Összességében mégis az látszik, hogy sem a határon túli magyar színház nincs jelen a magyarországi színházi életben, sem a magyarországi a környező országokéban.

Fesztiválokon és partnerkapcsolatok keretében a határon túli magyar színházak rendre fellépnek Magyarországon. Vajon a számszerűleg soknak tekinthető magyarországi megjelenés egyenértékű a határon túli színjátszás érdembeli magyaroszági reprezentációjával? Átgondolt, valós érdeklődésből fakadó ez a megjelenítés? Hogyan dől el, hogy mi mutatkozik meg az anyaországban a határon túlról, és elégséges-e az ahhoz, hogy valós kép rajzolódhasson ki róla? Kap-e annyi odafigyelést egy kiváló határon túli előadás, hogy elérje a szakmai ingerküszöböt, mielőtt elhalna az otthoni, általában tíz-tizenötös játszási szériában? Láthat-e annyi határon túli előadást a magyarországi néző és szakma, hogy elkapja az ízét, megtanulja a nyelvét, hogy kiépüljön ezen színházak magyaroszági közönsége? Saját fesztiválra, kvótára vagy egyéb stratégiára van ehhez szükség? Beszélhetünk-e egyáltalán minderről anélkül, hogy rákérdeznénk, mihez jut hozzá a határon túli néző a magyarországi színházból? Továbbá beszélhetünk-e erről anélkül, hogy feltennénk a kérdést, miként jelenik meg a kisebbségi magyar színház az adott ország többségi színházkultúrájában, hogyan viszonyul a helyi nemzeti színjátszáshoz?

A fenti kérdések megfogalmazásával 2016 nyarán eszmecserét kezdeményeztünk határon túli magyar színházi alkotók bevonásával. A megszólításra négyen reagáltak, az ő gondolataikat olvashatják alább, és többen nem fogalmazták meg végül a véleményüket a nyilvánosság számára. Az így kirajzolódó helyzetet Nánay István foglalta össze.

Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója

Ha jól értem a kérdés lényegét, miszerint a magyar színházi szakma részének tekintjük-e magunkat, a rövid válasz: igen. Abban az esetben, ha a kérdés úgy szól, hogy a magyar színházi szakmának érezzük-e magunkat, a válasz röviden: nem.

Társulatunk több mint harminc színészt foglalkoztat. Évente több száz magyar nyelvű előadást játszunk. Előadásainkat kizárólag művészi alapon szervezzük, tiszteletben tartva az alkotói szabadságot. Számunkra a művészet a megismerés egyik formája. Habár a szórakoztatás fontos, számunkra nem elsődleges cél. Lehet, hogy ennél a pontnál sok Magyarországon működő színházzal szembe megyünk… A magyar színházi kultúrát képviseljük a román közönség előtt és más országokban is, ahová eljutunk előadásainkkal. Számos magyar szerzőt juttatunk el román színházakhoz: Spirót, Thuróczyt, Egressyt stb. Igyekszünk új magyar drámaszerzőket színpadra segíteni: Székely Csabát, Varga Gábort, Lovassy Cseh Tamást. Számos szakmai díjat nyertünk Romániában és Magyarországon. Kiváló szakmai kapcsolatban állunk magyarországi rendezőkkel, koreográfusokkal, díszlettervezőkkel, kritikusokkal. Az elmúlt évadban hét társulatot láttunk vendégül Újvidékről, Budapestről, Beregszászból!

Nos, akkor nézzük a részleteket amelyekben, tudjuk, az ördög lakozik.

  • Egyetlen határon túli színész sem kapott Kossuth-díjat.

  • A Nemzet Színészei között nincs és nem is volt egyetlen határon túli sem.

  • A magyarországi szakmai fesztiválok zsűrijében a határon túliak fehér holló számba mennek.

  • Az elmúlt tíz évben számos szakmai díj mellé egyetlen Jászai Mari-díjat sem kapott marosvásárhelyi színész (más romániai magyar színház sincs elkényeztetve).

