…hiányzik az a mozzanat a játékból, amely éreztetné, hogy a megjelenített problémák, dilemmák hogyan nőnek túl önmagukon, milyen alapvető szakmai (ne adj’ isten társadalmi) problémák manifesztálódásai.

Deres Kornélia reakciója Urbán Balázs cikkére ITT található.

A hat óra körül kezdődő produkció egyik szereplője, Rétfalvi Tamás valamikor fél és háromnegyed hét között elnézést kér, és elmondja, most indulnia kell, hogy elérhesse a Radnóti Színház hét órára kitűzött előadását, melyben szintén játszik. És tényleg elmegy. Az ilyesmi nyilván nem ritka – mármint az, hogy szerepe végeztével távoznia kell a színésznek, és a tapsrendre már csak hűlt helye marad –, de hasonlóképpen látványos színpadi prezentációját még nem láttam. A gesztus mindenesetre tökéletesen illik a játékhoz (és a játékba), és az is valószínűsíthető, hogy a nyolckor kezdődő és Rétfalvi által feltehetőleg végigjátszott előadás struktúrája nem tér el jelentősen az általam látottétól.

Rétfalvi Tamás távozásakor már nyilvánvaló, hogy nem klasszikus dokumentumszínházat látunk. Igaz, a magyar színházra amúgy sem jellemző a dokumentarista törekvések integrálása; az a fajta szemlélet és munkamódszer, amely a Budapesten három alkalommal vendégszerepelt Rimini Protokoll nagyszerű előadásait jellemzi, teljesen hiányzik, de az a tradicionálisabb változat, amely a korabeli dokumentumok felidézésén keresztül próbál megérteni (közel)múltbeli társadalmi eseményeket (következtetéseit a mára vetítve), is meglehetősen ritka. Ezek az előadások – a PanoDráma néhány fontos bemutatóját leszámítva – általában nem közvetlenül kérdeznek rá a társadalmi-szociális problémákra, krízisekre; a honi színházi dokumentarizmus leginkább koherens vonulata sajátos módon magához a színházhoz kapcsolódik. A legemlékezetesebb bemutatók – mint például a Katona József Színház Notóriusok sorozatának darabjai – a színházi múlt különböző cserepeit összerakosgatva reflektáltak múltra és jelenre. Valószínűleg ez lehetett a III. TITÁNium Színházi Szemle Trafó-díjasaként létrejött, Kelemen Kristóf rendezte előadás kiindulópontja is: az 1969-es Közönséggyalázás Ódry színpadi bukásának (?) történetén keresztül mesélni a korról és annak színházáról, máig (és a mára) érvényes tanulságokat levonva.

