek véget. Megszületnek egy, talán a történelmi emlékezetet szimbolizáló sűrű, koromsötét bizonytalanságból, és oda is hullanak vissza – az emlékezet mélyére.

68_Foto Ursula Kaufmann J09A1425SZEMESSY KINGA: Önismereti gyakorlat volt belegondolnom, mi lett volna, ha. Ha hozzád hasonlóan nem engedek a befolyásoló pluszinformációk kísértésének, akkor tudom, hogy az előadás nézése közben mankókért kiáltoztam volna az amúgy kellemes kacagás és a táncosok vokális és mozgásképességeit elismerő bólogatás mellett. Ez én vagyok, az egyes szám első személy alanya, Kinga. Talán a fantáziám gyenge, vagy van bennem egy makacs rezisztencia az elő-adás(ok) reflexeinek és szimbólumainak olvasása ellen. Lehet. De az is előfordulhat, hogy nem a bekeretezett mű, ami izgat, azt nem látom önálló egységet képző, önműködő létezőnek, hanem helyette a mögötte érző-gondolkodó ember foglalkoztat – ez esetben Salamon Eszter –, és ezért minden kínált médiumon keresztül próbáltam meghallani őt.

Lehet, hogy a módszerem hibás. De lehet, hogy nincs hibátlan módszer.

Lehet, hogy ezen a ponton az olvasókban felmerül, miért pont én, a „rosszul dekódoló” írtam egy darabról. Nem tudok nem a magam élményeiről beszámolni, de tudok (igyekszem) azokon túlnyúlva beemelni más, bárki néző számára hozzáférhető, a látottakat tovább emészteni segítendő tanakodás-futamokat. A túlkészültségemből fakadó hiányérzetem rengeteg kérdést szült. A te szűz szemed elégedettséget, netán aha-élményt adott. Melyikünk nyert? Nem mindketten?!

KRÁLL CSABA: A túlkészültségből fakadó hiányérzetet maximálisan megértem, de azért a címről se feledkezzünk meg szerintem, nézőként azzal is kell kezdenünk valamit, hisz az előadás része. Ez a cím pedig engem abszolút orientált, hogy a szisztematikusan növekvő létszámmal előadott törzsi jellegű táncok sorozatát – mint egyfajta folyamatot, amelyben ismeretlenségük mellett a nyelvek, dialektikák sokfélesége dominál – összeolvassam, de legalábbis összefüggésbe hozzam a záró rész eltaposott, szétgázolt, ezáltal semmibe vett (történelmi) évszám-rengetegével, a fejfaszerű koromfekete táblácskákkal. Nem tudjuk, milyen konkrét (törzsi-népi harci) táncokról van szó, ahogy azt sem, hogy az évszámok milyen konkrét háborús eseményeket takarnak. Ekörül homály van, lehet, tudatos homály. De mivel ez egy színpadi előadás, és nem tudományos munka – nem zavar. Számomra Salamon alternatív (nép)tánc- és háborútörténete így is párhuzamba állítódik.

Egyébként ha darab kiegészül egy lecture-rel, mert az általad is említett háttéranyagokból látható, hogy Salamonnak sok és értékes kapcsolódó gondolata van, amit az előadás – ahogy írtad is – nem tud befogni, az érdekes lett volna, nem?

SZEMESSY KINGA: Tehát „nézőként [a címmel] kezdenünk kell valamit, hisz az előadás része”. És aminek nincs címe, annak az a címe, untitled (cím nélkül), vagy félkész a mű? Vagy ezt egy alcím hivatott jelezni? Szokás mondani, hogy vannak szavakkal el nem mondható dolgok, és pont ezekről tud „beszélni” a tánc. Paradoxon: ilyenkor is kell neki egy verbális mankó, akár a cím, ami bizton megkapirgálja a kognitív rétegeket. Szerintem a címadás egy szokás, illetve a befejezettség és a birtoklás, avagy az identitásteremtés gesztusa; a praktikuma pedig az, hogy ezáltal lehet utalni egy műre. Így van neked és nekem is anyakönyvezett nevem, habár abból még senki se tud kiolvasni egy 27/52 évnyi életet.

Lecture? Persze érdekes lett volna. De egy pillanatig se állítottam, hogy nélküle unatkoztam. Miért volt érdekes? Mert én azzá akartam tenni. Magamnak. Jelentőséggel teli időként akartam gondolni a színházban eltöltött órákra. Talán erre mondta Salamon Eszter, hogy „a néző felelőssége”.

