Románia két emblematikus, ám színházesztétikájában és látásmódjában két igen különböző világot megjelenítő rendezője mutatkozott be.

A MITEM programjában idén két romániai előadás is szerepelt: Silviu Purcărete Gulliver utazásai (Călătoriile lui Gulliver) című 2012-es rendezése a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház előadásában és Bocsárdi László Vízkeresztje a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházból, amely 2015 nyarán készült a gyulai Shakespeare Fesztivál koprodukciójaként. Velük Románia két emblematikus, ám színházesztétikájában és látásmódjában két igen különböző világot megjelenítő rendezője mutatkozott be.

A Gulliver utazásai a Purcăretétől már megszokott improvizációs technikát és képi, illetve hangzásvilágot felhasználva hoz létre egy olyan sztereotipikus univerzumot, amely egyszerre idézi fel Jonathan Swift szatíráját és a rendező felismerhető kézjegyét, sőt, amely elsősorban inkább purcăretei világ, és csak másodsorban kapcsolódik az ihlető irodalmi anyaghoz. A produkció központi karakterei egy kisfiú és egy idős, mozgássérültet játszó férfi, akiknek a hangján felváltva halljuk az eredeti szöveg részleteit. A szalmával beszórt tágas térben a kisfiú egykedvűen biciklizget egy háromkerekű falovon, néha le-leül és egy hatalmas könyvben lapozgat, máskor végigveti magát egy kanapén és alszik, mindegyre eltűnik és újra felbukkan. Az idős férfit be-betolják, lefektetik, megmosdatják, felöltöztetik vagy levetkőztetik. Míg a kisfiúnak természetes közege a színpad és az azon felbukkanó szörnyek és lények, addig az idős férfi mintha már elszenvedné azt, ami megjelenítődik: az utazó számára az emlékezés traumatikus, az olvasó számára az emlékirat izgalmas vagy érdekes élmény.

27_M3_9n_Gulliver_eorifoto-0879ff

Gulliver utazásai.

Az elborzadás és élvezet kettőssége végigkíséri az előadást. A másfél órás játékidő alatt a Gulliver által bejárt világok lényei a legkülönfélébb módokon népesítik be a színpadot. Megjelennek itt lovaknak vagy óriáspatkányoknak öltözött színészek és egy valódi ló, árnyjátékban győzik le az óriást, bábjátékban elevenedik meg a törpe prostituált és társai; az egyik jelenetben terhes nők tömegét látjuk, máskor meg daganatos betegek gyógyulását, akikből temérdek lisztet hasítanak ki; élethű újszülött babákból vágják ki, majd megsütik az agyat, aztán megetetik a kisfiúval; robotokként menetelnek egymás után öltönybe öltözött emberek, az előadás egy pontján pedig legalább tizenöt ugyanolyan arcú és öltözékű férfit látunk. A prostituált lehet törpe vagy nőnek öltözött férfi, a mozgásképtelen férfi rizsparókás bíró, az emberek gyurmafigurák egy dobozban, az utazás pici hajómakettek egy tálcán. A Gulliver utazásai rettentő és csodálatos tabló, amelyen (rém)álomszerűen elevenedik meg a mesék és utazási regények világa – a törpék, óriások, szörnyek és egyéb lények életre hívása a színház mint gépezet szerkezetében történik, a különféle technikák és módszerek pedig egyszerre idézik fel a mesék és a színházak kultúrtörténetét. Megmutatkozik Purcărete színházi zsenije, amitől igen élvezetes nézni az előadást, bár kérdés, hogy a színészi improvizációkból felépített és leleményesen egybehangolt szekvenciák túlmutatnak-e azon, amit megjelenítenek. Az utazás és felfedezés tematikája a maga sokszínűségében, de alapvetően egyértelműen és üresen kerül bemutatásra. Az élvezetes látványvilág eszes színházi tudásról ad tanúságot, és pontosan annyi, amennyi belőle azonnal látható: se több, se kevesebb.

Ha Purcărete előadásai az érzékletes és gazdag képi világ által válnak tipikusan felismerhetővé, akkor Bocsárdi László Vízkeresztjében a rideg forma és hangsúlyosan intellektuális megközelítés tűnik rendezői kézjegynek. A Nemzeti stúdióterében üres körszínpad forog, közepén fallal – már előre sejtjük, hogy az ekkor még örökmozgónak tűnő elem által jelenítődik meg a komédia sokféle színtere és eseménye, az előadás kezdése előtt még izgalmasnak bizonyuló nyikorgás azonban furcsa alapzajává válik majd a jeleneteknek. Ez a hatalmas díszletelem ugyanakkor az előadás egyik legizgalmasabb részlete, egyszerre gyorsítja fel a jelenetek közötti átmenetet, lendületet kölcsönözve az előadásnak, ugyanakkor a komótos forgás által képes le is lassítani. Ez a feszültség végig jelen van Bocsárdi rendezésében, és értelmezhető a komédia mint műfaj szempontjából is: a komikus jelenetek többnyire nehézkesek és humortalanok, míg a leginvenciózusabb és viccesebb megoldások a cselekmény fősodrában lelhetőek fel. Nem teljesen egyértelmű, hogy ez a kifordítás mennyire része a koncepciónak, vagy esetleg mellékterméke-e annak a rendezői víziónak, amelyből a Vízkereszt megszületik, az eredmény mindenesetre egy igencsak hullámzó és egyensúly nélküli, néhol elbűvölően okos, máskor meglepően unalmas előadás.