  • Érdemes művész egy sem lép színpadra Marosvásárhelyen, és akkor a közép- és nagy- és tiszti- és még ki tudja, milyen kereszteket még sorolhatnánk…

  • A marosvásárhelyi és a budapesti, illetve a kaposvári színészképzés között szinte semmilyen szakmai kapcsolat nem létezik.

  • A magyarországi színházi fesztiválokon való részvétel igencsak esetleges. A marosvásárhelyi színház évek óta nem volt a Tháliában, a Nemzetiben, soha a Madách Fesztiválon (MITEM). A több mint tíz díjat nyert Nyugalom előadás nem fért be a 2016-os POSZT-válogatásba, és helyet sem találtunk arra, hogy Budapesten valahol eljátsszuk.

  • A határon túliak semmilyen magyarországi színházi szervezetbe nem kaptak meghívást (kivétel a kritikusok). Minket érdemben senki nem képvisel a magyarországi szakmai fórumokon.

A fentiek ellenére a színházi szakma nagy részének a bátorítását, szakmai szolidaritását nap mint nap érezzük. A szakmai sajtó partnerként áll mellettünk. A megfogalmazott panaszok valószínűleg nem a „határontúliság” számlájára írhatók, hanem a szakmánk közös szervezetlenségének tudhatók be.

Ha tőlem függne, megszüntetném a POSZT-kvótát, ne legyen egy határon túli sem, ha nem üti a mércét… legyen tíz produkció, ha ott a helye. Természetesen a jelenlegi válogatási rendszer lenne az első, amit úgy kéne elfelejteni, ahogyan van. Kisvárda jelenlegi formájában egy fesztiválparódia, tehát ott is újra kéne gondolni a szakmaiságot.

A jövőben azt is el tudom képzelni, hogy jobban figyelünk a szakmánk, mesterségünk, hivatásunk (?) megbecsülésére. Úgy vettem észre, senkinek nem tűnt fel, hogy a magyar közszolgálati médiából teljesen eltűntek a színházi műsorok. Valamikor még a Duna tévének is volt színházi műsora, ahol egységesnek tűnt a szakma Csíkszeredától Sopronig. Mára nem tudok magyarországi közmédiában semmilyen színházi műsorról. A nyomtatott szaklapok támogatása is komoly csorbát szenvedett. Így nem könnyű jeleket adni egymásnak és a közönségnek.

Összegezve: nem hiszem, hogy van olyan, hogy összmagyar szakma. Különböző ízlések, áramlatok, érdekek mentén rövidebb hosszabb ideig tudunk találkozni, együtt munkálkodni, bosszankodni. Ezt kellene valahogy magunkban tisztázni. És aztán megszervezni, nyilvános fórumokon megbeszélni. Jó évadkezdést mindenkinek!

Czajlik József, a kassai Thália Színház igazgatója

Határon túli magyar (kő)színház. Nagyjából ez az a fogalmi keret, amelybe évtizedek óta megpróbáljuk belepréselni azt a történelem szülte jelenséget, amikor a rezidens lakosok által intézményes keretek közt művelt professzionális színművészet kisebbségbe és perifériára került. Intézményrendszere összeomlott, szerzett jogait elveszítette, és a semmiből kellett újrateremtenie önmagát. Önnön létezését kellett újra megindokolnia. Nagyjából 70 év alatt eljutott oda, hogy a kulturális területen megjelenő hozzáadott értéke ismét kikerülhetetlenül nagy. Társadalmi súlya és szakmai színvonala egyértelműen hozzájárul az adott országok és Magyarország jobb önértékeléséhez, élhetőbbé tételéhez. Fontos először ennek a hatalmas és elvitathatatlanul sikeres teljesítménynek a figyelembe vétele, amellyel a határokon kívül rekedt színházi szakma képes volt újra felállni és kiegyenesedni. Ez az az indíték és az a dinamizáló erőforrás, ami a határon túli színházi szakmát tudatosan vagy tudattalanul táplálja.