KRÁLL CSABA: Szerintem a cím soha nem lényegtelen. Ha nincs, akkor épp lényegtelenségének exponálása miatt lényeges. Nem tudok puszta szokásként tekinteni rá, mint a kötelező anyakönyvezésre. A cím lehet reflexív, játékos, félrevezető, semmitmondó, hatásos, vicces, találó, útbaigazító, tényszerű, és még vagy ezerféle – de valamilyen viszonyt biztos ápol az előadással, akárha semlegeset is. (Az én nevem nem ápol velem semmit, hívhatnának akár Paprikajancsinak is.) Nyilván egy szuprematista festmény cím nélkül(i) címének nem jut eszembe kiemelt fontosságot tulajdonítani, ahogy egy Hamlet-előadás Hamlet-címének sem – már az alapinformáción túl. Salamon Eszterének viszont igen – és nem Salamon Eszter, hanem a látott előadás miatt. De szerintem ez (is) „a néző felelőssége”. Ennek fel- vagy fel nem ismerése. Azért lovagolok ezen ismét, mert van itt egy dolog, amire én végképp nem gondoltam, de te kitérsz, miközben én úgy vélem, a cím ebben is pontosan navigál (bár ha nem navigálna, az előadás az én olvasatomban akkor is erre futna ki). Tudniillik hogy lenne valami rossz konnotációja Salamon etnokulturális-ábrázolásának, az, hogy „a fehér és csokoládébarna bőr is plusz réteget kap” (lásd az Othello színpadi ábrázolása körüli vitákat), méghozzá feketét. Nem tudom, nem hiszem. Számomra azért nincs, mert ezek a táncoló alakok/alakzatok csak így, ezzel a plusz (sötétszürke) bőrréteggel és fehér testfestéssel, maszkírozással tudnak valóban kísértetszínházzá átlényegülni. A háborúk kísérteteivé. Szellemalakokká. Dorbézoló, halálkacajos lidércekké. Az egész színházi masinéria, fényestül, sötétségestül, hangostul, mindenestül szerintem végig erre a szimbolikus átváltozásra gyúr.

SZEMESSY KINGA: A konnotációk sajátossága, hogy előzetes tudás vagy beidegződés szerint működő másodlagos jelentéstartalmak. Vagyis lehetne ezt a fekete-fehér színválasztást rossz néven, lebutított „a fekete ember se majom” üzenetnek venni, de szerintem se ez Salamon Eszter szándéka. Kérdés, ki mit tud és szeretne kiolvasni az előadásból. Kérlek, olvass végig még egyszer: „nem egymáshoz idomulnak, hanem egy harmadik fantázia-fajjá transzformálódnak. […] Végül arcukról letörlik a kencét, és levedlik a képzelt közösség viseleteit […] jelzik, hogy nem is olyan régen ez a sokszínű trupp még egységként működött.” Neked „kísértetek”, „táncoló alakzatok”, nekem „fantázia-faj”. Vagyis mindketten átváltozásról beszélünk. Mindketten arról, hogy az érzékszerveink által észlelt másság jó ürügy, jó konfliktusforrás (például egy háborúra vagy százévnyi háborúkra). Te szeretted volna, ha egy erős véleménykülönbségen el tudunk lovagolni még három-négy bekezdésnyit (vagy akár száz éven át)? Valamiért csak élvezetes a feszültség és a verseny, csak-csak keresett a túltengő adrenalin meg a halálközeli élmények, nem? Mi, emberek valahol szeretjük ezt, csak próbáljuk magunkat domesztikálni. (Hozzátenném, lehet élvezni, amit amúgy mélyen elítélünk.) Hirtelen a gladiátorokat marcangoló oroszlánnak (vagy másik gladiátornak) szurkoló tömegek képe jelent meg előttem.

KRÁLL CSABA: Ó, nem, száz éven át semmiképp sem húzzuk ezt, annyi időnk nincs, de a véleménycsere sohasem hasztalan, csak nem szoktunk hozzá, mert egymástól független felületeken mondjuk a magunkét. Nem baj, ha ez olykor összeboronálódik és beszélgetésláncot indít el, nem a győztes kihirdetése a cél.

Hol? Trafó
Mi? Salamon Eszter: Emlékmű 0 – kísértenek a háborúk (1913–2013)
Kik? Börcsök Boglárka, Ligia Lewis, João Martins, Yvon Nana-Kouala, Luis Rodriguez, Corey Scott-Gilbert. Fény: Sylvie Garot.
Hang: Wilfrid Haberey. Jelmez: Vava Dudu. Elméleti tanácsadó, történész: Djordje Tomi
ć. Művészeti vezető: Salamon Eszter. Dramaturg: Salamon Eszter, Ana Vujanović.

 

1 Idézet az előadást kísérő programfüzetből.

1 Joann Kealiinohomoku: An Anthropologist Looks at Ballet as a Form of Ethnic Dance in Ann Dils és Ann Cooper Albright (szerk.): Moving History/Dancing Cultures 33-43. old

2 Paul Connerton: How Societies Remember, Cambridge University Press, 1989

Facebook Comments