Mielőtt szétcincálnám a rendezőt, gyorsan leszögezem: Ohad Naharin élete és munkássága rendkívül érdekes, a Mr. Gaga pedig becsületesen vázolja fel a világsikerig vezető utat.

mr_gagaOhad Naharin a világ egyik legismertebb és leginnovatívabb koreográfusa, az izraeli Batsheva Dance Company vezetője, élő legenda. Tomer Heymann, szintén izraeli rendező forgatta róla az immáron számos fesztivált megjárt Mr. Gaga c. dokumentumfilmet1, amelyet több kritikus a Pina Bausch-film méltó párjaként emleget.

Heymann műve ízlésesen megkomponált főhajtás a koreográfus munkássága előtt – néhány egykori szupernyolcas kamerának és a láthatóan folyamatos dokumentálási kényszernek köszönhetően már a korai évektől bepillantást nyerhetünk a most hatvannégy éves Naharin fejlődési stációiba, szuverén mozgásnyelvének kialakulásába. A címadó „Gaga” kifejezés e speciális nyelv elnevezése, melyet a koreográfus mára már definiálható, alkalmazható módszerré fejlesztett.

Sajnos a filmből egyáltalán nem derül ki, mit jelent a „gagaság” – a valóban elsöprő erejű, szuggesztív előadásrészletek az első pillanattól gyönyörködtetik a nézőt, ez nem kérdés; ám a beharangozott edukációs jelleg elmarad. Naharin próbáját nézve a film végén – mikor ordibáló rendezőből már szeretetteljes guruvá avanzsált, de erről majd később – egyértelmű, hogy valami (tánc)szabályellenes, bolondos és emberközeli hozzáállás ez. Valami, ami egykor talán szokatlannak és felforgatónak minősült, és nem utolsósorban segít a táncosoknak örömteli fókuszt adni a munka során.

Egy interjúból kiokosítottam magam: a Gagának még saját lexikonja és abc-je is van; a szavakhoz és betűkhöz különböző állapotok és mozdulatsűrítések társulnak. A fogódzók által egyrészt konkrét magyarázatot nyer a nyelv megjelölés, másrészt könnyebben átélhető a módszer egyedisége, mivel az értelmezés által ölt tényleges formát. Ez mind kimarad a filmből, amely gyakran esik különböző dramaturgiai hibákba. Mielőtt szétcincálnám a rendezőt, gyorsan leszögezem: Ohad Naharin élete és munkássága rendkívül érdekes, a Mr. Gaga pedig becsületesen vázolja fel a világsikerig vezető utat.

A fentebb már említett archívokon keresztül bepillanthatunk a Jom kippuri háborút is megjárt, majd szárnyait New Yorkban próbálgató, sokakat vonzó titán történetébe; akinek bár a kibuc-tojáshéj még alig esett le a fenekéről, elsöprő magabiztossággal veszi az akadályokat. Kollégái öntörvényű, némileg agresszív alkotóként emlékeznek rá vissza: Naharin képtelen volt megmagyarázni, mi hibás a mozdulataikban, ezért a „nem” szót ismételgette a végtelenségig, hatalmas konfliktusokat generálva. Könyörtelensége gyakran elüldözte a táncosokat, akik pár nap pihenő után mégis visszatértek hozzá, egyöntetűen állítva, hogy bár a körülmények nem voltak mindig megfelelőek, a munka minősége felülírta az egyéni harcokat.

Mari Kajiwara, Ohad felesége és nagy szerelme, a szintén világhírű táncos nagy szerepet játszott a koreográfus és az előadók közti közvetítésben. Méhnyakrák következtében hunyt el 2001-ben, így csak néhány régi felvétel és a visszaemlékezések rajzolják körül szerepét. A New Yorkból Izraelbe költözést követően, miután Naharin elvállalta a Batsheva vezetői posztját, Kajiwara, bár éveket élt Tel-Avivban, soha nem állította át óráját az ottani időre – személyes drámája ilyen apróságok által jelenik meg plasztikusan. Privát felvételeken látjuk őt ébredéskor sírni, vagy Ohad rokonait piszkálódni a családi ebédnél, miszerint most már illene megtanulni héberül. Kajiwara maradandó főszereplő: Naharin nélküle nem tartana itt; a filmet is felesége emlékének ajánlotta. Többek közt a nő halálát követően vált humánusabbá a táncosokkal, a veszteség ereje átformálta az emberekhez való viszonyát. Bár erről szintén nem kap a néző információt, sejthetően nagy szerepet játszott a változásban a „Gaga” felfedezése és kimunkálása, a türelmetlen keresés végpontja.

