Vidnyánszky rendezése viszont kétségtelenül egy határozott és kiforrott rendezői színházeszmény lenyomata. (…)

Szabó Borbála darabjának erénye viszont, hogy felkínál egy lehetőséget, amely dramaturgiai, illetve formai, stiláris szempontból érdekesebbé, egyedibbé tehetné az előadást.

Úgy tűnik, a Nemzeti Színház Bajor Gizi parki épületében minden korszak kitermeli a maga Csongor és Tündéjét. Jordán Tamás igazgatói évei alatt Valló Péter, Alföldi Róbert direkciója idején Tengely Gábor vitte színre Vörösmarty Mihály alkotását, most pedig maga az igazgató, Vidnyánszky Attila rendezte meg a drámát. Ami biztosan nem véletlen, és nem is csupán a „nemzeti klasszikusnak” kijáró tisztelet jele. A Csongor és Tünde bemutatója nem kötődik aktuális rendezői mondandóhoz, s noha a poétikus, filozofikus szöveget igen nehéz a mai néző számára átélhetővé tenni, színrevitelén keresztül nemcsak a Vörösmarty által felvetett ontologikus kérdésekről lehet beszélni, de változatos tartalmi és formai megközelítési lehetőségei, közismertsége és referenciahálója okán alkalmas arra is, hogy rendezőjének színházeszményét markánsan demonstrálhassa. E tekintetben a korábbi nemzetis bemutatók vegyes képet mutattak: Valló Péter kimódolt, csupán spekulatívan magyarázható ellenszereposztási ötletekkel megtűzdelt rendezésében nemhogy alkotói ars poeticát, de még hatásosan kifejtett személyes mondandót sem vettem észre, míg Tengely Gábor munkája mind tartalom, mind forma tekintetében mutatott ugyan újdonságokat, ám azt kissé bátortalanul és némiképp következetlenül tette. Vidnyánszky rendezése viszont kétségtelenül egy határozott és kiforrott rendezői színházeszmény lenyomata.

58_Csongor_eorifoto_2701

Csongor és Tümde. Eőri Szabó Zsolt felvétele

Az előadást kezdettől meghatározza az alaposan kigondolt és igen szépen felépített látványvilág. Nagy Viktória díszletének központi eleme az életfa, ekörül mozog, forog az egész világ. A „földszinten” kerek színpadi ácsolat (itt jelenik meg először Mirígy), alatta a színpadig lenyúló gyökerek. A fa törzse átlátszó szalagokból áll, melyek körbe-körbefonják a szereplőket, a fa koronáján pedig ott vannak persze a lombok és az almák – de a fa díszei sokkal inkább csillagoknak látszanak, mint gyümölcsöknek, a lombkorona maga pedig a transzcendens világmindenség. (Bár ha egy gyermek fantáziájával tekintünk a színre, vélhetjük az egészet akár hatalmas gombának vagy medúzának is.) A gyökereket spirál szerkezetű, végtelenbe futó lépcsők ölelik körbe, melyek szintén a mindenségre asszociáltatnak. A spirál és a gyökerek a színen maradnak akkor is, amikor az ágak és a lombkorona eltűnnek. Utóbbiak helyén hol üresség, hol kis makett, hol vetített képek láthatók; az első felvonásban többnyire csupa olyasmi, ami nem visz távol a mesétől. Merthogy az első rész a mesén keresztül próbálja megéreztetni a szöveg szimbolikus rétegeit, következésképp hagyja működni a mese dramaturgiáját, és a megteremtett világ szépségén csak egy-két disszonánsabb elem üt néha-néha foltot. Nemcsak a díszlet s a szintén Nagy Viktória által tervezett (a térnél konvencionálisabban elgondolt) jelmezek szépek, hanem a világítás és az igen vegyes (népzenétől a kortárs rockzenéig számos műfajt felvonultató), de hangzásukat, hangulatukat tekintve általam mégis egységesnek érzett zenék is. Az előadás első része a boldogság vágyán keresztül mesél egy nehezen megfogható éteri, idilli állapotról. Ez a „nehezen megfogható” sajnos színpadi értelemben is igaz: a hatásosan megteremtett, igen erőteljes atmoszféra rátelepszik a szükségszerűen statikus játékra, egy-egy ponton (legfőképpen a nemtőként színre lépő gyermekek szerepeltetésekor) a giccs veszélye fenyeget, a humor nemegyszer forszírozottnak hat, és kevés a valóban szellemes játékötlet, illetve a váratlan, a játéknak lendületet adó színészi gesztus. Ami azért is kár, mert néhány apró ötlet azért meggyőzően demonstrálja, hogy Vidnyánszky nagyon is tudja, hogy lehet ezekkel frissíteni, gazdagabbá tenni a játékot. A Mirígy és az ördögök közti játszma kegyetlenségét például kitűnően szemlélteti az a cinikus gesztus, ahogy a rókalányt frissen befalt ördögök a Vuk főcímdalát kezdik fütyörészni – ám nagyon kevés az ehhez hasonlítható ötlet. És mindettől nem függetlenül az optimálisnál lassabb a játéktempó; főként a hármas útnál éreztem azt, hogy Csongorral együtt az előadás is megakad.

