Hagyományok csaptak össze, a szívós, konok, népi, paraszti, római katolikus és magyar a lehengerlő, erős, diktatórikus kommunizmus ellenében. A nézők persze tudják – Ukrajna egyenlő háború, atomkatasztrófa, maffia -, hogy lose-lose lesz ebből. A birodalmi Szovjetuniónak annyi – de ez nem a magyar falvakon múlott –, és a kisközösségi összefogásnak is lőttek.

Berlin közelebb van, mint a magyar határvidék, mondom a Beregszászi Színház (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) társulatának előadásai után. Történelmi hétvégét rendeztek augusztus végén Zsámbékon („Szabadság napjai”), hiszen ’56-os évforduló van, hozzá pályázati kiírás, abból is a „Sinkovits Imre” nevezetű, aki nagy színész volt kisfiam, a kommunizmus idején, ’56-ban megégette magát, de szerencsére túlélte. Játszhatott is, meg nem is, tudod így volt ez.

Kétszemélyes tragédia. Tarpai Viktória, Ivaskovics Viktor. Fotók: Szajkó Tibor.

Nem kell gerinceskedni! – mondhatta volna neki „Asszony” a vasárnap kora délutáni órán bemutatott Kétszemélyes tragédiából, ha kérdezik. Az annalesek kedvéért megjegyezhetjük, hogy 56-nak a négy előadásból összeállított műsorban nem osztottak főszerepet. Nem oszt, nem szoroz, a Zsámbéki Színházi (Rakéta) Bázis helyében én is pályáztam volna, történelmi helyszín, kommunista múlt, ragozni sem kell.

Kétszemélyes tragédia.

A bemutatott művek kétségtelenül az 1945 utáni kelet-európai szovjet típusú diktatúrában játszódnak, sőt, az említett Kányádi Sándor-darab akkor is készült. A szerző nem tehet róla, hogy most mutatták be színpadon, évekkel a nagy hatású ügynökös produkciók, pl. A mások élete c. német film, vagy hogy ne menjünk Berlinig, a Titkaink c. Pintér Béla-dráma után. Minden eléggé ismerős volt, a titkos megfigyelés, a becsületesség és alkalmazkodás dilemmája, az elveknek élő férfi és a gyakorlatias nő kapcsolata, a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kódolt nyelv, az utalgatás, belehülyülés a konspirációba, az alkoholizmus, az öngyilkosság gondolata. A baráti kapcsolatokat is hamar taccsra teszi a felülről szított ármánykodás, de a szerelmi viszony, Kányádinál szerencsére kiállja az idők próbáját. Talán ezért is kérdezi meg „Férfi” az „Asszonytól”, mint Tevje a nejétől néhány évtizeddel korábban, és néhány évtizednyi házasélet után, hogy szereti-e? Mert ha nem, hát mi marad? Végül a gyermekvárás mint közhelyes ultima ratio átsegít a párkapcsolati és általános krízisen, az ártatlan magzaton nem torolhatjuk meg a diktatúra bűneit. Éljen az élet, és úgy, ahogy, csináljuk!

Az arctalan hatalom a Kétszemélyes tragédiában a fekete tárcsázós zsinóros telefonkészülék képében mutatkozik, tudjátok gyerekek, akkor még nem ismertük a mobilt és az internetet, így nem tudták feltörni az e-mail fiókunkat, nem kamerázták be az életünket magán- és köztereken. Mégis mindent áthatott a félelem, a zsámbéki hangár 25 fős közönségét mintha kevésbé, pedig erről szólt volna a darab. A nyolcvanas évek eleji tárgyak egyenesen kellemes otthonosságérzetet keltettek, nevezzük nosztalgiának. Nem tudom elképzelni, hogy a távolmaradt „mai fiataloknak” mit jelenthettek volna a kellékek és a darab, úgy általában.

Zoltán újratemetve

A másfél tucat szereplőt felvonultató Zoltán újratemetve a diktatúra dölyfös butaságát, bornírtságát, korlátoltságát mutatja meg. A magyar parasztok a hatalom helyi letéteményeseivel, a szovjet határőr katonákkal küzdenek meg, esélytelenül. Hiába próbálkoznak időről-időre a „történelmi tapasztalatokon” nyugvó, hagyományos megvesztegető repertoárjukkal, a szovjet hivatalosság egy ponton túl nem korrumpálható. A fegyveres funkcionáriusok a bürokraták gyakorlatának megfelelően parancsot teljesítenek, nem kérdeznek vissza, nem kezdeményeznek, őrzik a változatlanságot. A józan érvek hiábavalóak.

