Furcsa, hogy miközben egy ember tragédiáját látjuk a színpadon, mégis erősebb, jobban kidolgozott a komikum, mint a dráma.

Tar Sándor életműve és „ügye” ismét napirenden van. Izmosodik a Tar-kultusz, egyre aktuálisabbá válnak a Kádár-kor és a rendszerváltás kizsákmányolt, megnyomorodott szegényeiről szóló novellák, melyek már nem csupán egy magunk mögött hagyott múlt irodalmi dokumentumait jelentik, hanem saját jelenünkről is tudósítanak. A szegénység, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség, az iskolázatlanság, az alkoholizmus és az összes ebből fakadó probléma nem volt hajlandó múlttá válni ebben az országban, hanem ma már a nyakunkig ér a… igen, az. A problémák okai között pedig ott van az állambiztonsági múlt is, ami tovább mérgezi az életünket.

34_a bihari 5608ff

Schiller Kata felvétele

Vakon pislogva olyanok vagyunk, mint a Platón barlangjában lekötözöttek, akik nemcsak hogy nem látják az igazságot, de nem is kíváncsiak rá, és visítva háborognak, ha valaki fel akarja vezetni őket a felszínre. Sokan megírták már, hogy miért életveszélyes a mai (és persze a jövőbeli) magyar társadalom számára az, ha az állambiztonsági múlt dokumentumai titkosak maradnak, ha nem kerülnek nyilvánosságra a régi ügyletek és szereplőik – és nem történt semmi. Néha egy-egy eset napvilágra kerül, egy-egy személy lelepleződik – s vagy történik valami, vagy nem. Vagy felmenti a kényes közvélemény az illetőt, vagy megveti – éppen ahogy úri kedve tartja.

Tart elítélte, megvetette, s nem is minden alap nélkül. A lelepleződés körülményeiről Szőnyei Tamás is írt jelen számban megjelenő cikkében, s arról is, hogy Tart „hazafias” alapon szervezték be. Hogy a „hazafias alap” hány és milyen nyolc napon túl gyógyuló testi-lelki sérülést jelenthetett, azt ma már nem tudhatjuk. Arról azonban van sejtésünk, hogy Tar a demokratikus ellenzékkel való kapcsolata ellenére mégiscsak hitt a rendszerben, még ha ő maga írta is meg annak visszásságait. Az is bizonyos, hogy a rendszerváltást követő nagy elbocsátási hullám idején – melynek maga is áldozatául esett – sokkal rosszabb véleménye volt az új társadalmi-gazdasági berendezkedésről, mint az előzőről. S beszervezése idején nem volt újdonság számára a jelentések írása sem, hiszen ez már otthonnevelőként az NDK-ban is feladata volt. S persze ott van még a homoszexuális szál, melyről már aligha fog kiderülni, hogy valóban volt-e (sokak szerint igen), s hogy valóban zsarolási potenciált jelentett-e. Mindezek kapcsán alighanem még sokáig feltevésekre vagyunk kénytelenek szorítkozni a beszervezés körülményeivel kapcsolatban.

Tar a vele készült interjúkban hol így, hol amúgy mesélte el a vele történteket, de a főbb kérdésekről főleg makacsul hallgatott. A litera.hu-n közölt Az áruló című filmregény és a Gothár Péterrel közösen tervezett, de el nem készült film forgatókönyve, A torony ég ezt a történetet próbálja meg feldolgozni, de természetesen egyiket sem lehet dokumentumként kezelni; ezek önéletrajzi elemeket is tartalmazó fikciók. Vagyis az ezekre támaszkodó irodalmi vagy drámai művektől sem várhatjuk a teljes igazságot, „csupán” azt, hogy egy kort, egy élethelyzetet, egy rendszert mutatnak fel, és az egyedin túl az általános felé próbálják tágítani a befogadó szemhatárát. Valószínűleg ezért nem nevesíti sem Bán Zoltán András Keserű című regénye, sem Ménes Attila Bihari című drámája Tar Sándort. Vagyis mindketten olyan történetet írnak meg, melynek a nyersanyagát a debreceni író élete és személyisége szolgáltatja, az interjúk, novellák, a fenti művek, személyes ismeretségek alapján, ám egy finom mozdulattal mégis „löknek egyet” a szövegen, elcsúsztatják a tényektől, hogy világossá váljék az az episztemológiai rés is, mely a valóság és a fikció között van.

