…az egész előadásban nehéz tetten érni, hogy az alapjában véve hatásos és többé-kevésbé profi lebonyolításon túl mi a rendező célja, szándéka a darabbal.

Ha máshonnan nem, Suetoniustól tudhatjuk, hogy Julius Caesar életében volt egy olyan epizód, amikor fiatal szenátorként kalózok fogságába esett. Náluk töltött 40 napot, míg az érte fizetendő váltságdíj meg nem érkezett Pharmakussa szigetére.

De ne vegyen senki mérget arra, hogy tudjuk ezt. Általában igen kockázatos, ha egy drámaíró a közönség ismereteire, történelmi vagy tudományos előtanulmányaira bazírozik művében. Tehát nyugodtan tekintsük úgy, hogy a mai magyar néző nem tud semmit Julius Caesar ezen életeseményéről. (Talán a későbbiekről is csak annyit, hogy márczius idusa, és a szúrók közt „fia”, Brutus.) Most viszont találkozhattunk a bő kétezer éves intermezzóval, megtekintvén Szálinger Balázs Köztársaság című drámájának előadását a Zsámbéki Színházi Bázison.

De ebben a találkozásban sem lehetünk biztosak, mert előfordulhat, hogy a főszereplő kiléte fel sem tűnt. Ugyanis a rendezőként debütáló színész, Horváth Illés és a teret kialakító Cseh Renátó úgy adaptálták a drámát egy tágas rakétasilóban, hogy az otthon érezze magát térben és időben. Ha az első jelenetek láttán el kell helyeznünk, hol vagyunk és mikor, minden további nélkül kijelölnénk 2016-ot, legfeljebb a helyszínen vitatkoznánk. Dél-Amerika? Közel-Kelet? Ukrajna? Szíria, Líbia, Kolumbia? Mindenképpen valami militáris zóna, katonai támaszpont, hátországi bázis vagy fogolytábor. Úgy jöttünk be ide a silóba mi magunk, a közönség, egyenként beeresztve, mintha a színpad felől, a vasfüggöny kis ajtaján át érkeznénk a nézőtérre. De mire jobban körülnézünk, már azt is vélhetjük, hogy foglyokként foglaltuk el a helyünket.

Gáspár Tibor

Az előadás elején a szereplők kitárják a három nagy, rozsdás, fémes kaput, szemre beeresztik a természetet. Azután gyorsan behordják a „díszletet”: berendezik a színpadot raklapokkal, faládákkal (cirill betűs feliratok vannak rajtuk), földre hajított laticelekkel, összecsukható székkel, rozoga asztallal, marmonkannákkal és mindenféle csetresszel. Itt fogjuk szemügyre venni a terepszín ruhájukon megszáradt vért viselő, marcona, szakállas katonaemberek és a világos öltönyös, zakója szivarzsebében mintás zsebkendőt hordó bel-római úrigyerek találkozóját.

Az utóbbit Takács Géza játssza XXI. századi laza nyegleséggel, élesen pimasz hangvételben. Vele szemben az őszülő kalózkirály, Gáspár Tibor figurája kifejezetten joviális. Épp egy festményt vizsgálgat elmerülten, amikor először látjuk, s ez bizonyára fontos, bár nem derül ki, mit jelent. Mint afféle BÁV-szakértő, a zsákmány értékét latolgatja éppen? Vagy műértőnek kell tekintenünk, akit az intellektualitás aurája övezend? Ahogy a gesztust nem tudjuk pontosan értelmezni, úgy az egész előadásban nehéz tetten érni, hogy az alapjában véve hatásos és többé-kevésbé profi lebonyolításon túl mi a rendező célja, szándéka a darabbal.

Annyi mindenesetre látszik itt-ott, hogy mi nem célja. Például kerüli Horváth Illés, hogy ez az általános kortársira vett történet erősen kötődjön mihozzánk, magyarokhoz. Ha ugyanis konkrétan nekünk akarná szögezni a hatalmi módszerek verbális és tettleges összeütközésének e példáját, akkor Sediánszky Nóra dramaturg biztosan inkább azt a szövegváltozatot használná, amelyben hőseink épp egy bajnoki labdarúgó-mérkőzésről jőve folytatnak drukkeri eszmecserét.

Toldi Miklós felvételei

Szálinger Balázs verses színdarabja tulajdonképpen rendszervita a római köztársaság elveit képviselő Gaius Julius Caesar és a kalózbirodalmat működtető egykori római katona, Hariszteász között. Az utóbbi úgy véli, hogy ideális társadalmi formát hozott létre, ahol „Nincs vagyon. / A zsákmányból kap mindenki, / De itt minden mindenkié. A gyűjtés / Tilos, nincsen gazdag, se szegény ember.” (Hallottunk már ilyesmiről.) Ezenközben azonban úgy áll a dolog, hogy ő maga, a banditák főnöke titokban rengeteg pénzt gyűjtött össze saját célra. A két szisztéma közötti eltérést tehát sokkal inkább a beosztott kalóz, Marcus szavai jellemezhetik, aki szerint annyi a különbség a római köztársaság és a déltengeri kalózság között, hogy „itt legalább benne van a pakliban a szopás”. Az erősebbnek joga van elvenni, amit bír. „De Rómában az is kertek alatt jön. / Jön a politikus, azt mondja, kéne / Most neki ez meg az ehhez és ahhoz, / És elveszi.” És közli, miután elvette, hogy nem vette el. Ennyit a vezérelvekről.