A nagyon harcos és valóban viszontagságos létforma, amellyel egy határon túl levő színház bír, óriási kontraszelekciót eredményez. Emiatt ezek a társulatok jellemzően szívósak, elszántak és kitartók. Idegrendszerük erős. Előnyünk egyfajta inkubátorházi lét: a magyarországi napi politikától nem mondom, hogy távol, de távolabb vagyunk, önnön magyarságunk érdekeit képviselő és kultúrateremtő mivoltunkat a puszta létezésünkkel naponta bebizonyítjuk. Azt kifulladásig szóban bizonygatnunk nem kell.

Szakmai értelemben előnyünk a magyarországitól különböző szocializációs és kulturális háttér, ami azonban a magyarországi kulturális es szociális háttérhez történő közvetlen hozzáféréssel és rálátással, közös nyelvvel és közös kulturális örökséggel rendelkezik. Ez folyamatos szakmai nyelvújítást eredményez(het) mind az adott országbéli, mind a magyar szakma számára.

Ugyanez a jelenség hátrányunk is lehet, amikor az adott színházi előadásban megjelenítve a magyarországi közeg számára dekódolhatatlan marad, az adott ország (megye,város, közösség, ember, esemény, jelenség stb.) belső viszonyainak ismerete hiányában belterjesnek, „idegennek” tűnhet. Paradox módon ez is az egyre változatosabb társadalmi rétegződés eredménye: több országban zajlanak párhuzamos magyar történelmek, amelyek nem feltétlenül értik egymást. Jellemző azonban, hogy a nem magyarországi párhuzamos magyar történelmek egymást jobban értik.

Hátrányunk, ha nem kerülünk bele legalább az egyik (az adott országé vagy a magyarországi) szakma látókörébe, mert ez lehet akkor az igazi bűzös provincializmus és bokorban elbújt, téttelen és parttalan „létezgetés” melegágya. Szerencsés esetben viszont egyszerre két ország szakmájának lehetünk részei. Hátrányunk továbbá a „sehovaiság”, avagy a negatív identitás: „nem vagyok szlovák!” (román, szerb stb.) és „nem vagyok magyarországi magyar!”.

Ha lét, akkor stratégia.

Magyarországon nagyon fontos, hogy elhelyezzenek valakit politikailag.

Ehhez nyújtok most segítséget.

Furcsa, a magyarországi politikai közgondolkodás számára érthetetlen és értelmezhetetlen stratégia adja számomra a magyarként nem Magyarországon magyar nyelvű színházat „csinálás” kulcsát. Egyfajta hibrid létezés, hasonló a kétnyelvűséghez, de annál átfogóbb és mélyebb. Most nem a hibrid szó lekicsinylő értelmezésére gondolok, amikor a külhoni magyar egy mondaton, akár egy szón belül többször vált nyelvet, jellemzően mindkettőt helytelenül használva. Nem. Hosszú évek „fejlesztésének” eredményeként létrejött új, több forrásból táplált létérzésről beszélek, amelyik képes egy sokkal szélesebb geopolitikai és kulturális élettér megértésére és szintetizálására anélkül, hogy ez nála szerepzavart – identitásvesztést – okozna. Ezért nehéz minket egyértelműen besorolni, mert többszörösen összetett és zavarba ejtően ellentétes filozófiák mozaikjának hála, sikerült megértenünk és értelmeznünk a minket körülvevő közeget, és élhetővé tennünk azt magunk számára.

Ezért tartom veszélyesnek a magyarországi megosztottság importját, mert az egy tipikusan anyaországi probléma, villanymotor vagy benzinmotor. Én továbbra is váltott stratégiákkal szeretnék dolgozni. És ez Magyarországon már kétszínűségnek számít. Miközben inkább „kétmotorúság”.

Így a határon túli magyar színházak anyaországbéli megjelenését nagyon fontosnak találom, mert erre a befolyásra a magyarországi közegnek szüksége van. Ez most éppen fordított helyzet, mint eddig volt. Most mi tudunk segíteni az anyaországban ragadtaknak.

