A rendező, Vidovszky György és alkotótársa, Gyevi-Bíró Eszter szerint a néző a főszereplő szobájában ül. Mégis inkább úgy érzem: színház került a szobába. Míg ugyanezen darab első bemutatójánál a Stúdió K-ban a szoba került a színházba.

A Kolibri Pince egy kamaszlány szobája: álomszerű és egyúttal végletekig leegyszerűsített, stilizált tér (díszlet: Mátravölgyi Ákos). A hosszúkás folyosó két végén – egymással szemben – csak egy-egy üres ajtó- és ablakkeret. Ennyi bőven elég, hiszen egy idő után egyre világosabbá és szorítóbbá válik a gondolat vagy érzés: nincs menekvés. Az ablakon is csak kiugrani lehet. Az ajtó mögött már csak egy vörösben úszó szürreál: egy macskazenekar bújik meg a félhomályban – mintha füstös lokálban, múlt századi álom-kávéházban (zene: Monori András). Mi nézők ott ülünk a szoba szürke műanyag-pázsit-szőnyegén. És bár fél méterre sincsenek tőlünk a szereplők, a főhős kamaszlány magánya sose lehet fojtogatóbb, mint ebben a zsúfolt pici térben.

nincsenapam_kolibri_csaszar_reka-2

Fotók: Császár Réka

A rendező, Vidovszky György és alkotótársa, Gyevi-Bíró Eszter szerint a néző a főszereplő szobájában ül. Mégis inkább úgy érzem: színház került a szobába. Míg ugyanezen darab első bemutatójánál a Stúdió K-ban a szoba került a színházba. Talán ezzel lehetne leginkább kifejezni Szabó Borbála Nincsenapám, seanyám című darabjából készült új előadás arányait, irányait. (Az előbbi előadást is ez az alkotópáros jegyzi, sajnos csak felvételről láthattam.) De mekkora öröm ugyanannak a rendezőnek ugyanazzal az anyaggal való munkáját látni, érzékelni a fő szempontok, a megközelítés, az alapkoncepció különbségeit, a más karakterű színészek másképp rajzolt karaktereit, vagy akár ugyanannak a játszónak ugyanarra a szerepre szóló variációit! Hiszen eltelt három év.

A történetben egymásra halmozódnak a nehézségek – mert nem elég, hogy bukás a suliban, elváltak a szülők, anya iszik, de ott van még az alkoholista mostohaapa szexuális közeledése is. Ennyit nem bírunk el, gondolnánk, majdnem feledve, hogy az életben ezek a tragédiák egy szomorú logika mentén valóban kapcsolódnak egymáshoz. És majdnem feledve, hogy minden negyedik gyereket érinti valamelyik téma a fentiek közül.

nincsenapam_kolibri_csaszar_reka-5Azonban ebben az előadásban nem a tragédiákon, a mindennapok elviselhetetlen és szinte felfoghatatlan drámáin van a hangsúly, hanem a túlélés legfontosabb eszközén, a fantázián: a művészet, az irodalom, a költészet hatalmán. De hát mit tud segíteni két múlt századi költő, ha az emberre rámászik a mostohaapja, kérdezhetnénk. Tényleg jobb kedvre derítenek a vicces sztorijaikkal? Enyhítik a magány érzését, ha bármilyen hasonlóság, párhuzam mentén sorsközösséget érezhetünk velük? Új célokat adnak, amikor tágabb kontextusba, más dimenzióba helyezik a középpontot? Pontosan. És nem csak ezt: még ennél is konkrétabban tudnak segíteni, mert megtanítanak átlátni helyzeteket, hazugságokat, játszmákat, segítenek kezelni a játékszabályokat. És ezen minden megfordulhat: mert ők mattra is tudnak lépni.

A főszereplő lánynak nincsen senkije és semmije, csak két képzeletbeli barátja, a két macskájába bújt hiú, versengő, egymást ugrató, irigylő és imádó jóbarát, a két zseni: Kosztolányi Dezső és Karinthy Frici, akik általában jámboran a háttérbe húzódnak, ám kirobbannak, ha showtime van. Ruszina Szabolcs Fricije és Szanitter Dávid Dezsője (a nyomtatott szórólapon (még?) fordítva vannak feltüntetve – talán kísérleteztek a két figurával) lendületet adnak. A legjobb barát-Karinthy hatalmas igazságérzettel megáldott, soha nem nyugvó, tettrekész filozófus, Ruszina Szabolcs ezer színnel játssza ki és el a helyzeteket. Szanitter Dávid unterman-Kosztolányija kedves piperkőc, szeretnivaló gyáva pojáca, sosem lehet igazán eldönteni, hogy ártatlan-e vagy álnaiv. Ők ketten: két múltszázadi showman. Csakhogy egy-egy kabaréjelenet közben brutális dolgok történnek a valóságban.