A Biharit a Katona Sufnijában vitte színpadra Máté Gábor, kihasználva a hely adottságait. A szűkös tér intim közelségbe hozza a szereplőket, akik maguk is egy kis faskatulyába szorítva játsszák végig a darabot. Remek ötlet volt az amúgy is kicsi színpadot egy olyan dobozra korlátozni, mely néhány, szabadon variálható ikeás bútorral egyaránt lehet munkásotthoni szoba, lakótelepi lakás vagy rendőri iroda. Ám mindenfajta minőségében alkalmas kifejezni azt a nyomasztó zártságot és szűkösséget, mely az egymást követő korszakokat jellemezte. Minden ebben a szűk térben játszódik, melyből két ajtó és egy ablak nyílik a külvilágra, a színészek pedig ezeken keresztül jönnek-mennek (és kint, az ajtó előtt várakoznak a végszóra), váltogatják egymást az aktuális jelenetnek megfelelően. Csak egyszer és egyetlen ember lép ki ebből a térből, ez pedig maga a főszereplő, aki a közönség felé fordulva vádolja az ország egykori és mai urait. A szűkös fadoboz önmagán túlmutató jelentésre tesz szert, hiszen azt is kifejezi, hogy hiába távozik valaki az egyik ajtón, vissza kell térnie egy másikon: ez a szűkösség rabul ejti és tönkreteszi az embert.

Az előadás maga azonban meglehetősen egyenetlen színvonalú. Rögtön a legelső jelenet elég bizarr, azt láthatjuk ugyanis, hogy a Sándort játszó színész (Mészáros Béla) egy pokrócot húz a fejére, reszket és vinnyog, taknya-nyála egybefolyik. Közben az ablakban ül egy vékony fickó (Dér Zsolt), hosszú, fehér hálóingben, és nyugtatgatja a halni készülő férfit. Mintegy Hamlet atyjának szellemeként bukkan fel, és mivel mindent másodpercre pontosan tud előre, ezért fölényesen nyugtatgatja a reszkető Sándort, valamint azt is elmondja neki, hogy díszsírhelyet fog kapni. A haldokló teli szájjal és vérig sértetten szidja a várost, amiért soha nem ismerte őt el, saját magát ostorozza, szerelmet vall – a szó szoros értelmében eljátssza a hattyú halálát. A haldoklás nélkülöz minden méltóságot – kétségtelen, így is lehet meghalni –, csakhogy ettől az egész jelenet ripaccsá, hatásvadásszá válik.

Ez utóbbi amúgy is jellemző a drámai helyzetekre. Amikor Sándort beszervezik, akkor is a már ismerős padlón csúszkálást, sírva rimánkodást, szűkölést láthatjuk, amitől magam kissé elémelyedtem. Nem is a hitelességgel van baj, hiszen erre is ugyanaz áll, mint az előző jelenetre: ez is csak variáció egy témára, hiszen minden bizonnyal így is lehet viselkedni az adott helyzetben, és könnyen lehet, hogy az emberek nagy része valóban így reagál arra, amikor éppen beszakítják a dobhártyáját, és szétrúgják a veséjét, ámde nekem ez túl direktnek, nyersnek tűnik.