A második felvonás jóval gazdagabb, dinamikusabb és erőteljesebb az elsőnél. A mesetoposzok fokozatosan átértékelődnek, lefoszlanak a cselekményről. Az égi világból szépen, fokozatosan megérkezünk a földre. Ahogy a térbe kerülő elemek, a vetített képek mind ismerősebb, földhözragadtabb jelentéssel bírnak, úgy válnak maguk a szereplők is mindinkább hús-vér figurákká. Nemcsak a történet mentén, hiszen nem csupán Tünde változik a mese szerint emberré, hanem a többi figura is emberi alakot ölt: az ördögök ismerőseink lehetnek bármelyik sarokról, Ledér is, csak éppen egy másik sarokról, a vándorokról lefoszlik a cifra dísz, a nemtőkből gyermekek lesznek. Mirígy pedig – akinek alakja már az első részben is el-elemelkedett a mese sablonjaitól – öregedő, magányos, a szerelembe, szeretetbe kétségbeesetten kapaszkodó nővé változik. Mindezzel párhuzamosan komorodik a hangulat – köszönhetően a képeknek, a zenének. Érdekes, hogy a játék egyik legerősebb képe mennyire erősen idézi meg (a rendezői intenciótól feltehetőleg teljesen függetlenül) a dráma számomra legfontosabb színpadi adaptációját, Novák Eszter 1994-es új színházi Üdlak-rendezését. Igaz, Vidnyánszky odáig nem megy el, hogy az Éj monológja alatt az elő-adás szereplői földi páriákként sorakozzanak az ételosztáshoz, de az olajoshordó lángja mögött kuporgó Mirígy képe hasonlóan sokat mond el az emberi kiszolgáltatottságról. Mindemellett a rendező ügyel arra is, hogy a mesés, mitikus tartalom közelítése a reáliákhoz ne tegye túl direktté, földhözragadttá a játékot; több sejtelmes vagy legalábbis erősen ambivalens elemet, ötletet helyez el az előadásban. A Szabó Sebestyén László által játszott figura (aki Dimitriként szerepel a színlapon, de sok köze nincs az alapmű néhány mondatos zsánerszerepéhez) szinte mindvégig színen van, a háttérben figyel, majd elő-előlép, néha mintha irányítana is. Az Éj monológja megfoghatatlan, égi kinyilatkozásként hangzik el – felvételről, Lukács Margit hangján. A transzcendencia nem távozik a mesével együtt a világból – talán ennek is köszönhető, hogy a kép, amelyet a földi világról fest az előadás, ha komolyabb, komorabb is, mint a tündérvilágé, a maga árnyoldalaival együtt sem ijesztő. Hiszen nemcsak a kiszolgáltatottságot és a nyomorúságot, de a boldogságot, a szerelmet is itt lehet igazán megélni; Csongor útja a végtelen tágasságtól a véges földi létig fejlődéstörténet – megérkezés abba a tartományba, ahol mindennek súlya, tétje van, ahol a boldogság gyakran párban jár a boldogtalansággal. A mesedramaturgia lebontása, mint mindig, itt is felvet kérdéseket, hiszen a mese toposzai túl erősek ahhoz, hogy a pszichológiai motivációkkal könnyen helyettesíthetőek legyenek. Mirígy mitikus gonoszságát például igen nehéz érzelmi magyarázatokkal kiváltani – szerencsére Nagy Mari kivételesen erős alakításának köszönhetően a kételyek legfeljebb utólag, okoskodásszerűen merülnek fel a befogadóban. Az alakítás már az első részben egy elveszett, boldogtalan asszonyt mutat, aki körül még ott a misztikus, mesei burok – a második részben e burok szétpattan, s már nem látunk mást, mint a szerelmet rég elvesztett, saját érzéseinek is kiszolgáltatott, gyűlölete miatt szerethetetlen nőt. Hasonló utat jár be elvileg minden figura, de a folyamat megmutatásának színészi intenzitása eltérő. Különösen feltűnő ez a három vándor estében, ahol Blaskó Péter (Tudós) játéka sokkal erőteljesebben mutatja a karakter földi meghasonlását, mint Rubold Ödön (Fejedelem) és Ivaskovics Viktor (Kalmár) alakítása. Jóval egységesebb színvonalú és egymásra hangoltabb az ördögfiak hármasa: Olt Tamás (Kurrah), Rácz József (Berreh) és Bakos-Kiss Gábor (Duzzog) a szokottnál változatosabb eszközökkel egyénítik a szerepeiket, majd a mesés, vicces, kópés humort száműzve, e világi módon veszélyes figurákat faragnak belőlük. Szarvas József Balgája és Szűcs Nelli Ilmája nem távolodik el a szerep konvencióitól, de azt kidolgozottan, rutinosan valósítja meg, a második részben természetesebb hangsúlyokkal téve ismerősebbé a figurákat. Erős epizódalakítás Tóth Auguszta blazírt, sorsát elfogadó Ledérje, akinek gesztusai már első megjelenésekor némiképp felülírják a szépítő szándékú poézist, a második részben pedig a maga kendőzetlen valóságában áll előttünk a mesében már nem bízó utcalány. A két főszereplő metamorfózisa kevésbé meggyőző. Ács Eszter Tündéje mintha kicsit megrekedne a mesevilágban: emberré válása után is emelkedett, néha szinte elfúló hangon beszél, s inkább éteri, mint valóságos lénynek érződik. Fehér Tibor Csongorja pedig a játék végén is ugyanannak a talpraesett, rokonszenves, határozott ifjúnak tűnik, mint az elején – s noha a színész meggyőzően ábrázolja a vágyat, a rajongást, a reménykedést is, mindennek a személyiségformáló ereje kevésbé érződik alakításában.

