A látott előadások alapján úgy érzem, az igazgatóváltást munkahelyi, igazgatási, hivatali, szakszervezeti ügynek tekinthetjük, esztétikai, művészi kérdések nemigen játszottak benne szerepet.

Nem kellett se jósnak, se különösebben rosszmájúnak lenni ahhoz, hogy 2012-ben, amikor Kiss Csaba még négy rendezővel együtt pályázva, meglehetősen komplikált politikai játszmák eredményeképpen elnyerte a Miskolci Nemzeti Színház igazgatását, kételkedjünk az együttműködés tartósságában. Túl sokan voltak.

De mindenképpen többen az optimálisnál. Nem volt tehát igazán meglepő, amikor 2015. március 18-án jött a hír, hogy Kiss Csabát a miskolci polgármester leváltotta. A hivatalos közlemény szerint: „Kiss Csaba ügyvezetői munkakör betöltését célzó pályázatának alappillére volt a Művészeti Tanács létrehozása és az azzal való együttműködés. Kiss Csaba 2012-ben nyertes pályázata szerint ez a grémium lett volna hivatott arra, hogy a «színház szellemiségét meghatározó döntéseket kidolgozza és azokat végrehajtsa.» A Miskolci Nemzeti Színház művészeti életét meghatározó és irányító Művészeti Tanács mára megszűnt, hiszen tagjai lemondtak. A Színház irányítása, a 2012-ben nyertes pályázathoz képest, teljesen más alapokra helyeződött, ez a helyzet a fenntartó, Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata számára vállalhatatlanná vált. A színház művészeti, szakmai tevékenysége nem összehangolt, a társulat részéről az ügyvezető felé olyan súlyos bizalomvesztés következett be, ami a fenntartó önkormányzat azonnali beavatkozását igényelte.” Kiss Csaba szerint viszont – legalábbis így jelent meg az Észak-Magyarországban öt nappal a leváltása előtt – „valójában nem szétment a művészeti tanács, hanem úgy egyeztek meg tavaly októberben, hogy amikor évados szerződéseik lejárnak, nem újítják meg. Az élet is ezt hozta, hiszen ketten közülük vezető beosztást vállaltak más színházakban, Béres Attila a szombathelyi, Rusznyák Gábor a kecskeméti teátrum főrendezője lett.” Szóval nem szétment, hanem tagjai elmentek. Nem könnyű belátni a különbséget.

Rusznyák Gábor pedig „már az első évad második felétől folyamatosan jelenlévő, napról napra és eseményről eseményre fokozódó, olykor heves vitákban, veszekedésekben, elszerződésekben, felmondásokban kicsúcsosodó, majd újra és újra mesterségesen lelohasztott (és a látszatra nagyon ügyelő, a nyilvánosságot kizáró, és ezért) a színházon belül maradó hosszú-hosszú folyamatról” írt Kiss Csaba leváltása után nem sokkal a Revizoron. Azt is hozzátette, hogy „Csabát elsősorban nem szakmai hozzánemértése vagy rossz ízlése tette-teszi alkalmatlanná egy háromtagozatos színház vezetésére, hanem emberi jelleme (amely természetesen átitatta szakmai létezését is)”.

Kiss Csaba szerint viszont nem voltak a színházban a normális munkamenetet akadályozó, hátráltató, egyáltalán a szokásost meghaladó feszültségek. A Librariusnak adott nyilatkozata szerint: „ilyesmi minden színházban van, a miskolci helyzet nem volt különböző bármely színház belső viszonyaitól. Átalakulóban voltak, új rendezők és színészek érkeztek. «Nem érzékeltem, hogy a munkát akadályozó nagyságú feszültség lett volna.».”

Azt persze nem tudom, meghatározható-e, mekkora feszültség viselhető el még egy színházban, és hol kezdődik a tűrhetetlen, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán miképpen mérhető a munkahelyi feszültség. És kívülről végképp megítélhetetlennek látszik, vajon az igazgató magatartása vagy ellenlábasainak ambíciói okozták-e valójában a feszültséget. Belülről meg nyilván mindenki másként látja, a szerint, hogy melyik pólusról érzékeli. Eldönthetetlennek látom, hogy a feszültségek okozták-e Kiss Csaba bukását, vagy a megbuktatására irányuló szándékok okozták-e a feszültséget. Az viszont az igazgató felelőssége lett volna, hogy időben érzékelje a feszültséget, és megfelelően kezelje.

Hogy ebből mit érzett a társulat, annak a színház művészei lehetnének a megmondhatói. A lényeg az, hogy Béres Attila rövid távollét után (Szombathelyen villant meg mint főrendező), igazgatóként tért vissza a múlt év márciusában. Az induló csapat pedig azzal is tovább apadt, hogy Rusznyák Gábor Kecskemétre távozott főrendezőnek.

