Schuller Gabriella: A színháztudomány átrendeződő terei

Két kötet a színházi terekről
2016-08-08

A közelmúltban két olyan kötet is megjelent, amely a tér és téri fordulat középpontba állításának szándékával vizsgál színházi jelenségeket.

A XX. század második felének számos tudományos fordulata közül az egyik az úgynevezett téri fordulat (spatial turn) jelensége. Lefèbvre, Foucault, de Certau elméletei a humán és társadalomtudományok új perspektíváját teremtik meg, amely szerint a tér társadalmi viszonylatok létrehozásának és újratermelésének aktív közege. Ez a szempont különösen fontos és termékeny lehet a színháztudomány számára, hiszen a színházi aktivitás valós és fiktív terei, valamint ezek egymáshoz való változó viszonya vagy éppen eliminálása az elemzés megannyi szempontját kínálja a színházat társadalmi jelenségként értelmező kutató számára. A színháztörténet, drámatörténet, illetve előadás-elemzés klasszikus szempontjai (például a színházépület városi térben való elhelyezkedése, az épületek térkialakítása, a nézők és játszók viszonya, a drámaszöveg fikciójának a játék terével való kapcsolata stb.) a vonatkozó szövegekben komplex társadalmi folyamatok indikátoraként értelmeződnek. A közelmúltban két olyan kötet is megjelent, amely a tér és téri fordulat középpontba állításának szándékával vizsgál színházi jelenségeket.

A Rendezett tér című könyv a 2015 áprilisában a Pécsi Egyetemen a téri fordulat színházi aspektusait tárgyaló konferencia előadásaiból lett szerkesztve. Meglehetősen heterogén szövegfolyamról van szó, egyetlen teoretikus fogalom színházi applikációját demonstráló szöveg éppúgy megtalálható, mint a többféle elméletet szintetizáló nagyobb ívű tanulmány. A térbeli, időbeli határok Shakespeare-től Ira Aldridge XIX. századi pesti vendégjátékán át a fukusimai ökológiai katasztrófára reflektáló művekig terjednek. A szerkesztők öt hívószó segítségével rendezték fejezetekbe a szövegeket, szükségszerű kompromisszumokra kényszerülve közben. Az alábbiakban a kérdések irányát igyekszem érzékeltetni, kiemelve néhányat a húsz tanulmány közül.53_rendezett ter_fullff

A kötet élén álló elméleti fejezet a címével ellentétben nem tartalmaz egyetlen olyan szöveget sem, amely a téri fordulat színházi aspektusainak átfogó tárgyalására vállalkozna. A téma összetettségét mutatja, hogy mind P. Müller Péter utazó produkciókra vonatkozó elemzése, mind Gálosi Adrienne talált/elfoglalt színházi terekre (Mnouchkine és Brook) vonatkozó tanulmánya további lehetséges kérdések és szempontok sorjáztatásával feszegetik szövegeik határait és kérdésirányát. Geresdi Zsófia a kötetben egyedüliként mint alkotó (is) viszonyul a témához, Elektra történetének egy lehetséges, városi térben játszódó adaptációját vázolva fel.

A kortárs színháztudomány egyik legdinamikusabban fejlődő területe az intermedialitás színházi eseteinek vizsgálata. Pandur Petra és Deres Kornélia a témának szentelt fejezetben a film, videó, tv médiumainak elő-adásokba integrálását, illetve az ezen médiumok optikai hatásait megidéző színházi gyakorlatokat vizsgálják. Elemzéseik azt bizonyítják, hogy a technológia segítségével olyan intermediális terek képződnek, melyek a nézői percepció új mintázatait hozzák létre. Itt kapott helyett Cseh-Varga Katalin a kelet-európai neoavantgárd művészet térhasználatának tipológiáját felvázoló igényes szövege is.