Az egyenetlen, ám a második felvonásban nemcsak szép, de jelentéses képekből építkező, jelentékeny színészi alakításokat is felvonultató előadás a mese finom szétfoszlatásával hozza közel a történetet és annak üzenetét a mához. E szándék persze megvalósítható direktebb formában is – ezzel próbálkozik az Átrium Film-Színház Magács László rendezte bemutatója. Az előadás nem Vörösmarty drámájából készült, hanem Szabó Borbála Csongor-parafrázisként is értelmezhető Kerengők című alkotásából. A bemutatónak több fázisa volt, hiszen először (feltehetőleg nem komplett változatban) beavató előadásként került színre, a „normál” bemutató csak több hónappal később következett el. Az egyes változatok egymáshoz való viszonyáról, illetve a szöveg esetleges változásairól legfeljebb sejtéseim lehetnek, ám a végleges változat nyilvánvalóan autonóm előadásként értelmezendő.

Szabó Borbála (és Magács László) verziójában Csongorral a számítógépe előtt ülő, World of Warcraft szerepjátékot játszó kamaszként találkozunk, míg Balga a skype-on keresztül elevenedik meg. Tünde pedig egyenesen a játékból lép ki wow-figuraként [figura a World of Warcraft fantasy-videojátékbólA szerk.], miután Csongor megmentette egy ork [Tolkien A Gyűrűk ura című regénysorozatából való lény A szerk] támadásától. Nem lévén különösebben járatos a számítógépes szerepjátékok világában, nem tudom, értelmezhető-e az egész előadás a játék egy lehetséges, ám sajátos verziójaként. Ha ezt a lehetőséget kizárjuk, olyan történetet látunk, amely kezdettől fogva a reáliák világában játszódik, és ahol az eredeti darab mesevilágát a szerepjátékok fantasy-világa helyettesíti. Ami nagyon érdekes kiindulópont lehet, ám alighanem óriási bravúrral lehetne csupán a Vörösmarty-mű valamennyi figuráját, fordulatát, meseelemét ebbe a keretbe szuszakolni. És amint halad előre a történet, annál kényszerűbbnek és görcsösebbnek is érzem az erre irányuló írói-rendezői szándékot. A legfeltűnőbb talán az ördögök esete, akik Szabó Borbála verziójában egyszerűen feleslegesnek tűnnek. Sem szimbolikus, sem dramaturgiai szerepük nincs a történetben; már a bocskor, a palást és az ostor csodás funkciója is nehezen értelmezhető, az pedig, hogy Csongor ezeket azért szerzi meg, hogy – némi BKK-utazást kiváltandó – lerövidítse Budapest két, egymástól nem túl távoli szeglete közt az utazást, végképp az. És akkor még a megevett rókalányt helyettesítő mikróba tett macska szerencsétlen poénjáról (?) nem is szóltam… A darabban legalább a helyzetük érthető valamelyest, hiszen ott három lepukkant, Mirígyen élősködő, ötvenes pasiról van szó, ám Magács László e szerepeket is fiatal színészekkel játszatja, ezzel hiteltelenítve Mirígyhez fűződő kapcsolatukat is. Az átdolgozás mélyebb problémája, komolyabb buktatója Mirígy alakjának átformálásánál érhető tetten leginkább. Mirígy nem boszorkány, de nem is titokzatos idős asszony, és még csak nem is a szerepjáték figurája, hanem