Az előadás az önnön létére való rákérdezés álnaiv és többszörösen idézőjelbe tett gesztusával indul (…), de a játék során a kérdés minden irónia és önirónia ellenére is fokozatosan komollyá válik.

Többszörösen is feladják a magas labdát a k2 alkotói a nézőnek, hát még a recenzensnek. A bemutató ismertetőjében például ez olvasható: „A színház volt már vallási ceremónia. Volt már politikai fórum. A nép hangja. Királyok kedvtelése. Propaganda. Oktatási eszköz. Sznob értelmiségiek szellemi maszturbációs kukkoldája. Üres szórakoztatás. Időtöltés, ha épp nem megy semmi jó a moziban. Pártok palotája. Randihely. Mígnem eljött a k2 Színház előadása az Átriumban, ami mindez együttvéve, sőt még jóval több is, de legalább annyira értelmetlen. Vagy mégsem?” Lehetne erre rábólintani, mármint egyes részekre, például az utolsó előtti mondat utolsó tagmondatára, és Csáki Tamáshoz illő szellemes iróniával ecsetelni a miérteket. Esetleg tudós alapossággal rámutatni arra, mennyiben sikerült a vállalások egyikét-másikát teljesíteni. De a labdacsapkodást több okból sem érezném helyénvalónak.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Toldy Miklós fotói

A Fábián Péter és Benkó Bence vezette, néhány éve együtt dolgozó társulat számos színházi formát, stílust kipróbált már. S noha a produkciók minőségi értelemben is eltértek egymástól, nem egy olyan bemutatót is tartottak, amelynek sikerére más alkotók (társulatok) életművet építenének. A k2 viszont talán nem is hozott létre két olyan előadást, amely erősen hasonlított volna egymásra; a társulat különböző aspektusokból beszél a bennünket körülvevő valóságról, csaknem mindig más formák és más színházi nyelv felé kalandozva. És ezt a törekvést akkor is nagyra értékelem, ha az adott bemutató esetleg hagy maga után hiányérzetet. Másfelől a Cájtsükk alapötletét kitűnőnek gondolom. Az előadás az önnön létére való rákérdezés álnaiv és többszörösen idézőjelbe tett gesztusával indul (amibe az is belefér, hogy Koch Andrea, a bemutatónak helyet biztosító Átrium Film-Színház ügyvezetője bejelentse az előadás elmaradását – olyan hangsúlyokkal, hogy abból a legrutintalanabb néző is tudhatja, csupán tréfáról van szó), de a játék során a kérdés minden irónia és önirónia ellenére is fokozatosan komollyá válik. Az előadás fikciója szerint az időgépből érkező szereplők, akiknek életét a bemutató komolyan és negatív irányban megváltoztatta, azért jönnek közénk – megzavarva a lelkesen próbáló társulat működését -, hogy megakadályozzák annak létrejöttét. Elmondják – egymást minduntalan megszakító monológok, dialógusok és jelenetek formájában -, hogy miért és hogyan befolyásolta életüket az előadás. Ami a fikció szerint elmarad, valójában viszont ezekből a jelenetekből épül fel. Nem véletlenül emlegetik a szereplők Magritte híres képét, illetve aláírását: „Ceci n’est pas une pipe”. A játék folyamatosan rákérdez a valósághoz való viszonyára. Az egyes monológok és párbeszédek többszörösen is reflektálnak a színpadi szituációra. Egy ikerpár mobilját nyomogatva, a digitális nyelvet prózára fordítva beszéli el szerepcseréjük és a Cájtstükk-kel összefüggő tündöklésük és bukásuk történetét. A szerepeket alakító Boros Anna és Gyöngy Zsuzsi többször is utalnak önnön színpadi valójukra, kölcsönösen dicsérve egymás (vagyis az életrajzi értelemben vett Boros Anna és Gyöngy Zsuzsa) színpadi teljesítményét. A már emlegetett Csáki Tamás kritikus pedig vérbő, szellemes stílusban, ám rettenetesen bőbeszédűen és tökéletesen semmitmondóan elemzi az előadás problémáit, folyamatosan utalva saját színpadi, illetve színpadon kívüli pozíciójára. Majd visszakérdez önmagára is, sőt magára a visszakérdezésre is reflektál. És ha tovább akarnám bonyolítani az autóreflexiót, no meg csapkodni akarnám ezt a másik magas labdát, akkor az előadás értékelésekor bizonyos pontokon kölcsön is vehetném Csáki Tamás mondatait (ezt követően pedig sietve önkritikát is gyakorolhatnék).