A Színterek és helyszínek fejezetben Imre Zoltán és Heltai Gyöngyi elemzései azt példázzák, hogy a magyar színháztörténeti múlt fejezetei új, izgalmas perspektívába állíthatók a kulturális performansz, illetve a kulturális emlékezet fogalmainak mozgósításával. Szövegeik különösen üdítő olvasmányok az érintett korszakok pozitivista megközelítésein iskolázott olvasó számára. Rosner Krisztina a fukusimai nukleáris baleset következményeit tematizáló műveket tekint át, a színházi példákat a városi köztérben és cybertérben zajló események leírásával bővítve.

A Szövegterek című fejezetben drámaelemzések olvashatók. Kurdi Mária a konyha mint színtér dramatikus eseteinek hagyományát vizsgálja az ír drámairodalomban, rámutatva, hogy a kortárs példák a hagyomány felforgató kisajátítása révén kötődnek ehhez a tradícióhoz, a társadalmi átalakulásoknak megfelelően, Görcsi Péter a szcenikai tér és dramatikus tér különbségét elemzi McDonagh műveire koncentrálva. 

A színházi nevelés témájának kurrens voltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2016-os pécsi konferencia az alkalmazott színház köré épült. Kiss Gabriella a nevelés fogalmát színház és politikum viszonyának elemzése felől pontosítja, mivel meglátása szerint ez mindeddig a vonatkozó szakirodalmak vakfoltja maradt. A tudás egyirányú átadása helyett performatív folyamatnak tekintett nevelés a színház- és drámatréning segítségével egy kutató-kereső attitűd megképződését teszi lehetővé, integratív kreativitást (Hans Joas) valósítva meg.

A kötetben szereplő tanulmányok egy része a színház keretein túlmutató következtetéseket fogalmaz meg. P. Müller Péter és Imre Zoltán a színháztörténet-írás megszokott témáinak és kereteinek felülvizsgálatát szorgalmazzák, a vándorszínházakhoz, utazó előadásokhoz kapcsolódó nomád létforma (Deleuze és Guattari), illetve az interkulturalitás szempontja alapján. Kiss Gabriella a színházi nevelés, Deres Kornélia az intermedialitás színházi használata kapcsán mutat rá ezek szélesebb, kulturális átmenetekhez kapcsolódó kontextusára.

A kötet egésze a végigolvasása után mégis némi hiányérzetet hagy maga után. A témafelvetés általánosságának köszönhetően a szövegek nagyon sokfelé tartanak, kevés a találkozási pont, a téri fordulathoz kapcsolódó szempontok olykor mellékszálként futnak a szövegekben. A szerzők többsége adós marad az általa vizsgált jelenségek társadalmi beágyazottságának vizsgálatával, ami pedig, mint a bevezetőben utaltam rá, a téri fordulat sava-borsát jelenti. Üdvös lett volna továbbá a kötet élén egy, a téri fordulat színházi aspektusait vizsgáló átfogó tanulmány szerepeltetése.

54_ASZNTRMEGHDTSA-SZNHZITANULMNYOK-P.MLLERPTER_ffP. Müller Péter A szín/tér meghódítása című kötetében korábban megjelent tanulmányait fogja egybe, új kontextust teremtve ezzel, a téri fordulat jelenségét mint lehetséges keretet felkínálva. Az első nagyobb részben színházelméleti és -történeti összefüggések taglalása, a másodikban színházi könyvek recenziói, a harmadikban színikritikák olvashatók. A spatial turn csupán egyike a lehetséges hívószavaknak, a hangsúly a teatralitás és performativitás fogalmait a kultúra egészére alkalmazó perspektíván van.

Sajátos hangot képviselnek a kötetben olvasható színikritikák, összesen három szöveg, melyek mindegyike egy-egy pécsi produkcióról számol be. A szerző szokatlanul gazdag dokumentációs hátteret vonultat föl az előadásokról értekezve, figyelmet szentelve filológiai problémáknak is (például Weöres Sándor A kétfejű fenevad című művének eltérő datálásai a különböző kiadásokban). A megörökített előadások elemzése minden esetben a művek recepciótörténetének teljes szélességét és mélységét átfogó kontextusában történik. Ahogy a fülszöveg is utal rá, ez a megközelítésmód a színterek mint emlékezeti helyek jelentőségét (is) hangsúlyozza.