65_mikozben_szantoi lilla 022_k

Szántói Lilla felvétele

Elkezdődik a korabeli történéseket felidéző játék, a színészek felelevenítik az előadás egykori szereplőinek gondolatait. Ám az eseményeket távol tartják maguktól; a stilizált játékmód, a színes parókák, az egymásnak ellentmondó mondatok inkább karikírozzák, mintsem megjelenítik a megidézett szereplők gondolatait. Fő humorforrásként az szolgál, hogy mindenki másképp emlékszik a történtekre – ami ennyi év távlatából azért nem csoda. Az, hogy a történéseknek, vagyis Ádám Ottó kivonulásának, az előadás abbahagyásának volt-e politikai oka, vagy a főiskolán belüli viták, konfliktusok kivetülése volt-e (s ez utóbbi esetben a konfliktusok személyes, szakmai vagy ízlésbeli természetűek voltak-e), éppúgy nem derül ki, mint az, hogy a kiszolgáltatott helyzetbe került hallgatók egzisztenciális félelmeinek volt-e bármi alapja. De még az sem világos, hogy az emlékezők tudják-e erre a választ. És a játéknak e pontján szót kér a rendező, aki elmondja, hogy a megjelenített eseményeket csupán kiindulópontnak tekintették, s ennek apropóján magukról fognak beszélni. A szereplők pedig visszatérnek a színre, immáron civil ruhában – és a továbbiakban személyes történeteiket mesélik el. Az öt szereplő gyakorlatilag pályakezdőnek számít, hiszen a legrutinosabb Tarr Judit is csak bő öt évvel ezelőtt végzett, Rétfalvi Tamás 2012, Eke Angéla 2013 óta van a pályán, Horváth Alexandra és Horváth Márk pedig az SZFE negyedéves hallgatói. Történeteik pedig értelemszerűen a pályakezdő színészek problémáiról szólnak. Ezek igen változatosak – előkerülnek a számtalanszor feldolgozott típusesetek (kínos castingok, megfelelési kényszerből adódó kellemetlen kompromisszumok, az önmenedzselés el nem sajátított tudományának jelentősége stb.) is, de az érdekesebbek valóban rendszerszintű problémákat jeleznek. Ez utóbbiak önmagukban valóban meglepőek, helyenként megdöbbentőek, és sokat sejtetnek az ifjú színészek kiszolgáltatottságából is. A rendező motiválatlansága vagy éppen felelőtlensége miatt elmaradó vizsgák története is tanulságos, de még inkább az, hogy a kudarcot szándékosan nem dolgozzák fel, nem beszélik ki. Aminek okairól, összetevőiről jó volna többet is hallani. Nem arra gondolok, hogy Rétfalvi Tamásnak hosszabb részleteket kellene felolvasnia a konfliktusokat feldolgozni próbáló és gyakorlatilag szőnyeg alá söpört szakdolgozatából, vagy Eke Angélának részletesen kellene mesélnie a rendező elkergetése miatt kialakult botrányról, esetleg Horváth Márknak arról, milyen személyes és szakmai következményei voltak annak, hogy egy nem létező vizsgát mind a neves rendező, mind az osztályfőnökök létezőnek tekintettek. Inkább arra, hogy jó volna hallani a színészek személyes álláspontját a történtek mélyebb okairól, rendszerszintű eredőiről. Arról, hogy személyes véleményük mennyiben közösségi álláspont. A mélyebb és személyesebb elemzés pedig segítene a történetek összefűzésében és abban is, hogy a szakmai-egzisztenciális gondokat tágabb kontextusban értelmezhessük. Mert ugyan ennek híján is érdekesek a sztorik, és érződik az is (amire több szereplő utal), hogy az események felidézésének terápiás szerepe is van, de hiányzik az a mozzanat a játékból, amely éreztetné, hogy a megjelenített problémák, dilemmák hogyan nőnek túl önmagukon, milyen alapvető szakmai (ne adj’ isten társadalmi) problémák manifesztálódásai. Hiszen a pályakezdés nehézségei, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, az ebből fakadó kínos helyzetek úgyszólván minden pálya sajátjai, és ha a játék során nem válik világossá, hogy a játszók álláspontja szerint mik a problémák gyökerei – vagyis ha a felidézett jelenségek analizálása elmarad –, akkor könnyen úgy tűnhet, hogy a pályakezdő színész csupán azért kiszolgáltatottabb más szakmák képviselőinél, mert az utóbbi években túl sok színész végzett az egyeteme(ke)n.

A másik hiányérzetem a színházi formához kapcsolódik. Kelemen Kristóf ugyanis nem talált (talán nem is akart találni) a játéknak egy olyan formát, amely teátrális értelemben túlnőne a puszta elbeszélésen (olyat pedig, amely a kiindulópontként megidézett Handke-előadással összekötné a mai eseményeket, végképp nem). Voltaképpen csak két látványosabban teatralizált jelenet látható. Az egyik a már eltávozott Rétfalvi Tamás videós „bejelentkezése”, amelyben remekül váltogatja a komoly mondandót és annak idézőjelek közé helyezett mását – ám ha ő végigjátssza az előadást, e jelenet nyilván hiányzik belőle. A másik egy hosszasan elnyúló játék, amelyben a szereplők a jelenlegi egyetemi osztályfőnököket kötik össze színházakkal, azt szemléltetve, kinek mennyi esélye van társulathoz szerződni. A kevés invencióval kivitelezett prezentáció azonban meglehetősen feleslegesnek tűnik egy olyan közegben, ahol a nézők mintegy négyötöde szakmabeli.

Az, hogy az előadás ennek ellenére nem válik érdektelenné, elsősorban a történeteket elmesélő színészeknek köszönhető. Vagyis annak, hogy amit elmondanak nekünk, azt a személyiség és a személyesség hitelével, őszintén, önáltatás és önsajnáltatás nélkül, megnyerően és rokonszenvet keltve teszik. Ám a cím valóságtartalmában így is kételkedem. Az igazsághoz közelebb állna, ha az utolsó előtti szóban szerepelne egy „n” betű. Mert úgy éreztem, hogy az alkotóknak a befogadóknál (vagyis annál, hogy a nézőket mélyebben és változatosabb eszközökkel elgondolkodtassák az elhangzottakról) fontosabb volt az, hogy beszélhessenek magukról.

A szinhaz.neten Deres Kornélia vitacikkét közöljük az előadásról.

Mi? Kelemen Kristóf: Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk ‒ A III. TITÁNium Színházi Szemle Trafó-díjas előadása
Hol? Trafó klub
Kik? Eke Angéla, Horváth Alexandra, Horváth Márk, Rétfalvi Tamás, Tarr Judit.
Látvány: Pázmány Virág. Dramaturg: Nagy Orsolya. Rendező: Kelemen Kristóf.

Facebook Comments