Cajtstukk_Toldy_Miklos

Csakhogy Csáki Tamást aligha véletlenül hívják úgy, ahogy – és ezzel már a játék következő szintjéhez is értünk. Hiszen a kibontott történetek nemcsak önmagukra és egymásra, hanem aktuális társadalmi kérdésekre is reflektálnak, hol komolyan, hol játékosan, hol érzelmesen, hol ironikusan. Nem egyoldalúan; meleg szélsőjobbos érzelmi válsága éppúgy lepereg előttünk, mint a nyilazási szenvedélye miatt elvbarátai megvetését kivívó liberális újságíró kálváriája. És láthatunk több felvonásban megelevenedő történetet egy menekültről, bújtatójáról és üldözőiről is. De maguknál a váltakozó színvonalú, nem szellemtelen, de a kézenfekvő közhelyeket gyakorta közhelyesen felhasználó szövegeknél (melyeknek szerzőjét nem jelöli a színlap, így csak gyanítható, hogy a Fábián Péter, Benkó Bence rendezőpáros és a társulat közös munkája) érdekesebb azok egymáshoz való viszonya, interferenciája. Az, ahogy a párhuzamosságokból, ellentétekből, egymásba kapcsolódó utalásokból felépülnek. Érződik ebben átgondoltság és kreativitás is, csak a hatás kevéssé intenzív. Nem átütő a játék, nemigen ragad magával – ami elsősorban a színpadi megfogalmazás kérdésével függ össze. Merthogy értelmezhető persze az önirónia megnyilvánulásaként a cím második fele („avagy a bizonytalanok”), illetve azok az idézőjelek közé tett színészi gesztusok, amelyek az előadásmód bizonytalanságaira utalnak (még akár az is, hogy Viktor Balázs azért üli végig némán az előadást, hogy elmondhassa a slusszpoénnak várt záró monológot, melynek slusszpoénja az, hogy még véletlenül sem slusszpoén), de ez sem változtat azon, hogy a szövegek megjelenítésének színpadi formája nemigen van kitalálva. Nem tudom pontosan, mi lehetne ez, de szinte bizonyos, hogy nem a lehető legklasszikusabb ülőszínházi forma, vagyis nem a minimál díszletben, a székekre leültetett színészek játékból/játékba való ki-belépésére alapozó szövegmondás. Ez a forma egyszerűen szegényes, ötlettelen, és kicsit sem segíti a befogadói figyelem intenzitásának fenntartását. De ha már magát a formát nem sikerül globálisan kitalálni, kellenének játékötletek, váratlan gesztusok, vagy bármi, ami dinamikusabbá, feszesebb tempójúvá és ebből adódóan átütő erejűvé tudná tenni a színpadi történéseket. Ennek híján szinte törvényszerű, hogy a játék kissé vérszegénynek hat, a korrekt színészi teljesítmények ellenére is. A társulat minden tagja megbízhatóan és magabiztosan teszi a dolgát, s noha igazán erős, súlyos pillanatai talán csak a vendégül hívott Bíró Krisztának vannak, eredeti, önmagához képest új színeket pedig csupán Piti Emőke hoz -, de nem a színészeken múlik, hogy az izgalmas alapötlet nem tud a színpadon kiteljesedni. Talán nem véletlen, hogy a Benkó Bence – Fábián Péter alkotópáros általam látott előadásai közül azok voltak a legátütőbbek, ahol nem kellett eredeti színpadi formát, stílust kitalálni, mert az erős szöveg szinte generálta azt (mint a Züfec vagy a Röpülj, lelkem esetében). A Cájtstükk mint szöveg viszont a legkevésbé sem határozza meg a formát és a játékstílust; hatásos színpadi megjelenítésének kulcsa viszont valószínűleg annak megtalálása volna. Ennek elmaradása pedig annak ellenére is hiányérzetet kelt, hogy egyébként az alkotói intenciótól függetlenül is tovább bonyolítja a pipa- nem pipa problematikáját.

Hol? k2 Színház (Átrium Film-Színház)
Mi? Cájtstükk, avagy a bizonytalanok
Ki? Szereplők: Bíró Kriszta m.v., Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Gyöngy Zsuzsi m.v., Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs.
Díszlet: Jeli Sára Luca. Jelmez: Palánki Hedvig m.v. Rendező: Fábián Péter, Benkó Bence.

Facebook Comments