A lendületes forgatagot viszont mintha csak közjátékszerűen akasztaná meg időről időre a „zavaró” valóság. A rendezői döntés szerint a fantázia, a macskák világa erősebb – mert kidolgozottabb, pontosabb, gazdagabb. Egyrészről jogos: ki ne akarna ilyen valóságból elmenekülni? Másrészről néha hiányérzetet kelt: az apró mozzanatokban megbúvó, fájdalmasan őszinte, lecsupaszított, kockázatos pillanatok utáni vágyat. A revüjelleg pedig mintha töredezetté tenné a lelki folyamatok alakulását is.

nincsenapam_kolibri_csaszar_reka-4Viszont szerencsénkre Vidovszky György és Nemes Anna mélyebbre akarnak menni a karakter, a problémák ábrázolásában: a főhős nem csak egy kedves, szeretnivaló lény, akinek történetével azért tudunk együtt menni, mert „szimpatikus” – ennél élőbb a figura. A nézőben így felmerülhet, hogy nem csak a főszereplő környezete problémás, hanem ő maga is. Így persze sokkal érdesebb, érdekesebb, mint egy műanyag baba, akivel sosincs „baj”. (Persze csak annyira problémás ő, mint minden kamasz, aki olyan csapdában van, amiből a felnőttek sem tudnának kimászni.) Frici és Dezső sem kétdimenziós sablonok. Nem tökéletes költőzsenik, nem tankönyv-héroszok, hanem esendő, néha pitiáner, jókedvű, eleven figurák. A lányt körülvevő szereplők: Tóth József magát esténként bambán vigyorgó idiótára ivó mostohaapja, aki csak azért nem tudja megerőszakolni a lányt, mert szerencsére nincs elég fizikai ereje hozzá; az Erdei Juli által megformált, érzelmi zsarolásban profi, tönkrement, önsajnálatban tocsogó, tehetetlen anya, Bodnár Zoltán szuperdzsesszes, laza apukája, aki éppen csak felelősséget vállalni gyáva, a szuperjófej bátyó (Krausz Gábor), aki annyira önző, hogy bármikor mosolyogva hagyja ott testvérét a legnagyobb kelepcében, a harsány tyúkanyó, a mindig mindent elsimítani (és ezzel elfekélyesíteni) akaró nagymama (Farkas Éva) – mind csak a szorításon erősítenek. Ez a felállás tényleg mattot adna bárkinek. Nem is beszélve a tanárnőről (Megyes Melinda pontosan eltalált karaktere egyszerre visszatetsző és mulatságos: először kegyetlen számonkérő, aki „saját véleményt” akar kierőszakolni a felelőből, de az „önálló gondolatod” kifejezés szitokszóként köpődik ki összeszorított ajkai közül). A vidámfickók életszerető energiájának erős ellenpontja a befelé dolgozó, belülről izzó Nemes Anna játéka (melynek csúcspontja, mikor József Attila versének szavai valóban a sajátjaivá válnak). E fantázia-uralta kavalkádban a nézőket megragadó őszinteséget leginkább Nemes Anna, Ruszina Szabolcs és Megyes Melinda játékában érzem – más-más formában, de ők adják a legbiztosabb kapaszkodókat.

Az előadás által felvetett kérdésekkel való munka csak az előadás után kezdődik – ahogyan az lenni szokott az igazán jó ifjúsági színház esetében, ami beszédmódjával, energiájával, nyelvezetével közvetlenül, élő módon tud kapcsolódni a kamaszokhoz, és a korosztály megoldhatatlannak tűnő problémáival: a mattokkal foglalkozik.

Hol? Kolibri Pince
Mi? Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám
Kik? Kolibri Színház
Szereplők: Nemes Anna m.v., Tóth József, Erdei Juli, Szanitter Dávid, Ruszina Szabolcs, Krausz Gábor, Farkas Éva, Megyes Melinda, Bodnár Zoltán
Díszlet, jelmez: Mátravölgyi Ákos. Zene: Monori András. Zenei munkatárs: Kecskeméti Gábor. Mozgás: Gyevi-Bíró Eszter. A rendező munkatársa: Hajsz Andrea. Rendező: Vidovszky György

Facebook Comments