A recenziókat egybefogó fejezetben 2009 és 2014 között megjelent könyvekről olvashatunk, melyek egy kivétellel (a dramaturgia 1990 utáni megújulásának útjait vizsgáló New Dramaturgy című kötet, melynek szerkesztői Trencsényi Katalin és Bernadette Cochraine) a hazai közönséget célozzák. A téri fordulat témaköréhez leginkább Adolphe Appia kapcsolódik, akinek 1899-es Zene és rendezés című műve 2012-es megjelenése előtt (fordította Jákfalvi Magdolna) csak egy válogatás formájában volt olvasható magyarul. Az említett két kötet mellett Darida Veronika Jeles Andrással és Upor László Tom Stopparddal foglalkozó monográfiáiról, Imre Zoltán a Nemzeti Színház ideológiai beágyazottságát történeti szempontból vizsgáló művéről, valamint a Színház és diktatúra című Lengyel György szerkesztette kötetről olvashatunk alapos, filológiai kitérőkkel tarkított, a bírálatot sem nélkülöző ismertetéseket.

A kötet leggazdagabb és legolvasmányosabb része az első, elméleti és történeti kérdéseket tárgyaló szekció. A bevezető – a címadásnak megfelelően – a téri fordulat jelenségét vázolja fel, az ez után következő fejezet pedig a terek rendjét felforgató, a határokat átlépő, illetve performatív térhasználatot megvalósító színházi eseteket tekinti át, a klasszikus példáktól (Brook, Grotowski, Schechner) az olyan peremjelenségekig, mint az utcazenélés. A továbbiakban egyebek mellett az ismétlésről, dokumentumok irodalmi és színházi használatáról, a háborúk újrajátszásának hagyományáról és a nyilvános némaság felforgató erejéről – azaz a kortárs színházi jelenségek értelmezése szempontjából is kurrens jelenségekről – olvashatunk a színház- és kultúratudomány meglátásaira építő elemzéseket. Meglehetősen széles a panoráma, a szövegek egy része (például az Örkénnyel és a Hamlettel foglalkozó fejezet, de utalhatunk az elnémulás kapcsán taglalt szubverzív korporalitásra, sőt tér és teatralitás összefüggéseinek taglalására is) a szerző által korábban részben vagy egészben monografikusan is feldolgozott témákat visz tovább, kifejezetten új szempontokkal gazdagítva az ott olvasható elemzéseket.

Mind a színikritikák, mind az elméleti-történeti összefüggéseket taglaló rész P. Müller markáns hangvételű írásmódját mutatja. Rendkívül széles körből meríti színház- és drámatörténeti példáit, Orgon és Tóth, a reformkor és Grotowski játszi könnyedséggel kerülnek egymás mellé a gondolatmenetben. A szövegek többségére jellemző az asszociatív építkezés, az adott írás szűkebben vett témaköréhez csak lazán kapcsolódó tények említése, az olvasó figyelmének ébren tartása. (Például a Caligula pécsi bemutatója kapcsán a futballpályát formáló díszletről írva Camus futball iránti szeretete és Brecht boksz iránti rajongása is képbe jön, ugyanitt a szöveg bevezetőjében megemlíti, hogy Camus Kipling után a második legfiatalabb Nobel-díjas volt.) A kötet legsűrűbb szövegeiben ez a cikázó, asszociatív, mellérendelő gondolatmenet színházi példák felsorakoztatására koncentrálódik. A szerző irigylésre méltó magabiztossággal közlekedik a színház- és drámatörténetben, az elméleti keret csupán vezérfonal az olvasóval való közös kalandozáshoz.

Rendezett tér. Be-, át-, szét-, megrendezett terek a színházban. Szerk.: Balassa Zs. – Görcsi P. – Pandur P. – P. Müller P. – Rosner K. Kronosz Kiadó, Pécs, 2015.

P. Müller Péter: A szín/tér meghódítása. Színházi tanulmányok. Kronosz Kiadó, Pécs, 2015.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.