Kelemen Kinga, a kolozsvári GroundFloor Group Egyesület ügyvezetője

Ránk, független (nem igazán) társulatra, akik Kolozsváron, az Ecsetgyárban dolgozunk és mutatjuk be előadásainkat, nem igazán érvényesíthető a „határon túli magyar színház” címkéje. Egyszerűen nem találjuk benne a helyünk, elsősorban azért, mert a közönségünket nem nyelvi, illetve nemzeti hovatartozás alapján határoljuk be. Előadásainkat az Ecsetgyárban játsszuk, amely közismerten egy olyan többnyelvű közeg, ahol soha sem tudod, hogy aki betéved, milyen nyelven beszél vagy ért. És emiatt magától értetődő, hogy az előadásokat több nyelven feliratozzuk, illetve több nyelven játsszuk. Innen nézve az, hogy ezek az előadások, főként a Parallel, Magyarországon is vendégszerepeltek, a Kortárs Drámafesztivál, a dunaPart, illetve a szegedi Thealter programjában, ugyanolyan, mint bármely más külföldi meghívás, amelynek megpróbáltunk eleget tenni: bekerültünk egy fesztiválprogramba, melyet a válogatók egységes gondolatiság mentén fűztek fel, és amelynek közönsége erre a különleges eseménysorozatra kíváncsi.

Amikor magunk szerveztünk magyar állami támogatásból turnét (így mutattuk meg a Post.Sync, illetve a Divas előadásokat Budapesten), akkor a legnagyobb problémának pontosan az érdeklődés hiánya tűnt. Kolozsvárról elég nehéz, majdhogynem lehetetlen elvégezni azt a PR- és marketingmunkát, amely egy stúdiónyi nézőt hozott volna be például a Bakelit Multi Art Centerbe. A szakmáról nem is beszélve.

Koprodukciós munkára a mi társulatunk nem alkalmas, így hát úgy tűnik, csak akkor érdemes útnak indulni egy-egy előadással, ha hívnak, és ha a hívás mögött nemcsak a szükséges anyagi fedezet áll, hanem a hívó félnek megvan a kapacitásra arra, hogy érdeklődő közönséget is szervezzen az eseményre.

Hogy ez a közönség mennyire szakmai vagy civil, és mekkora port kavar egy-egy vendégjáték, mennyien figyelnek rá oda, ez is jó kérdés. Az eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy az előadásaink úgy éltek tovább, hogy az egyes fesztivál-válogatók egymás eseményeit látogatva kaptak rájuk, és hívják meg őket. Számunkra minél több válogató van egy fesztiválon, annál több az esély a továbbjátszásra. Ebből a szempontból a dunaPart és a KDF igazán jó példa, mindkettő továbbjuttatta az előadást más fesztiválokra. De ott, helyben, az előadás pillanatában nyilván nem ez a fontos, hanem az, amivel az ottani közönség hazamegy. És ebben nagyon izgalmas tapasztalataink vannak. Ugyanaz az előadás egyik vagy másik közegben teljesen másként él, másként csapódik le, és ilyen szempontból minden találkozás izgalmas, meglepetésekkel teli.

Hogy ha egy kicsit eltávolodom a GroundFloor Group turnétapasztalataitól, és azon gondolkodom, hogy milyen szerencsés módjai lehetnének, mondjuk, a budapesti közönség és a Magyarországon kívül magyar színházak találkozásainak, akkor annyit mondanék, hogy a határon túliság önmagában nem minőség, ezért nem lenne szerencsés e szerint a kritérium szerint felfűzni egy állandó programsorozatot. Pontosabban nem elégséges. A Vendégségben Budapesten működő csatorna volt, a maga hibáival együtt, de elsorvasztották, és nincs helyette más. A kisvárdai fesztivál nem tudja a saját közönségét meghazudtolni (és miért is kellene így tennie): a város minden lelkesedésével együtt nem bírja el ezt a fesztivált, sem anyagilag, sem másként.

Számomra az tűnik ideálisnak, hogy az előadáscseréket és vendégjátékokat egy olyan átlátható pályázati alap fedezze, amely a befogadó és a játszó fél közötti partnerkapcsolatot erősíti. Az egyes színházak hívjanak meg a programjukba olyan előadásokat, amelyek rezonálnak a saját közönségük érdeklődésével. Ehhez arra lenne szükség, hogy minél többet utazzanak egymás helyszíneire a színházvezetők. Hogy legyen keret reális kapcsolatteremtésre. És ha van rá igény, legyen alap a cserére, együttműködésre.

Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója

Mindannyiunkat csapdában tart az alapképlet: magyarországi és határon túli színházakról beszélünk. Ez a megkülönböztetés esztétikai helyett történelmi-politikai hátteret ad színházi életünknek, innen kezdve minden elkerülhetetlenül felveszi a mai elvadult magyar belpolitika mintázatát. Ki miért/mennyire/hogyan támogatja/nem támogatja a határon túli színházakat? Másfelől még mindig benne van a levegőben, hogy létezni csak az létezik, akit Pestről látnak, akiről Pesten írnak, az minősít, az legitimál. Ez a nemzetállami modellhez illeszkedő centralizált kultúra korszerűtlen szellemisége. Az igazán fontos dolgok helyben dőlnek el. A pragmatista szemlélet híve vagyok, amely szerint a művészi értéket a használati érték határozza meg. A művészet lehet egyszerre értékalapú és demokratikus, a színházat elsősorban társadalmi beágyazottsága minősíti, ezáltal válhat egy globális kultúra szabad vegyértékekkel rendelkező organikus sejtjévé!

Ha ilyen alapon születik autentikus érték, azt valóban érdemes szélesebb körben megmutatni, új tapasztalatokat, új visszajelzéseket szerzendő. Azonban nem hiszem, hogy a Magyarországon kívüli színházak magyarországi megjelenésére, megjelenítésére valamiféle organizált, erőltetett, tolakodó, akár ellenérzéseket kiváltó formában kellene törekedni. Természetes, belülről és alulról jövő szerveződések, kapcsolatfejlesztések hozhatnak valódi eredményt, nyithatnak új távlatot. A kölcsönösségre kell építeni.

Nem kedvelem a verseny jellegű fesztiválokat. A kompetíció szembefordítja egymással a társulatokat, a győzelem lesz a legfontosabb érték, s ez végső soron a kifejezés szabadságát, a nyitottságot korlátozza. Ma egyszerre vannak jelen különböző klasszikus, avantgárd és populáris törekvések, olykor tagadva, gyakrabban megtermékenyítve egymást. Ez hasznos: sokakhoz lehet szólni. Nincs egységes kánon, de bármelyik paradigmában megvalósulhat az érvényes emberábrázolás, és persze bármelyikben megjelenhet a sematizálódás, a tartalmi kiürülés, szakmai konzultációra tehát nagyon is szükség van.

Építő jellegűek, igazán hasznosak a rokon törekvések találkozói lehetnek. Ahol egy látásmód, egy sajátos eszmeiség, törekvés fog csokorba alkotásokat. Ahol a kooperáció kerül előtérbe. Számomra a kolozsvári Interferenciák, a temesvári TESZT a példamutató. Ezeken a részvétel a díj, a jutalom.

Néha a véletlen is segít. Kapcsolatunk a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház társulatával alkalmi kapcsolatként kezdődött. Elsőre színházépületeink hasonlósága volt szembetűnő, beszélgetéseink során kiderült: helyzetünkben, törekvéseinkben is sok a rokon vonás. Tanultunk egymástól az évek során! A Lurkó gyermek- és ifjúsági színházi találkozónkra a Győri Vaskakas bábszínház az idén repertoárjuk keresztmetszetét, öt előadást hozott el. Szakmailag rangos, emlékezetes ötnapi jelenlétük Csíkszeredában nálunk új terveket gerjesztett.

A hasonló események sajtóvisszhangja szerény, de tartalmasságuk, jelentőségük felbecsülhetetlen. Egy olyan világ felé mutatnak, ahol színházi életünk szakmai és nem politikai szempontok szerint artikulálódik. Negyedszázaddal ezelőtt úgy tűnt, azt a bizonyos színes egységet néhány jó döntéssel meg lehet teremteni. Tévedés volt. Türelem kell.

