Abba a csapdába, hogy most magyarázkodjam, magam csaltam magunkat, amikor szerkesztőként kitaláltuk, hogy meghívjuk kritikuskollégáinkat, mondják el, miért nem élnek szavazati jogukkal. Októberi lapszámunk régóta közli a kritikusdíj eredményeit, az egyes kritikusok szavazatait, indoklásait, s most lám, a nem szavazóknak is teret nyitunk.

Egykori céhelnökként (a Színikritikusok Céhéről van szó, ugyanis kizárólag ők szavazhatnak, ez a céh díja) jól láttam a szavazás mindkét oldalát: akármennyire is missziómnak tartottam, láttam, sőt beláttam, mennyire nehéz azt generálni, hogy minél többen szavazzanak, hogy a fiatalokat, nem szavazókat voksra bírjuk. Hiszen annál értékesebb a díj, minél több kritikus szavaz, s így közös akarat áll mögötte. Volt egy év, amikor egy szerény ösztöndíjjal tudtuk a fiatalokat honorálni, ha szavaznak. Ez a szerény ösztöndíj (100.000 Ft) valójában még a kötelezően megnézendő 90 előadás szakmai jegyeit sem tudta fedezni. Szavazni költséges hobbi, ezt leszögezhetjük. Főleg egy fiatalnak, akit a színházak nem ismernek, és még az 1.500 Ft-os szakmai jegyet is vonakodva adják.

Volt néhány boldog évem („Régen minden jobb volt!!!” én is sokkal jobb voltam), amikor tudtam szavazni; a 2001/2002-es évadban szavaztam először, mindössze 3 éve voltam „szerző”, vagyis színikritikus. Nevem mellett az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet betűszava állt (ami azt jelentette, hogy volt főállásom, az OSZMI egyébként akkoriban megtérítette nekünk a színházjegyünket, később a Színház folyóirat tette ugyanezt a szerkesztőknek; idén a Színház folyóirat felelős kiadójaként megszüntettem ezt a rendszert). Kritikuscéh-elnökként kínossá is vált, hogy évek óta nem tudok szavazni; közeli kollégáim sokszor unszoltak, de nem tudtam csalni: pontosan tudtam, hogy nem felelek meg azoknak az elvárásoknak, amit elődeink és így mi magunk is támasztottunk magunkkal szemben. Volt néhány év, amikor úgy teljesítettem, mint a legtöbbet ma is néző kollégáink (legendás Urbán Balázs és Zappe László kolléga, de Koltai Tamás listáit is ismertem és csodáltam; mindegyikük évi 200-250 körül jár, járt).

Kritikus-díj torta

A Színikritikusok Díja

Mára, és immár jó sok éve, a 90 új magyar bemutató – Budapest, vidék, határon túl, gyermek- és ifjúsági színház, valamint kommersz kategória – teljesíthetetlenné vált számomra. A szavazó kritikus tudatos kritikus, azaz egész szezonon át szem előtt tartja azt a célt, hogy szavazóképes maradjon; megy vidékre, határon túlra, vadássza a Pestre jövő vidéki, határon túli előadásokat, járja a fesztiválokat, ahol tömbösítve nézhet napi 3-4 darabot is akár, egyszóval „képben van”. Hogy egyébként ír-e kritikát vagy sem, az most mindegy (a külső megítélése szempontjából nyilván nem). Ha végiggondolom, hogy hány színházi előadás az, ami a szavazatok szempontjából egyáltalán releváns nálam (azaz: új magyar bemutató), akkor sok kiesik. Továbbra is sok külföldi előadást nézek (leginkább már csak itthon, hanyatlásom külföldi útjaim csökkenésével kezdődött, az NKA-kiírásokból rég eltűntek a külföldi szakmai utak), olyan műfajokat, amikre nem szavazok (opera, tánc), szinte soha nem járok vidékre, és csak Kolozsváron látok a helyszínen határon túli előadást; kommerszet ritkán nézek, nincs rá eléggé fülem, hogy megítéljem, vagyis leginkább untat. Gyerekdarabból családi okoknál fogva jól állok, de ebből sem kritikusként próbálok összképet létrehozni, vidékre sosem jutottam el gyerekdarabot nézni; csodás bábszínházak vannak vidéken, de nem látom őket. Hogy valaha is vissza fogok-e térni szavazó kritikusként, erősen kétséges, elnézve jelenlegi egzisztenciális helyzetünket, folyamatos lebegésünket, lebegtetésünket, a kritikusi pályák felszámolódását, egyfajta kisodródást a pályáról.

Egyébként valóban és mélyen meghajlok minden kolléga előtt, aki szavaz; tudom mit jelent ez az erőfeszítés. A díjat, mint erős, független díjat, fontosnak tartom, és minél ostobább az állami díj- és kitüntetésrendszer, annál fontosabbá válik magától; ez malmunkra hajtja a szelet.

Talán ha áttérnénk a kétkörös szavazásra, akkor szavazóképes lennék, hiszen általában a végeredményt látva mégis sok olyan előadást tudok megnevezni látottként, ami jelölést kap. (A kétkörös szavazás egyik lehetséges verziója, hogy például a most összeálló jelöltlistát ismét megszavaztatjuk a kollégákkal, és ekkor már azok is részt vennének, akik mondjuk 80-90%-ot láttak a listából. (Vagy mindhárom jelöltet az adott kategóriából.) Akkor én is bekerülnék. De ennél fontosabb, hogy egy kétkörös szavazásban nagyobb eséllyel nyernének olyan darabok kritikusdíjat, amit valóban a többség támogat és kedvel, tehát nagyobb a legitimációja. Ez a mostani helyzet egy fura matekozás, most nem mesélem el.)

(NB: a jelöltség kitalálásában vétkes vagyok, sokszor leírtuk, miért gondoltuk jónak, ma is jónak gondolom. De. Mivel más műfajban én is voltam jelölt, a rendszert nem kedvelem a másik oldalról. Főleg amikor tudni lehet, hogy ki nyer, én meg odamegyek dísznek.)

Egyetlen, bár komoly elvi okom van a kritikusdíjjal vitatkozni, és ez a független kategória fenntartása. Amíg van „legjobb előadás” és „legjobb független előadás” kategória, sosem lesz egy olyan rendszer, amiben ezek a fölösleges falak eltűnnek, és valóban „a” legjobb előadásról gondolkodunk. Első szavazásomkor legjobb előadásként a W – munkáscirkuszra szavaztam, nem véve tudomást arról, hogy az „alternatív” (arra a kategóriára tudatosan nem szavaztam, akkor még így hívták). Összes későbbi tévedéseimmel együtt (voltak bőven), meg vagyok győződve róla, hogy ez a két kategória fölösleges így, és ezzel mi tartunk fenn mesterségesen egy olyan rendszert, ami ellen másként meg harcolunk. Ugyanakkor ha eltörölnénk – ezt céhelnök koromban párszor végigbeszéltük – semmilyen független előadás nem jelenne meg a listákban, vagy nagyon elvétve és díj-esélytelenül, mivel a kollégák nagy része elsősorban a kőszínházra vevő, arra érzékeny, azt nézi és főleg arra szavaz. Ez egy csapdahelyzet, amit nehéz elmagyarázni (elfogadtatni reménytelen) a független alkotókkal.

*

A folytatással, további kritikus-kollégák válaszaival hamarosan jelentkezünk.

Facebook Comments