…ezeken a réseken/hiányokon keresztül azt állítja elénk, illetve annak a működését, ahogyan az (arche)tipikus helyzetek (…) egyszer csak felbukkannak a mindennapiság kulisszái közt, egy városszéli alagsorban, fuvarozók és munkanélküliek életében. Voltaképp azt, ahogy az egyetemes tragédia képes megtörténni egy zuhanyozás és bevásárlás közt.

A k2 Színház új előadásának munkafolyamatáról megjelent beharangozók rendre több címet (Magyar–román; Ustawka; Dongó) és inspirációs forrást jelöltek meg. Ezeket az alkotói bizonytalanság kevésbé kecsegtető jeleként is érthette a hagyományos színházon edzett olvasó, miközben a formálódási folyamat nyitottsága az improvizációs munkamódszer lényegi jellemzőjét tükrözi – maradt hát a kíváncsi várakozás, hogy a fociultrák világáról szóló előadásban miként találkozik a szervezett bunyó az Amphitryon-mítosszal.

Kárpáti Péter impró alapú színházától persze távol áll a környezetfestő hajlam vagy a tényszerű, dokumentarista hajlandóság: a Benkó Bence–Fábián Péter párossal és a k2 színészeivel közösen jegyzett elő-adásra beülő nézőnek kár is olyan elvárásokkal terhelnie magát, hogy a mindennapi normalitás és a színházi székek kényelméből betekintést kap az ultrák agresszióval teli szubkultúrájába. Ha Kárpátia-előadásokon formálódott várakozásaink lehetnek, azok inkább jelenségek, motívumok és mechanizmusok felmutatására vonatkoznak: a székből nézve viszont meglepő, hogy a téma adta agressziót sem igazán boncolgatja a Dongó. Kicsit pont az ellenkezője történik mindennek, amire számítani lehet: a Trafó Klub színpadán-tatamiján megjelenő csapat amolyan mindennapian szedett-vedett, ám lelkes (belelkesülő) társaság, nem félelmetes verekedőbrigád. Hobbizenekar is lehetnének, akik a lepusztult pincében egy fitneszóra és egy baba–mama-jóga közti időprésben élik meg a kreativitás minden kínját, saját elnevezésükön izzadva.

62_dongo 5741ff

Schiller Kata felvétele

Mégis, nem esetleges a téma: több elemében az ultrák szokásait – a totemtárgyak, csatakiáltások, a szurkolási ceremónia kisszínházának megrendezése, a szotyihéjjal egy ütemben röpködő zsidózás-káromkodás, de még a kabalakutya tekintetében is – pontosan, bár végig a játék idézőjelei közt emeli be az előadás, amely pár nagyobb jelenetre? helyzetre? van felfűzve. Nehéz megragadni, ezek miről szólnak, túl azon, hogy a sivár edzőtermi unalom átfordul a lassan begyűlő tagok ötletelésébe; hogy megjelenik egy szimpatizáns lány, aki fekete uniformisokat hoz, majd a vezér távolságtartó csaja; hogy látjuk a szurkolást és a vesztes meccset követő ivászatot-évődést, amiről hiányzik a csapatfőnök, bár a levegőben lóg egy ustawka (előre lebeszélt szurkolói harc) kihívása; hogy felbukkan a barátnő, akit megudvarol az egyik tag. Ugyanis természetéhez tartozik ennek a színházi látásmódnak, hogy nem jelenetszerűen konstruál, azaz nem a történetet, annak feszességét tartja szem előtt – aminek paradox módon mégsem valami eseménytelenség vagy feszültséghiány a következménye, bár a fordulatok, a helyzetek alján megbújó és kipattanó konfliktusok mintha mindig visszafogottan, rejtetten vagy a színházi játéktéren kívül történnének meg, és a nézőnek már csak az indulatos reakciókból, a következményekből, az elcsattanó pofonokból lehetne olvasnia. Nem annyira azt, ami tényszerűen történt vagy történhetett – ez a dramaturgiai irányítottság ugyanis nem feltétlenül egy töredékeiben maradt történet ilyen jellegű kiegészítését célozza a nézői képzelet által végzett oknyomozással. Hanem ezeken a réseken/hiányokon keresztül azt állítja elénk, illetve annak a működését, ahogyan az (arche)tipikus helyzetek – köztük a nagy, mitologikus, megformált történetekből ismertek, mint a csábítás Amphitryon-sztorira vagy a vesztes csatába indulás Perzsákra még ha távolról utaló mozzanatai is – egyszer csak felbukkannak a mindennapiság kulisszái közt, egy városszéli alagsorban, fuvarozók és munkanélküliek életében. Voltaképp azt, ahogy az egyetemes tragédia képes megtörténni egy zuhanyozás és bevásárlás közt.

