Urbán Balázs: A királyt megölni…

Christopher Marlowe: II. Edward - BMC
2016-10-10

…az a játékstílus, amelyet ez a tér lehetővé tesz, és az a forma, amelyet a zene és a zenekar meghatároz, annyira kézre áll Alföldinek, hogy egy idő után az ember tűnődni kezd, vajon a rendező a szükségből kovácsol erényt vagy eleve ilyen játékteret keresett az előadáshoz.

Játsszunk valamit? – kérdezi kissé félénken a csellista az éppen beállt csendben. Valami szomorút – hangzik a soros hullákat a játéktérről kivonszoló Spencer válasza. Az ábrázolt és a színpadi valóság összeérésének finom iróniája nem először vált ki nézőtéri derültséget az előadás folyamán; a három fős zenekar szerepeltetése nemcsak szellemes poénokra, játékötletekre ad lehetőséget, de meghatározza az előadás formáját is.

ii-edward_bmc_posztos_janos

Fotó: Posztós János / CAFe Budapest

Igaz, a forma kereteit maga a tér, a Budapest Music Center színpada is kijelöli. A kamarazenei koncertekre bizonyára kiválóan, színházi előadásokra annál kevésbé alkalmas, kicsi, minimális színpadtechnikai adottságokkal rendelkező játéktér sem látványos díszletek, kellékek alkalmazását, sem dinamikus mozgások, tömegjelenetek kigondolását, sem technikai trükkök bevetését nem teszi lehetővé, ugyanakkor a hosszan elnyúló nézőtér miatt mikrorealista eszközökkel sem igen érhető el hatás. (A nem emelkedő, 18 soros nézőtér egyébként végképp alkalmatlanná teszi a teret; a hátsó sorokból a földön fekvő, guggoló színészeket éppúgy nemigen látni, mint a földre helyezett kellékeket; az egyik csatajelenet játéktankjait csak akkor vettem észre, amikor kigördültek a színről.) Alföldi Róbert rendezése pedig még tovább szűkíti a színpadot azáltal, hogy három zenészt is a színpadra helyez. Lengyel Zoltán (orgona), Szűcs Péter (klarinét) és Zétényi Tamás (cselló) gyakorlatilag mindvégig színen vannak – a játéktér közepének jelentős részét elfoglalva. Tihanyi Ildi díszlete minimális: ha nem volna a szín mélyén négy, oldalsó részein egy-egy kijárat, amelyeket függöny zár le, és amelyek felett neoncsövek fénylenek, üres térben foglalnának helyet a zenészek. Amíg el nem kezdődik a játék, a publikum akár arra is gondolhat, hogy Cristopher Marlowe II. Edwardjának amolyan operai módon félig szcenírozott változatát fogja látni. Természetesen nem ez történik, sőt, az a játékstílus, amelyet ez a tér lehetővé tesz, és az a forma, amelyet a zene és a zenekar meghatároz, annyira kézre áll Alföldinek, hogy egy idő után az ember tűnődni kezd, vajon a rendező a szükségből kovácsol erényt vagy eleve ilyen játékteret keresett az előadáshoz.