A műben drámai cselekményként történik egy s más Hariszteász és Gaius körül: szerelem, intrika, hűtlenség, csalás, árulás, féltékenység, gyilok. De a lényeg a caesari tapasztalás, miszerint a demokrácia úgyis elfajul előbb-utóbb, és ha nincsen más alkalmas személy, akkor egy embernek kell vállalnia az összes felelős tisztséget. A levont konzekvenciát így fogalmazza meg a vendéggé avanzsált fogoly, mielőtt távozik: „Mindenki azt csinálja, amiben / Ő a legjobb. S ha valaki mindenben / A legjobb, hát csinálja ő a mindent.” Körülbelül evvel a diffúz kormányprogrammal térhet vissza Rómába. Előtte még tesz néhány kört, például visszajön a kalózok földjére és kivégezteti az egész társaságot. Hiszen ismeretségük elején teljes körű keresztre feszítést ígért Hariszteásznak és egész háza népének. Márpedig ő kínosan ügyel a szavatartásra.

No de Zsámbékon a keresztre feszítés mégiscsak elmarad. Ahelyett egy mokány, kemény arckifejezésű férfi mint hóhér egyenként behozza a halálraítélteket, derékszíjából elővesz megfelelő számban nagyobb méretű nejlonzacskókat, és az áldozatok fejére húzza, fullasztás végett. Nem ez az egyetlen pont, ahol a néző úgy érezheti, hogy a megoldás, amely ellentmondást teremt a főhős körül, nem koncepcionális, hanem talán csak praktikus–ökonomikus. Például nem világos, hogy vajon az alkotók miért iktatták ki a darabból a férfiközösség felsőbb osztálybeli ringyóját, Arianész feleségét. Nem hiányzik ugyan senkinek a figura, de a drámán belüli egyetlen funkcióját – miszerint besúgja a titkos szerelmeseket – Zsámbékon átruházták a Dadusra, akitől viszont ez az árulás indokolatlan. E dramaturgiai változtatás kizárólag azért nem hozza lehetetlen helyzetbe a Dadust játszó Nagy Marit, mert ő a maga színészi személyiségéből, alkatából és gyakorlatából könnyed eleganciával előállít egy ilyen némbert, aki jólelkű és nyomorult, egyben számító és életképes is. A megszenvedettség keserű iróniájából dolgozik, s ráadásnak kapott a színésznő egy lírai monológot fejfényben arról, hogy az asszonyok miért is nem képesek elengedni a férfiakat.

Az előadásban a színészi játék mérsékelt ambícióval igyekszik előrehaladni az életszerűség és a színpadiasság közötti mezsgyén. Takács Géza Gaiusának borotvaesze nyilvánvaló, empatikus készsége nulla – korszerű politikusnak minek is az olyasmi –-, s az egész alakítás meghatározó eleme a nyers pökhendiség. Gáspár Tibor játéka főként ahhoz passzol, ami itt bármelyik dialógusnál megeshetik: hogy párbeszéd közben az egyik fél egyszer csak ad egy pofont a másiknak, aztán szövegelnek tovább. Ezt az egyszeri néző hajlamos teátrális metakommunikatív eszköznek tekinteni. Mimikaelfedő szakálluk ellenére szép munkát végeznek a kalózok ábrázolói: a színészi karakterváltás felé vastagodó Pál András és a hőse formátlan lelki érzékenységét megmutató Gémes Antos. A fiatalok – Miró szakács és Sophia – szerelmi szála íróilag talán kicsit elnagyolt, így nehéz számon kérni Ágoston Pétertől és Horgas Ráheltől a markánsabb szerepformálást.

Az erős atmoszférában, ütős zenei és hangeffektusokban utazó produkciónak van egy látványos, meglepő és izgalmas pillanata. Amikor Nagy Mari monológja után újra kinyitják a három fémkaput, s odakint a fák előtt piros fényben állnak a többiek némán, egyenesen, a telihold felé nézve. Ekkor felsejlik a lehetőség, hogy esetleg valamiféle hátborzongató sci-fivé fajulunk, megszállott szereplőkkel. Ez a kép azonban sajnos abban az értelemben is exkluzív, hogy a három oldali nézőtéren helyet foglaló közönségnek az a kétharmada aligha láthatta, amelyik a főfalra merőleges sorokban ült.

Mi? Szálinger Balázs: Köztársaság
Hol? Zsámbéki Színházi Bázis
Kik? Színészek: Gáspár Tibor, Takács Géza, Pál András, Nagy Mari, Ágoston Péter, Gémes Antos, Horgas Ráhel, Mészáros András, Lovas Emília / Tér: Cseh Renátó / Jelmez: Gálvölgyi Anett, Miovác Márton / Hang: Kerekes András / Dramaturg: Sediánszky Nóra / Rendező: Horváth Illés