Naharin politikai állásfoglalása által izraeli kulturális hőssé avanzsált: 1998-ban az izraeli állam megalapításának ötvenedik évfordulójára létrehozott darabját cenzúrázták, a táncosok militarista alsónadrágját kellett volna hétköznapi ruházatra cserélni. A résztvevők egy emberként sorakoztak fel a koreográfus mögött, bojkottálva a prominens elnökvendégekkel teli csarnokot, így a gálaműsor elmaradt. Az esemény közfelháborodásba csúcsosodott, napokig tartó tüntetéseket eredményezve városszerte. A szabad kultúráért demonstráló sokaságot ábrázoló filmrészlet lenyűgöző kordokumentum – a mai Magyarországra vetítve némileg irigyen is néztem: nálunk előfordulhatna hasonló?

mr_gaga3

A kép előterében Tomer Heymann rendező

A hagyományosan, főként lakásbelsőkben rögzített beszélő fejek mellett a fentebb már említett koreográfia-részletek uralják a film nagy hányadát. A táncosok koncentráltsága és egyedisége lehengerlő vizuális élmény, emellett korrekt és esztétikus feldolgozása az eddigi életműnek.

A film legfőbb hiányossága a reflektálatlanságban rejlik, s bár a száz perces játékidő apróbb döccenőkkel, de javarészt nézőbarát; a moziból kijőve a koreográfiák erején túl a dramaturgiai és rendezői baklövések rossz szájízt hagynak a kritikusabb szemlélőben.

Első körben a klasszikus-kronologikus vonalvezetést említeném: Heymann, a rendező kizárólag az adott korról mesélteti Naharint, mintha egyfajta szabály lenne az, hogy ne árulja el az 1982-es énjére való visszatekintés során, mi történt ’93-ban. Ez a fajta emlékezetrendszer tulajdonképpen megcáfolja az élet működését, a múlt szeletkéinek folyamatos és magától értetődő átrendeződését, amelyek a reflektáltsággal és a tapasztalatok összegyűlése által szerveződnek új egységgé, s adnak átfogóbb képet az adott témáról. Felesleges cliffhanger, hogy bár sejthető, hogy Kajiwarával valami történt, mivel nem készült vele interjú, Heymann kétségek közt hagyja a nézőt, amíg el nem érünk 2001-hez. A két opció közti választás (vajon tönkrement-e a házasságuk vagy meghalt-e a nő) nem kecsegtet túl nagy fordulatokkal, hiszen egy művész munkásságának szentelt dokumentumfilmről beszélünk. A rendező pár megrázó perc erejére redukálja a halált követő letargikus vallomásokat, ezáltal szereplőjét és filmjét is megfosztva a tágabb emlékezet-hálószövés lehetőségétől.

A másik sarkalatos pont a hazugság és a guruság témaköre. Naharin a film elején elmeséli, hogy volt egy ikertestvére, egy fejlődési rendellenességgel született fiú, akit egyedül a táncmozdulatok tudtak kommunikációra késztetni. Nagymamájuk naphosszat táncolt, hogy a kisfiút aktivizálja, a koreográfus pedig ennek tulajdonítja, hogy tulajdonképpen az anyatejjel szívta magába a mozgást, ezért soha nem is elemezte, miért lépett a pályára.

mr_gaga2

Fotók forrása: A film hivatalos Facebook-oldala

Egy órával később, pár mondatban hangzik el, hogy Naharin fiatalkorában találta ki a sztorit a nem létező testvérről és nagymamáról, hogy a „Miért foglalkozol tánccal?”-kérdésre konkrét választ adjon. A tanulság természetesen az, hogy nem lehet mindent megindokolni és az életben csomó dologra nincs válasz. Pont. Bár a történet szép fricska a sokszor értelmetlen kérdések kapcsán, az attitűd több kérdést vet fel. Nehéz eldönteni, hogy a rendezői felelőtlenség mellett mennyire Naharin sajátja az önreflexióhiány, illetve mennyire tudatos a „guru vagyok, bármit megtehetek”-attitűd hangsúlyozása. A 2010-es évek próbafelvételeit látva megnyerő és emberséges, rendkívül fitt és koncentrált férfit látunk, aki először minden idegszálával a táncosok mozdulatára figyel, utána pedig pár éves kislányával fogócskázik a balett-teremben. A sokszor szentimentális képek egyértelműen szimpátiát hivatottak kiváltatni a nézőből, miközben a hazugság aktusára semmiféle reakció nem érkezik, ahogy a múltbeli agresszivitásra sem. A fentebb már említett magyarázathiány hasonlóképp érvényes a guruvá válásra is: megmutatja ugyan az adott állomásokat, ám a keresés mélyebb bugyraiba, kézzelfoghatóbb pontokba nem avat be, így a fejlődéstörténet zömében képeskönyvvé redukálódik.

Képeskönyvnek szép is – ki ne gyönyörködne el szívesen a lehengerlő koreográfiákban? A valóság objektív definíciója természetesen nem létezik, hiszen egy dokumentumfilm rendezőelve egyéni döntések sorozata; ám a valóság minél többrétű, mély bemutatása jobb esetben megkerülhetetlen törekvés. A Mr. Gaga szépen megmunkált, esztétikus filmélmény, ám gyengeségei maradandó űrt hagynak a nézőben.

1 A film megtekinthető 2016. november 19-én 20.15-kor a Művész Moziban és november 20-án 17.00-kor a Kinóban. (A szerk.)

Facebook Comments