Nánay István: Összegzés helyett újabb kérdések

Zavarban vagyok: zárszót kéne írnom egy virtuális ankéthoz, de mit zárjak le? A megszólítottak kevesebb mint fele, mindössze négyen érdemesítették arra a felkérőket, hogy a határon túli magyar színházak magyarországi jelenlétéről feltett, lényegbevágó kérdéseikre valamiféle választ adjanak. Ezek a kérdésekhez csak lazán kapcsolódó vélemények – az előzetes elképzeléstől eltérően – egyáltalán nem reflektálnak egymásra, így vita- vagy ankéthelyzet sem alakulhatott ki. Kereshetünk mentséget az érdektelenségre – nyár van, mindenki pihen, töltődik a következő szezonra –, de meggyőződésem: összetettebb és súlyosabb a helyzet, mélyebbre ásva és időben távolabbra tekintve kell keresnünk az okokat.

Az összeállításban megszólalók más-más aspektusból érintik is az okokat és azok következményeit, így véleményük összességéből kirajzolódik egy többé-kevésbé érvényes helyzetkép. Kiemelném azt, amit Czajlik József ír: a bajok gyökerei közel egy évszázaddal ezelőttre nyúlnak vissza, amikor a kisebbségi helyzetbe került magyar nyelvű közösségekben a színház egyértelműen politikai tényezővé vált, s elsődleges feladata a nyelv őrzése, ápolása és továbbadása lett. Ettől kezdve az addig többé-kevésbé egységesnek tekinthető magyar színházi élet kettészakadt határon belülire és kívülire. Ezt a szétszakítottságot nyögjük mindmáig. Ennek legérzékletesebb jele, hogy szóhasználatunkban szembeállítódik a magyar és a határon túli magyar színház. Értelemszerűen e felemásságot sugalló megkülönböztetést a – pontosabb kifejezés híján általam is használt – határon kívüliek egységesen nehezményezik és elutasítják.

Én a hetvenes évek legelején szembesültem azzal, hogy határainkon túl hány magyar teátrum létezik, és azok milyen szerepet játszanak közösségeik életében. Elfogadtam, hogy a magyar színház szóösszetételben náluk a magyaron van a hangsúly, kevésbé a színházon mint művészi kifejezési lehetőségen. Tapasztalhattam, hogy periférikus, sőt provinciális létbe taszítódtak a határon túli magyar színházak amiatt, hogy sem a többségi nemzet, sem az anyaország színházi élete nem tartotta integráns részének őket. Megéltem, hogy a magyarországi, pláne pesti kritikus látogatása mekkora erőt adó, tevékenységük visszaigazolásának esélyét ígérő eseménynek számított. Ma már ezek a társulatok nem feltétlenül Budapestre vetik vigyázó tekintetüket, s nem a magyarországi színház az egyetlen viszonyítási pontjuk.

Nyitottabbá váltak az együttesek, amelyek román, szlovák, orosz, szerb, horvát, szlovén rendezőkkel is dolgoznak (s viszont: magyar rendezőket is hívnak román, szlovák vagy szerb színházba), és az ottani fesztiválokon is gyakori vendégek. Magyar színházak (Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Temesvár, Szabadka) olyan nemzetközi fesztiválokat rendeznek, amelyekkel nálunk legfeljebb a MITEM tud versenyezni. Ma már gyakran a határon túliak ugyanúgy (vagy még vehemensebben) minősítik egységesen alacsonyrendűbbnek, retrográdnak és provinciálisnak a magyarországi színházat – lásd például Tompa Gábor vagy Bocsárdi László nyilatkozatait! –, miként tették ezt a hetvenes–kilencvenes években az itteni alkotók közül sokan.