Csongor anyja, aki önző, kisajátító szeretettel csüng fián, és aki azért igyekszik minden eszközzel megakadályozni a Tündével való kapcsolatát, mert a nőben azt a vetélytársat látja, aki elveheti tőle fiát. Ha ennek a monomániás szeretetnek az ábrázolása mélyebb és változatosabb volna, az alapvetően változtathatná meg a mű emberi viszonyait, hiszen ez esetben a szöveg akár érzékeny lélektani drámává alakulhatna. Ám nyilvánvalóan nem ez volt a cél, így Mirígy érzelmeinek ábrázolása éppúgy a sztereotípiák szintjén marad, mint a többi karakteré. Igaz ugyan, hogy Vörösmarty sem pszichodrámát írt, nála is meghatározóak a sztereotípiák, ám ezeket a mesedramaturgia működteti, és a poézis teszi egyénivé, változatossá. Mese és poézis nélkül a történet nem egy fordulata nehezen indokolható, a legtöbb figurából csak a sablon marad meg, a szövegből pedig a tömény kortárs szleng, amely valóban vicces, amikor az alapműből vett Vörösmarty-sorokkal ütközik, önmagában viszont – minden stilizáló szándék, nyelvi idézőjel nélkül – túlforszírozottnak hat.

59_kerengok Foto_ÁdámGyőző_GYZ7812

Kerengők. Ádám Győző felvétele

Szabó Borbála darabjának erénye viszont, hogy felkínál egy lehetőséget, amely dramaturgiai, illetve formai, stiláris szempontból érdekesebbé, egyedibbé tehetné az előadást. Az első rész a Csongor, a második a Tünde címet viseli, és az első rész hiátusait a második rész értelmezi. (Szívesen mondanám, hogy az első részben a hiátus maga a Nő, és így a második részben éppúgy követhetjük Tünde útját, mint az elsőben Csongorét – vagyis azt, amit hajdanán Vörösmarty nem írt meg, most Szabó Borbála megírta –, de ez azért nem volna igaz. A második rész inkább a cselekmény réseit tömködi be, és e réseknek csupán egy része származik az alapműből, a többi az átdolgozás hozadéka.) Ebből az ötletből az előadás létrehozhatná a maga sajátos színpadi formáját – akár úgy is, hogy a párhuzamosan pergő felvonásoknak a nézők egyszerre csak az egyik felvonását látják (nagyjából úgy, mint Arni Ibsen Mennyország hátulról című drámája esetében). Igaz, e megoldásra az Átrium nézőtere nyilvánvalóan alkalmatlan volna – ám Magács László rendezésén amúgy sem érezni a formateremtő fantáziát, de még az erre irányuló szándékot sem. A fantasy-világ vizuális szempontból meglehetősen közhelyesen születik meg a színen, a játék elején és néhány későbbi alkalommal a vetítésekhez alkalmazott függöny az előadás nagy részében feleslegesen választja el a játszókat a nézőktől, a „férfi”- és „női” felvonás szerzői ötletére a cselekmény eljátszásán túl nemigen reflektál a produkció, és a korrektül lebonyolított elő-adás egészéből hiányzik az a kreativitás, amely az alkotók vállalkozásának mélyebb értelmet adhatna. Vagyis az, hogy a Vörösmarty-féle mesevilág helyébe egy új, XXI. századi valósággal kapcsolatot tartó mesevilág lépjen, melynek segítségével az alaptörténet kortársi nézőpontból értelmeződhessen át.