28_M3_13n_Vizkereszt_sepsi_eorifoto-1745ff

Vízkereszt. Eőri Szabó Zsolt felvételei

Bocsárdi többnyire hűen tartja magát a shakespeare-i dramaturgiához, kivéve az első jelenetet, amelyben a produkció zenésze, egy meztelen felsőtestű férfi – aki majd a jelenetek között és során elektromos gitáron játszik – mutatja be a színészeket, „a legjobb játékosokat a földön” a Hamlet-beli Polonius emblematikus soraival. Ezután a maga jelenete elején mindegyik színész civil nevén mutatkozik be, de ezen a kis játékon kívül a szokásos menet szerint ismerkedünk meg a cselekménnyel és a szereplőkkel. Viola halottnak hitt fiú ikertestvérének öltözve szegődik Orsino herceg udvarába, aki szerelmével ostromolja a gyászoló Olivia grófnőt. Viola a hercegbe szerelmes, Olivia pedig a fiúnak hitt Viola/Cesarióba, de Olivia kezéről álmodozik Vitéz Fonnyadi Ábris, és belé lesz szerelmes a grófnő társalkodója, Mária által becsapott Malvolio is. A szerelmi sokszöget bonyolítja, hogy a darab kétharmadánál megjelenik a halottnak hitt Sebastian is, akit mindegyre összetévesztenek a fiúnak öltözött húgával – Bocsárdinál mindkét szereplő tetőtől talpig bőrben, motoros kezeslábasban, sapkában és szemüvegben mutatkozik. Hasonlóan sztereotipikus jelmezek előfordulnak még az előadásban: a túlsúlyos Ábris skót szoknyában és hosszú fonott hajjal furcsán torz figura, Mária bohócparókában és fekete bőrmellényben groteszk játék babára hasonlít, a grófnő sápadtfehérre sminkelve és ugyancsak éjfekete bőrruhában maga a fekete özvegy, Malvolio pedig szolid fekete öltözékét neonsárga kezeslábasra, dzsóker-sminkre és a nyolcvanas évek tipikus frizuráját idéző parókára váltja, a zenész a tépett farmerjával, raszta-hajával és ismerős gitár-riffjeivel mintha a hatvanas évek hippi- mozgalmának és rock’n’roll kultúrájának paródiája volna. Ebben a kavalkádban nehéz megtalálni a közös nevezőt, hiszen az egyes karakterek nem föltétlenül adekvát módon kapcsolódnak a kinézetükhöz. A röhej és komolyan nem vehetőség tűnik az egyetlen értelmezési lehetőségnek, ez viszont nem túl produktív az előadás egésze szempontjából.

A Vízkereszt elemei nem állnak össze egy együttes elgondolású előadás-struktúrává: a körszínpad színháztechnikai értelemben véve kézenfekvő megoldás, de nem értelmezi a történéseket, ahogy a vele való cselekvések sem kapnak többletjelentést azon túl, hogy néha a szereplők idegességükben úgy csinálnak, mintha beindítanák vagy leállítanák a mozgását. A zene hangulatteremtő adottsága egyértelmű, ahogyan az is, hogy a külső személy jelenléte dinamizálja a jeleneteket. A jelmezek viszont tökéletes zavart okoznak, és minthogy nincs olyan egyértelmű közös koncepció, gondolat, forma stb., ami szervezné az elő-adást, az egyes elemek, jelenetek, illetve alakítások csak önmagukban ítélhetők meg. Ilyen módon az egyébként nagyon kevés játékidővel rendelkező Mátray Lászlóé a leginspirálóbb alakítás. Az ő szerelmes hercege szépelgő, felületes fiú, aki többnyire saját magával van elfoglalva – jó látni, ahogy Mátray rakosgatja hosszú lábait, rázza szőke haját és matatja magát, és üres tekintettel mondogatja frázisait. Az ő esetében ez a „komolytalankodás” kivételesen jól működik. A szerepértelmezések sorában a legkevésbé az Olivia köréhez tartozó komikus figurák és az ő jeleneteik járnak jól: a profán shakespeare-i szöveg olcsó trágársággal, altesti poénokkal és random kegyetlenkedésekkel társul. Nehéz humorosnak értelmeznem két túlsúlyos férfi egymáson fetrengését, az eljátszott dorbézolás túlzásait, és a Malvolióval folytatott csíny is csak önkényes agressziónak tűnik.

Az egyaránt részeire hullott Vízkereszt és a Gulliver utazásai nem mond újat sem identitásról, sem színházról, sem szerelemről, sem semmi egyébről, amiről egyébként a shakespeare-i szöveg szólhatna, csak megtörténik, hol élvezhetően, hol egyhangú kattogással, pont úgy, ahogy a Vízkereszt elején üresben forog körbe a színpad.

Facebook Comments