Tehát az egységesülő magyar színházi kultúra álma – amelyben én is ringattam magam – egyre inkább szertefoszlik. Ennek az álomnak a legfőbb feltétele a társulatok és művészek közötti rendszeres kapcsolat és csere, illetve a kölcsönös megmutatkozás lenne. Azt, hogy például ez utóbbi miként teljesül, jól jelzi, mivé lett a találkozás kiemelt fórumának tekinthető Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, amely ma már sem a fenntartóknak, sem a városnak, sem a hazai szakmának, de még a résztvevőknek sem szívügye. A körülmények alig jobbak, mint a kezdetekben, s az, amit hosszú ideig sikerült elérni – hogy politikamentes maradjon az eseménysorozat –, már a múlté. De senki nem mondja ki: nincs értelme továbbvegetálnia. A POSZT-válogatásnál kialakított diszkrimináció (és nem csak ez) a rendezvény értelmét kérdőjelezi meg. A Vendégségben Budapesten elsorvasztása után 2012-ben elindított Határon Túli Magyar Színházak Szemléje aligha tud a budapesti szakma és közönség részére rendszeres és átfogó képet adni egyes színházak és műhelyek munkájáról. A többnyire vegyes tematikájú és színvonalú műsorból nemigen derül ki, hogy milyen elvek alapján választódik ki az a nyolc-tíz előadás, amelynek reprezentálnia kellene a határon túli színházak adott évben nyújtott teljesítményét. Vannak együttesek, amelyek csaknem minden évben jelen vannak a szemlén, mások még egyszer sem kerültek be a programba. A napi két vagy több előadás eleve lehetetlenné teszi, hogy az érdeklődő a teljes kínálatot lássa. A Thália Színház számára tehát éppen úgy kipipált és többlettámogatást ígérő feladatnak tűnik a szemle megrendezése, mint számos színháznál a határon kívüliek vendégjátéka. Az igazgatói pályázatok obligát eleme a határon túli színházakkal való kapcsolatépítés, aminek egyik megvalósult példája a József Attila Színházban látható: havonta egy este határon kívüli színház vendégjátékára kerül sor, persze általában olyan produkcióra, amely beleillik a színház műsorstruktúrájába.

Semmivel nem jobb a magyarországi előadások megjelenése a határon kívüli színházak műsorában, azok is általában igen szűk közönség előtt, valamilyen fesztivál keretében láthatók. Van persze kivétel is: a debreceni Deszka Fesztivál éppen úgy, mint a temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó egy adott koncepció alapján válogat. S vannak színházak közötti jó együttműködésre is példák.

Összességében mégis az látszik, hogy sem a határon túli magyar színház nincs jelen a magyarországi színházi életben, sem a magyarországi a környező országokéban.

Természetesen lehet ehhez úgy viszonyulni, mint Kelemen Kinga, akinek alapállása a maga és együttese szempontjából kikezdhetetlen és érvényes, de ettől még a kérdés változatlan: része-e a határon túli színház valamilyen fokon és módon az összmagyar színházi kultúrának? S ha igen, ez miben és miként nyilvánul meg? Kinek mit kellene tennie azért, hogy a nyelvi közösségen túl erősödjön a tartalmi összetartozás? Hogy lehet úgy hatni a politikára, hogy a színházi kapcsolatokban ne csupán választások előtti önfényezésre és ígéretdömpingre, tehát szavazatszerzésre fordítható lehetőséget lásson, és semmilyen módon ne akarja befolyásolni az alkotófolyamatokat? Hogyan lehet felébreszteni itt és ott az alkotók egymás iránti kíváncsiságát, elérni azt, hogy közöttük érdemi párbeszéd induljon, ami elvezethet a közös munkához is? Miként lehet megteremteni annak anyagi, technikai és személyi feltételeit, hogy a kölcsönös megmutatkozás ne csupán sebtében lebonyolított fesztiválfellépésekre korlátozódjon? S a kérdések ezzel nem zárulnak le.

Nem hiszem, hogy ezek a dilemmák ne foglalkoztatnák a színházi embereket határokon belül és kívül. Nem hiszem, hogy ne lenne bennük késztetés a felvetett problémák továbbgondolására és e gondolatok továbbadására. Nem akarom elfogadni, hogy nem lehet áttörni a közöny falát.

Tekintsük tehát ezt a véleménycsokrot a közös gondolkodás el- vagy újraindításának, azaz a szerkesztőség a témakört nyitva hagyja, és várja az olvasók és alkotók reflexióit.

Az összeállítást készítette: Boros Kinga

Facebook Comments