Az egyik legjobb jelenet a második, ami a munkásszálláson játszódik. Sándor és András szeretkezés után heverésznek az ágyon. Mészáros jól hozza az aggodalmaskodó, folyton vívódó, szorongó otthonnevelőt, Dér Zsolt pedig a vagányabb, lazább szeretőt, Andrást. Aztán megérkeznek a kollégák, Géczy (Kovács Lehel) és Lajtos (Takátsy Péter), és a szerelmi dráma átvált bohózatba; röpködnek a Tar szövegeiből ismerős poénok. Nem mindig túl ízlésesek, de remekül meg tudják idézni egy munkásszálló hangulatát.

Takátsy Tariska elvtárs figuráját is remekül oldotta meg a következő jelenetben, a vonalas, bornírt párttitkárt, aki győzködi Sándort, hogy jelentsen. De indokolatlan és szájbarágós a kierőszakolt csók. Itt már a darab egyetlen női szereplője, Pelsőczy Réka is színre lépett, belesűrítve a karakterbe az összes sztereotípiát, amivel csak jellemezni lehet egy idősebb, alávetett pozícióban levő, kissé ügyefogyott titkárnőt. Pelsőczy számára az igazán hálás (vagy hálátlan – attól függ, honnan nézzük) szerep Szabadi elvtársnőé volt, a szadista és brutális rendőrnőé, aki részt vett Sándor beszervezésében.

Nem világos, mi szükség a keresztfiúra – azon túl, hogy Sándor néha a boltba szalajtotta italért. Dér Zsolt ezt a figurát is jól oldotta meg, de Occam borotvájának elvén könnyedén elhagyható lett volna. Hiányoltam ugyanakkor az egykori demokratikus ellenzék több tagját, akiket voltaképpen Imre (Takátsy Péter) képvisel egy személyben. Két jelenetben bukkan fel; az első még a kádári időkben játszódik, a második pedig már Sándor lelepleződése után. Mindkét jelenet erőltetett kissé, a szereplők szólamai meglehetősen papirosízűek. Ez alighanem abból adódik, hogy a darab túlságosan is ragaszkodni akart a valósághoz, ahhoz, ahogyan Tar Sándor és Kenedi János beszélgethettek egymással egykoron. Csakhogy a valószerűség imitálásának az igyekezete mesterkélt párbeszédeket eredményez, és ettől mindkét figura önmaga illusztrációjává válik.

Furcsa, hogy miközben egy ember tragédiáját látjuk a színpadon, mégis erősebb, jobban kidolgozott a komikum, mint a dráma. Így például a már említett munkásszállóbeli jelenet vagy az, amikor Sándor betéved egy üveg pálinkával a rendőrségre, kedélyesen bratyizik a tartótisztjével és az akkor már Annuskának szólított Szabadi elvtársnővel. Dermesztő és szívszorító, ahogyan a maguk esendőségében emberközelbe kerülnek a rendszert gondolkodás nélkül kiszolgáló rendőrök: a leszázalékolt feleséggel élő tartótiszt vagy a gyereke nevelésével egyedül küszködő nő. Együtt isznak áldozatukkal, és az öregedésre panaszkodnak. Látszik, az évek során összeszoktak (ahogyan egy Tar-interjúban olvashatjuk: „össze vagyunk rohadva”), és napi rutinná vált számukra a rendszer működtetése, mely az övékével együtt megannyi honfitársuk életét tette tönkre. A „nagyjelenetek” azonban valahogy el vannak méretezve, túl harsányra és didaktikusra sikeredtek. S így, dacára az egyébként remek színészi játéknak és a jól eltalált díszletnek, az egész előadás felemás, disszonáns lett.

Annyira azonban nem, hogy „küldetését” ne tudná betölteni. Egy szerencsétlen ember sorsán keresztül – aki mellesleg az elmúlt évtizedek egyik legjobb magyar írója volt – felhívja a figyelmet arra, hogy puskaporos hordón ülünk, és éppen időszerű szembenézni a múltunkkal, mielőtt kirobbantjuk ezt a jobb sorsra érdemes országot a világűrbe.

Facebook Comments