Ezen a többnyire színvonalas színészi alakítások sem sokat változtatnak, hiszen kibontandó szereprétegek híján a színészek csak a sztereotípiákkal játszhatnak el, a megrajzolt típusokat színesíthetik. Ebben a Mirígyet sallangmentes egyszerűséggel, igen szuggesztíven megformáló Börcsök Enikő jár élen, de néhány erős pillanat erejéig Piti Emőke (Ledér) is zárójelbe teszi a szerepsablonokat, Venczel Vera (az Éj) színészi jelenléte pedig még a kivetítőn keresztül is erőteljes. Viktor Balázs, Végh Zsolt és Kárpáti Pál a lehetőségekhez képest színes játéka ideig-óráig valamelyest feledteti, hogy az ördögfiaknak nincs valós funkciójuk a színen, Rózsa Krisztián (Kalmár), Horváth Szabolcs (Fejedelem), Borsányi Dávid (Tudós) pedig láthatólag arra törekszenek, hogy az ebben a változatban szükségszerűen súlytalanná lett vándorok szerepének humorforrásait szakszerűen kiaknázzák. Boross Anna (Ilma) és Domonkos Zsolt (Balga) meggyőzően állítják elő a nem feltétlenül a szellemi elithez tartozó mai „átlagfiatalok” vicces kliséit. Prohászka Fanni felettébb illúziókeltő a naivitást határozottsággal és gyors cselekvőkészséggel palástoló wow-tündér szerepében. Játékát jól ellenpontozza Feczesin Kristófnak a megírtnál egy fokkal bávatagabbra, passzívabbra formált Csongorja.

A játék végébe vegyül némi ambivalencia: „Mért pont nekünk sikerülne?” – kérdi Csongor. „Csak” – hangzik Tünde válasza. Van ennek némi szimbolikus értelme magukra a vállalkozásokra nézvést is; bármennyire nehéz feladat a Csongor és Tündét élményszerűen, hatásosan és jelentésesen mai színpadra fogalmazni, fontos, hogy a „csak” daca és eltökéltsége továbbra is éljen az alkotókban.

Hol? Nemzeti Színház
Mi? Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
Kik? Fehér Tibor, Ács Eszter e. h., Nagy Mari, Szűcs Nelli, Szarvas József, Ivaskovics Viktor m. v., Rubold Ödön m. v., Blaskó Péter, Olt Tamás, Rácz József, Bakos-Kiss Gábor, Tóth Auguszta, Szabó Sebestyén László e. h.; az Újbudai Babszem Táncegyüttes növendékei: Csepregi-Horváth Péter, Dellei Bernadett, Dellei Johanna, Haszon Ákos, Havasi Tekla, Jász Erzsébet, Kalmár Rozina, Kalmár Samu, Molnár Izabella, Patai Dávid, Süle-Szigeti Árpád, Varga Júlia, Verebély Mátyás. Az Éj monológját archív hangfelvételről Lukács Margittól halljuk.
Díszlet, jelmez: Nagy Viktória. Dramaturg: Kulcsár Edit. Rendező: Vidnyánszky Attila.

Hol? Átrium Film-Színház
Mi? Szabó Borbála: Kerengők (Csongor és Tünde)
Kik? Feczesin Kristóf, Prohászka Fanni, Börcsök Enikő, Venczel Vera, Domokos Zsolt, Boros Anna, Viktor Balázs, Végh Zsolt, Kárpáti Pál, Rózsa Krisztián, Horváth Szabolcs, Borsányi Dániel, Piti Emőke, Szatai Zsófia.
Látvány- és díszlettervező: Babos Zsili Bertalan, Nyirán Márton. Jelmeztervező: Müller Kata. Film: Fila Zsófi, Gálfi Csaba. Operatőr: Kiss Gravi András. Animátor: Kaizer Vilmos. Zene: Kovácsovics Dávid. Rendező: Magács László.

Facebook Comments