Pillantas_a_hidrol_galos_mihaly_samu1

Pillantás a hídról. Fotó: Gálos Mihály Samu

A 2015/16-os évad már kész műsortervéből csak azok a produkciók maradtak el, amelyekben Kiss Csabának része lett volna. A prózai tagozat felnőtteknek szóló évada vendégrendezéssel indult. Lukáts Andor állította színpadra A Pillantás a hídról-t. Közhelyesen, kevés és szerencsétlen ötlettel. Kirí a realisztikusan vonszolódó előadásból, túlmagyarázónak tűnik föl, amikor a féltékeny apát játszó Varga Zoltán női ruhát vesz, hogy a nevelt lányába beleszerető fiatalember furcsának vélt hajlamait karikírozza. Arthur Miller amerikai bevándorló története önmagáért való drámázásként jelenik meg, minden valódi, mai izgalom nélkül. A színészek lelkiismeretesen hozzák, vagy inkább letudják szerepük első, legkézenfekvőbb jelentését. Talán még a darabot korábbról nem ismerő néző is előre kitalálhat minden következő gesztust, megszólalást. Varga Zoltán erőteljes, kicsit korlátolt munkásember, akinek képességeit meghaladja, hogy kezelje azt a bonyolult lelki helyzetet, amibe a mostoha lánya iránti érzelmei keverik. Ullmann Mónika kicsit elnyúzott, de józan eszét megőrző asszony, aki kétségbeesetten próbálja megőrizni, helyreállítani a családi békét. Pásztor Pál külső adottságai távol vannak az archaikus szenvedélyeket és morált magában hordozó büszke dél-olasz parasztéitól, ám játékkal képes sok mindent pótolni, a helyére tenni. A bölcs, jóakaratú ügyvéd szerepében Szegedi Dezső sem feledtetheti a darab születésekor divatozó narrátor felléptetésének erőltetettségét. Az meg rendben van, hogy Prohászka Fanni és Zoltán Áron összeszerelmesedő fiataljai nem különösebben izgalmasan kedvesek, üdék – nem róluk szól a mese. Khell Csörsz vázlatszerű díszletét semmi sem indokolja, illetve semmi sem árulja el tartalmát.

nagy_romolus_gálos_mihaly_samu1

A nagy Romulus. Fotó: Gálos Mihály Samu

Dürrenmatt mulatságos történelmi szatíráját, A nagy Romulust Keszég László hasonlóan kis igénnyel tette színpadra. Az előadás lényegi ötlete annyi, hogy a rómaiak korabeli tógákat imitáló hálóingeket viselnek, míg a barbárok mai katonai terepegyenruhát. Ebből bizonyára anakronisztikus feszültségnek kellene támadni, de nem támad, minthogy az a szövegben eleve adott. Arra viszont nem minden ok nélkül számíthatott a rendező, hogy a címszereplő Fandl Ferenc puha, testes alakja és okosan, mértékletesen adagolt színészete lényegében elegendő a darab mondandójának demonstrálásához. Harsányi Attila kesernyés okossággal jövőbe látó győztes germán vezérével együtt adnak némi súlyt az előadásnak. Rajtuk kívül nem is nagyon veszünk észre mást a színpadon, bár Szatmári György és Salat Lehel teljes mértékben megfelel a két komornyik rezonőr szerepének, kellően visszhangozzák főnökük álcinizmusát. A magasztos római gesztusokat az elvárható módon ironizálja a haza anyjaként Nádasy Erika, önfeláldozó, érdekházasságra kész leányként Lovas Rozi, Vicei Zsolt mint túlbuzgó futár és Lajos András mint csupaseb harcos.

mindent_a_kertbe_abrakadabra (2)-min

Mindent a kertbe. Fotó: Abrakadabra

Pedig a társulat képes minőségi előadás létrehozására. Erre volt példa a Mindent a kertbe. Edward Albee darabjának előadása nem attól érdekes, mert Zsótér Sándor kitalált valami különlegeset. Az utóbbi időkben mintha leszokott volna erről. A nagy amerikai realista, O’Neill (Hosszú út az éjszakába) és az érzelgősebb amerikai, Tennessee Williams (Macska a forró bádogtetőn) darabjainak kecskeméti rendezései után most ezt a félig-meddig abszurd történetet is hasonló eszközökkel szólaltatja meg. Kisrealista módszerességgel, minden részletre odafigyelő gonddal és helyi érdekű, mulatságot keltő apró kiszólásokkal vezeti el az élet napi apróságaitól a horrorig a realisztikusnak induló és szó szerint gyilkos szatírába forduló történetet. A miskolci színészek sokkal jobbaknak mutatkoznak, mint máskor. Rusznák András mamlasz férje és Ullmann Mónika ambiciózusabb asszonykája nemcsak a szűkös anyagi helyzet vázolásával, de a jellembeli törékenység ábrázolásával is megágyaz a kísértésnek, amelyet a vendégfellépő Voith Ági komoly, súlyos és meggyőző tárgyilagossággal képvisel. Könyörtelen racionalitás a darab és az előadás kulcsa. Pásztor Pál kitűnően hozza színre az áldozattá váló barát gyanútlan ártatlanságát, aki véletlen gazdagsága révén kívül marad prostitúcióból élők körén. Puha lazasága egy másik világot, egy másféle, szabad, szorongásoktól, frusztrációktól mentes életvitelt állít szembe a szokásossal, az ismerőssel.