Zelei Miklós történelmileg nagyon is valóságos eseményt dolgoz fel: interjúkon és dokumentumokon alapuló darabja az 1944-ben kettévágott magyar falun, Kisszelmencen (Csehszlovákia majd Szlovákia) és Nagyszelmencen (Szovjetunió majd Ukrajna) játszódik. A hetven évvel ezelőtt meghiúsult esküvő köré szövődő történet a Szovjetuniót figurázza ki. A szögesdrót középen, a menyasszony az egyik oldalon, a vőlegény meg a szovjeten. A fiatalok csak a dráma végén, a halálban lehetnek egymáséi, de azt ki is kell böjtölni, mert a későbbiekben elhalálozott vőlegény (Zoltán Zoltán) koporsóját végakaratának megfelelően átvinni a falu másik végébe beletelt néhány évtizedbe. Tudod kisfiam, az egykori szocialista országok közül a Szovjetunióba volt a legkörülményesebb ki-be jutni, még a barátilag leigázott országokból sem lehetett csak úgy. A másfél órás előadáson rémképszerű epizódok villantak fel a „nagy kísérletből”, burleszkes, kusturicás ritmusban, a falusi kolhozok, az áruhiány (itt a fáé), a Gulag, az afganisztáni háború, az istenített vezetők, Lenin és Sztálin szellemei állomásoztak néhol túlontúl ideiglenesen a színen. A korkép megfestését a hazai nézőknek sem ismeretlen mozgalmi dalok tették teljessé (Lenin-dal, Puskadal, Geier Flórián dala, Amuri partizánok stb.), a Guantanamera kimaradt, igaz, tábortűz sem volt. Csak egyre hűvösebb, sajnáltuk is az üres járatokban az itt-ott felbukkanó, mozdulatlan látomásként elrévedő menyasszonyt a nyári ruhájában. Az oktrojált „muszka” dallamvilágot ellenpontozta a hagyományos kisparaszti lét a saját archaikus (reméljük) dalaival. Az egyik legizgalmasabb jelenet a két világ egymásba kapaszkodása volt, mikor az évődő zálogkérős esküvői krampuszok háborús zabrálókká vedlettek át, a leányrablás helyett legényrablás következett be – Gulág a végállomás. Hagyományok csaptak össze, a szívós, konok, népi, paraszti, római katolikus és magyar a lehengerlő, erős, diktatórikus kommunizmus ellenében. A nézők persze tudják – Ukrajna egyenlő háború, atomkatasztrófa, maffia -, hogy lose-lose lesz ebből. A birodalmi Szovjetuniónak annyi – de ez nem a magyar falvakon múlott –, és a kisközösségi összefogásnak is lőttek. Bármennyire is stupid volt az elnyomó birodalom a világ legerősebb hadseregével és legunatkozóbb katonáival, az igazi bajt a kisbirtokosok hozták magukra. Az emberi önzés és szerzésvágy miatt húzták meg a határt ott, ahol, a konkurens gazdákat sajnálatosan elválasztva a földjeiktől. Nem idegen ez nekünk, Vereckén belülieknek ’44-ből, hej, be sokan szajréztak ősi falvainkban a gyüttment zsidók gettósítása után.

Zoltán újratemetve. Orosz Melinda, Vass Magdolna, Kacsur Andrea

Késő bánat, az ismétlődő próbálkozások nem vezetnek eredményre, a koporsós kommandó rendre lepattan a palánkról, a „szúrós” dróton át nem hatolhatnak. Amíg fölülről rájuk nem rogyadozik a birodalom, a szétszakított családok sem élve, sem halva nem találkozhatnak. Na mondjuk, utána sem estek neki az illetékesek az abszurddrótnak, hiába, az állami bürokráciának is mélyek a gyökerei. És itt jön a ránk nézve legszomorúbb rész: Zelei Miklós online archívumából kiderül, hogy az USA nyomásgyakorlása nélkül még most is csak integethetnének egymásnak a határ két oldaláról: „A határnyitás sikeréhez hozzájárult, hogy 2004. április 21-én az Egyesült Államok kongresszusának emberjogi frakciója a Magyar-Amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központjának kezdeményezésére meghallgatta Washingtonban a határátkelő megnyitásának ügyében a kisszelmenci és a nagyszelmenci polgármestert és szakértőként az írót.” Belegondolni is rossz, hogy 2016-ban ki-kit kérne meg és mire határlezárás tematikában. Ha rajtunk, magyarokon, ukránokon, szlovákokon múlt volna, akkor ma sem lehetne csempészni semmit, még a történelmen átkocogó koporsóban sem, amelyet hordozói hetven év alatt kábítószer-rejtekhellyé alacsonyítottak.

A szerző, Lénárt András történész, az 1956-os Intézet munkatársa.

Hol? Zsámbéki Színházi Bázis

Mi? Kányádi Sándor: Kétszemélyes tragédia
Kik? Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház
Rendező: Árkosi Árpád. Látványtervező: Ondraschek Péter.
Szereplők: Tarpai Viktória, Ivaskovics Viktor

Mi? Zelei Miklós: Zoltán újratemetve
Kik? Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház
Rendező: Vidnyánszky Attila. Díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Bilozub
Szereplők: Melnyicsuk Oleg, Rácz József, Tarpai Viktória, Szabó Imre, Béres Ildikó, Kacsur András, Vass Magdolna, Ivaskovics Viktor, Sőtér István, Orosz Melinda, Kacsur Andrea, Varga József, Tóth László, Ferenci Attila, Gál Natália, Domáreckájá Júlia, Orosz Ibolya