ii-edward_bmc_posztos_janos3Nem ez az első eset Alföldi Róbert rendezői pályáján, hogy a zene, illetve a zenekar fontos szerepet játszik a forma kialakításában. A legnyilvánvalóbb példa erre az eredetileg a MÜPA színháztermében színre vitt Ármány és szerelem, ahol egy teljes zenekart játszottak körbe a színészek, és időnként maguk is zenélni kezdtek. Ha nem is ennyire látványos módon, de más előadásokban is önmagán (vagyis szokott funkcióin túlmutatva) volt jelen a zene – számomra legemlékezetesebben talán a Magyar ünnep esetében. Ezúttal azonban a kamarazenekar tagjai maguk is beszállnak a játékba. Nem színészkedve, de nem is zavaróan civil módon – inkább saját civilségüket játékosan (és meglepően professzionális módon) stilizálva. Kint is vannak a játékból, és benne is vannak, vagy ha úgy tetszik, kívülállóként is részesei a hatalmasságok játszmáinak. Néha megszólítják a többi szereplőt, néha kisebb feladatokat kapnak tőlük, gyakorta vezényelnek nekik, vagy éppen csendre intik őket. S mivel a zenészek – eljátszott szerepüknek bármilyen funkciót tulajdonítsunk is – azért alapvetően a színpadi valóság részei, ezek a gesztusok mindig játékosan, gyakran humorosan, vagy éppen ironikusan utalnak a teátrális helyzetre. Ez a játékos teatralitás az előadás egészét jellemzi; Alföldi rendezése nem ás le az emberi lélek legmélyebb bugyraiba és nem analizálja aprólékosan a dráma bonyolult, nem könnyen követhető cselekménysorából kirajzolódó hatalmi viszonyokat. Ehelyett a konfliktus magját, a csak szerelméért élő király és a hatalomért küzdő főurak kis híján országveszejtő küzdelmét bontja ki, az irónia pedig főként a hatalom természetére, a hatalomgyakorlás mechanizmusára vonatkozik. A teátrális helyzetre történő reflexiók pedig értelemszerűen a hatalmi játszmák színjáték voltára emlékeztetnek. A rendező mellőzi a direkt aktualizálást, de a történet és a megjelenített konfliktus időtlenségét nyilvánvalóvá teszi. A szintén Tihanyi Ildi által tervezett ruhák alapvetően kortársi szabásúak; ezek felett vagy mellett az összes korhoz vagy hatalmi szerephez köthető viseletet – korona, püspöki süveg, palást stb. – mintegy farsangi jelmezként viselik a szereplők. Annak, hogy a mellékszereplők több szerepet is játszanak, természetesen pragmatikus okai is vannak, de a hatalmi harc különböző oldalain feltűnő figurák összemosódása kifejezően mutatja a nagy játszmákban felbukkanó, majd alámerülő percemberek felcserélhetőségét (és a zenéhez hasonlóan folyamatosan utal a teátrális helyzetre). Kifejező szerepkettőzés az is, hogy a királyhoz legközelebb álló két embert, Gavestont és Edward herceget ugyanaz a színész jeleníti meg. És maga a zene is bír a már elemzett kulcsszerepén túl további funkciókkal; meghatározza az egyes jelenetek atmoszféráját, hol aláhúzza, hol ellenpontozza, hol ironizálja a színpadi eseményeket (nálamnál alaposabb zenei műveltséggel rendelkezők valószínűleg további jelentésrétegeit is felfedezhetik).

Ahhoz sem kell sok, hogy a szólamok, a frázisok időtlenségét átérezzük. A haza mint olyan sűrű hivatkozási alap valamennyi szereplő szótárában és természetesen leginkább ürügyként funkcionál; a király csak önmagával és szerelmével, a Mortimer vezette lázadók pedig csak a hatalommal törődnek. És nyilvánvaló az is, hogy Edward és Mortimer egyaránt alkalmatlanok az uralkodásra. (Az talán kevésbé nyilvánvaló az előadásban, hogy az ifjú Edwardhoz milyen reményeket fűzhetünk. A királydrámák konvencionális befejezése, hogy a harcot egy ifjú és bölcsnek tűnő uralkodó trónra lépése zárja le. Ezt a befejezést kortárs előadások többnyire szkeptikusan kezelik, új zsarnokként vagy bábfiguraként ábrázolva az új reménységet. Alföldi értelmezése azonban mintha inkább az ifjú öntudatra ébredését mutatná. Igaz, az egyik jelenetben játéktankjával veri agyon az öreg Spencert, ám ez utóbb inkább túlhabzó rendezői ötletnek tűnik; a hatalmat kézbe vevő ifjú legalábbis apjánál vagy Mortimernél jobb megoldásnak érződik.) Nincs jelentősége magának a cselekményfolyamnak – már csak azért sem, mert az összes szereplőt, az összes csatát, az összes fordulatot még Marlowe figyelmes olvasójaként sem könnyű követni. Bármilyen változatos, dinamikus is látszólag a történet, maga az állapot a fontos – már Marlowe-nál is, a kortárs interpretáció pedig nyugodtan negligálhatja a szerteágazó cselekményfolyam nyomon követését és megmutatását. Az, hogy maga az állapot mennyire tűnik rétegzettnek és ambivalensnek, természetesen rendezői döntés függvénye. És mondhatnám, hogy a választott forma nyilvánvalóan a bonyolultabb rétegzettség és az ambivalencia ellen dolgozik, de Alföldi vélhetően amúgy is az egyértelműbb, kontrasztosabb ábrázolást preferálja. Így nem igazán fontos az, hogyan válik Mortimer a hon sorsáért valóban aggódó, államférfiúi erényeket is mutató főúrból gátlástalan gyilkossá, miként az sem, milyen fájdalmak és megaláztatások sora viszi el odáig Izabellát, hogy férje ellen harcoljon, sőt, még az sem, mennyire mélyek a király Gaveston iránti érzelmei, s mi indokolja, hogy halott szerelmesét feledve oly gyorsan maga mellé emeli Spencert. Edwardot elsősorban a szeretetre való képessége emeli a többiek felé, és az, hogy szerelmét tűzön-vízen át vállalja. Annak, hogy szerelmese férfi, csak a vállalás szempontjából van jelentősége, hiszen az udvar felháborodását nem Gaveston neme, hanem kiváltságai okozzák. (Legfeljebb a királyné sebei lehetnek mélyebbek, a királyhoz fűződő kapcsolata reménytelenebb.) Az interpretációs redukciót a szövegkezelés is segíti: a szikárabbá, szárazabbá tett, kortárs szlenggel is dúsított textus kevesebb teret enged a poézisnek, a játékosan teátrális forma háttérbe szorítja a szenvedélyek markánsabb megmutatását.