vanya_bacsi_eder_vera-min

Ványa bácsi. Fotó: Éder Vera

Érdekes, bár kevésbé végiggondoltnak, konzekvensen kimunkáltnak tetsző próbálkozás Csehov Ványa bácsija a Játékszínben, Szőcs Artúr rendezésében. A látvány (a színlap szerint Boros Lőrinc munkája) önmagában is érdekes. A porondszerű játékteret a nézőkkel szembeni oldalon, alul valami folyosóféle keríti, a tulajdonképpeni játéktéren pedig televízión futnak természetfilmek meg egyebek, főképp a hímek párosodásért folytatott küzdelmeiről. Ez markáns, bár kissé egyoldalú, leegyszerűsítő értelmezést sugall. Ezt aztán megerősíti Czakó Julianna érkezése Jelena Andrejevna szerepében. Hátulról átjön a játéktéren, fürdőruhában leheveredik a nézők lábai elé, mintegy demonstrálva, hogy íme a tét, amiért a harc folyik. A rendező afelől sem hagy kétséget, hogy a küzdelmet a doktor, akit Rusznák András játszik, teljes mértékben megnyeri: a csokorral érkező Ványa nem egy csókon, hanem az ágyban kapja rajta őket. Molnár Áron teljesen összetört, egyéniségét, tartását elvesztett címszereplőt formál szuggesztíven, aki végül pizsamában, kilógó fütyivel tébolyog a színen. És végül hajléktalanként nyilatkozik a televízióban. Az idősödő férjet, a professzort karikatúrára veszi a rendezés, a kövérre tuningolt Simon Zoltán végül nemcsak ruháit, de töméseit is leveti, amikor Ványa folyton mellétaláló pisztolya elől őrjöngve menekül. Máshol ez mulatságos is lehetne, itt nem az. Máhr Ági öreg dajkája ugyan inkább egy mai házvezetőnőként viselkedik, a többi szereplő közt mégis mintha az „igazi” Csehovot képviselné. Az előadás minden részlete meggyőző, csak együtt érződik soknak, szanaszét tartónak.

Liliom_galos_mihaly_samu4-min

Liliom. Fotó: Gálos Mihály Samu

A Liliomban, Szabó Máté rendezésében még inkább feltűnő az ötletek véletlenszerűsége, átgondolatlansága. Cziegler Balázs díszletének lényege egy forgolódó, ívelt híd – mögötte talán egy másik világ van. Ám ez a lehetőség nemcsak felkelti a kíváncsiságot, de kielégítetlenül is hagyja. Idővel észrevétlen marad, jelentés nélküli, értelmetlen háttérként hat. A túlvilági jelenetben aztán mintha értelmet nyerne, rajta ülnek az angyalok, a Baltazár Színház társulatának értelmi sérült színészei. Kár, hogy felléptetésük semmilyen sajátos értelmezéssel nem módosítja Liliom mennyei vendégeskedését. Az is önmagában maradó ötletnek bizonyul, hogy a mogorván jótékonykodó Hollundernét és a joviális mennyei rendőrfogalmazót egyaránt a kitűnő Máhr Ági játssza. Ettől még nem támad tartalmi kapcsolat a két alak között.

Ezután márciusban még bemutatták Rusznyák Gábor rendezésében Caragiale Zűrzavaros éjszakáját. Ezt csak egy rögzített kamerával készült videón láttam, amely nem árult el különösebb izgalmat.

A látott előadások alapján úgy érzem, az igazgatóváltást munkahelyi, igazgatási, hivatali, szakszervezeti ügynek tekinthetjük, esztétikai, művészi kérdések nemigen játszottak benne szerepet. A Miskolci Nemzeti Színház pedig jó kondícióban lévő, egy vidéki nagyváros, megyeszékhely igényeit sokrétűen kielégítő, de sajátos arculatot, irányt nem mutató, különös szellemi izgalmat csak ritkán keltő együttes.

Facebook Comments