A k2 igazán izgalmas előadást hozott össze a Trafóban, ennek legfontosabb eszköze, mondhatni, mindene a színészi játék. Borsányi Dániel higgadt, megfontolt, majd a vesztes apátiából a féltékenység útján kitörő csapatvezért játszik, míg Domokos Zsolt másodembere végig jelen van, az ügyet kis ingásokkal, de töretlenül szolgálja. Viktor Balázs nyugodt, a kemény magtól kívül állóbb, megfoghatatlanabb, szemlélődő alakja talán nem véletlen, hogy épp Piti Emőkének a csapathoz fenntartásokkal közelítő barátnő-figurájához kerül közel. Boros Anna belevaló, a buli közepében tomboló, kissé közönséges drukkerlányát Rózsa Krisztián tűzlelkes, sziporkázó mindenese, ezerrel szervező intézője hozza be a csapatba, hogy ő maga a döntő pillanatban eltűnjön, mint a huzat. Horváth Szabolcs furcsa, egy, a kutya és ember, nő és férfinem közti pólusok skáláján járkáló, világokat és fikciós réteget összekötő vicces karakter, nagy mozgatója az előadásnak. ők, ezek a karakterek, habitusok alkotják meg a szurkolói team erőterét.

Mert miről szól végül a Dongó? Arról, hogy miként működik egy bármiféle kisközösség, baráti társaság, amit valami – közös ügy, elképzelés, indulat, vágy – összetart; milyen konfliktusok mentén sűrűsödik be, vetődik szét? Miközben az utolsó jelenet – amiben a szinte semmiből visszatérő csapatvezér a kápóval kettesben készül fel az esélytelen küzdelemre, szívszorítóan ironikus bénázás és elszántság közepette tekergetve a gézt a csuklójukra – a szeretet-kötődések már-már végtelenített játszmájaként mutatja az elszakadni képtelen aggódók – kidobott barátnő, kutya, kiutált csapattárs – két erő közt őrlődő visszatérését. Ez szépen, finoman, legyen szó ultrákról, de életmetaforikus. Mindehhez hozzátenném, hogy az előttem ülő három Fradi-drukker – akik a téma értő közönségeként átestek a kortárs színházi formanyelv okozta traumán, a kimenekülési szándékot végül maradásra váltották, és akik a mérkőzés jelenetében bejátszott közvetítés alatt habozás nélkül éljenezték meg üvöltve a Fradi győzelmét, valamint akiknek a fújolásából általános szakmai szokásként tévesen arra következtettem, mikor az orruk elé csaptak egy lila cápás sálat, hogy kulttárgyakkal ezekben a körökben nem így bánnak, jóllehet csak az UTE-lilát nem tudták elviselni – vélhetően egész más szemszögből nézte mindezt. De hát a néző mindig saját maga nézője is egyben – ez a fajta színház pedig ennek a lehetőségét erősen kínálja.

Hol? Trafó Klub
Mi? Dongó – Az előadás a színészek improvizációi alapján készült. Néha a körmükre néztek: Kárpáti Péter, Benkó Bence és Fábián Péter.
Kik? Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Rózsa Krisztián, Viktor Balázs.
Látvány: Jeli Sára Luca. Produkciós vezető: Erdélyi Adrienn. Dramaturgasszisztens: Szász Hanna.

Facebook Comments