ii-edward_bmc_posztos_janos4Hogy ez utóbbi mégis jelen van az előadásban, az nagyban köszönhető Fekete Ernő formátumos és összetett alakításának. Fekete őszintének mutatja Edward Gavestonhoz fűződő érzelmeit, de láttatja emögött a nyers provokációt is, ami a hatalmi pozícióból inkább póznak, mint merészségnek tűnik. Miként a Spencerhez kötődő viszonyban is egyszerre van jelen a magára maradt, szeretetre vágyó ember kétségbeesett kapaszkodása és a megváltozni képtelen pozőr kivagyisága. Igazán esendővé szenvedése, vesszőfutása idején, a hatalomtól való eltávolodásakor válik. Patkós Márton Gavestont őszintén szerelmes fiúnak láttatja, de megmutatja benne az újonnan felkapaszkodottak gőgjét, arcátlanságát is. Edward hercegként pedig plasztikusan rajzolja meg azt a folyamatot, ahogy a trónörökös irányítható kisfiúból ígéretes uralkodóvá válik. A többiek a rendezői értelmezésnek megfelelően egyszínűbb figurákat hoznak. Makranczi Zalán Mortimerje az első pillanattól gátlástalan hatalompolitikusnak tűnik, akinek hadiszerencséjével párhuzamosan nő a hatalomvágya is. Radnay Csilla rideg, kemény Izabelláját nem viszonzatlan érzelmei, hanem sértett hiúsága kergeti a lázadók közé; már az első megjelenésekor szerelmesebben néz Mortimerre, mint a királyra. Szatory Dávid Kentje döntésképtelen, megbízhatatlan, tetteinek súlyára mindig utólag rádöbbenő férfi. Medveczky Balázs egyszerű, számító karrieristának mutatja Spencert, aki semmivel sem különb Edward ellenségeinél. Jordán Tamás, Gyabronka József, Mihályfi Balázs és Fábián Szabolcs kisebb-nagyobb szerepeikben a zavarosban halászó nemesek és közemberek változatos, mégis egyívású portréit rajzolják meg.

Mindannyiuk alakítása tökéletesen simul a választott játékstílushoz, amelyet lehet ugyan kissé egysíkúnak, a II. Edwardhoz nem tökéletesen illeszkedőnek mondani (hiszen Marlowe drámája a hatalom természetéről nem mond sok újdonságot a shakespeare-i királydrámákhoz képest, azoktól inkább mélyebb emberábrázolása, a hatalmi viszonyok ambivalenciájának markánsabb érzékeltetése, a poézist a szörnyűségekkel ütköztető dramaturgiája különbözteti meg), ám a zene változatos alkalmazása, a szellemes játékötletek, a teátrális reflexiók nem engedik érdektelenné, unalmassá válni a kissé kiszámítható előadást. Arra pedig sajnos aligha számíthatunk, hogy a hatalomról elmondottak a közeljövőben unalmassá vagy érdektelenné válnak.

Hol? Budapest Music Center
Mi? Christopher Marlowe: II. Edward
Ki? Szereplők: Fekete Ernő, Jordán Tamás, Gyabronka József, Szatory Dávid, Makránczi Zalán, Radnay Csilla, Patkós Márton, Mihályfi Balázs, Medveczky Balázs, Fábián Szabolcs, Sztarenki Dóra
Zenészek: Lengyel Zoltán, Szűcs Péter, Zétényi Tamás
Zenei vezető: Gőz László. Díszlet-jelmez: Tihanyi Ildi. Rendező: Alföldi Róbert.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.