Hogy világos legyen: a probléma egyáltalán nem az, hogy amit látunk, nem eléggé „színházias”. Épp ellenkezőleg: nem elég „életes”.

Mi a titok?

Az Ezüstlakodalom (MU Színház) című előadás végén a személyesen megszólított nézőnek erre a kérdésre kellene választ adnia – ha a megelőző negyvenegynéhány percben sikerült volna elérni, hogy elgondolkodjon rajta. Jelesül azon, vajon mi a hosszú (jelen esetben negyedszázadnyi) boldog házasság titka. De mire ide elérünk, nevezett néző komoly eséllyel inkább azon töpreng, mi a jó (részvételi?) színház titka. Fogas kérdés (mindkettő), kitart nemcsak erre az estére, de a fesztivál teljes idejére – meg egy fél életre.

Ezüstlakodalom

Ebben a fesztiválindító előadásban a színházi esemény keretjátéka szerint egy idős pár ezüstlakodalmát megülendő tucatnyi régi ismerős és barát gyűlik össze. Gratulációk, lelkes vagy kimért üdvözlések, egymás méregetése-méricskélése, nosztalgikus vagy sanda utalások a múltra, régi történetek. Középpontban a békés-boldog ünnepeltek, körülöttük múltjuk darabjai: fő- és mellékszereplői. A játszók sorra ki-kilépnek az amúgy lazán rájuk akasztott szerepből, hogy közvetlenül hozzánk fordulva mondják mikrofonba első szerelmük vagy korábbi házasságuk – esetleg pártában maradásuk – történetét. Van itt máig féltékeny egykori barátnő, szókimondó ex-rivális, életfogytig titkon-epekedő és még jó néhány tankönyvi eset. Nem is nagyon tudunk meg róluk többet, mint egy lélekegészségügyi ismeretterjesztő brosúrából (ha volna ilyen). Pedig a civil alkotók elvileg saját élményből, saját tapasztalatokból dolgoztak, tehát papírforma szerint minket is olyasmivel szembesítenének, amiben még nem volt részünk.

Nem is kétlem, hogy számukra a színházasdi – az egyéni és közös felkészülés, az együttes játék, „a színpad varázsa” – felszabadító, szórakoztató, közösségformáló élmény. A néző ugyanakkor hiába vált szemüveget és hagy odakint minden „elvárást”, mégis nehéz helyzetbe kerül, mert csupa közhellyel, látszat-élménnyel mulattatnák. Hogy világos legyen: a probléma egyáltalán nem az, hogy amit látunk, nem eléggé „színházias”. Épp ellenkezőleg: nem elég „életes”. A monológok, párbeszédek megfogalmazása és előadása túl színpadias (vagy inkább: szappanoperás). Csupa „emlékszel, amikor…”, csupa „látod, nem kellett volna akkor azt úgy…”. Ennek megfelelően merev és idegen a résztvevők viselkedése is: a természetesség és az egyéniség hiányzik belőlük, vagyis a sajátság biztonsága és izgalma. Mindannyian idegenek mondatait citálják, idegenek mozdulatait ismétlik – még ha eredetileg a saját történetükből vonták is ki őket. Nehezen forog a szájukban a szó, suta a mozdulat. Színházat játszanak, mint az óvodások – de nem amikor maguknak teremtenek másik valóságot, hanem amikor az „ünnepi műsort” tanulják be óvónői vezénylettel.

Valószínűleg a bátortalanság a legkomolyabb akadály itt. Az idős civilekből összeállt szimpatikus amatőr csapat feltehetőleg nem mert nem ugyanolyan lenni, amilyen mindenki más (vagy amilyennek másokat képzelünk).

Közösségi tevékenységként értékes és izgalmas elfoglaltság, de a rokonok-ismerősök körén – házi közönségén – túl már jórészt érvényét/értelmét veszíti ez az esemény. A néző résztvevővé – pláne: valódi partnerré – nem igen válhat, csak jóindulatú drukkerré. Így aztán a közös este végén igyekszünk legjobb tudásunk szerint felelni a kedvesen, nyílt tekintettel feltett (ámde tökéletesen megválaszolhatatlan) kérdésre. „Mi a titok? Nem kell nagyon akarni” – bököm ki a talán nyeglének ható, ámde komoly nem-választ, és kétségek közt hányódva hagyom ott a termet.

Kinek az élete?

A fentiekhez hasonló kétségek gyötörnek a te tudod, én élem (KOMA) című előadás kapcsán is. Hogy tudniillik az alkotók mennyire merültek el saját történetükben, milyen kitartóan keresték a kapcsolatot önmagukkal és egymással, mielőtt velünk, nézőkkel kontaktusba kerültek volna (illetve mielőtt ez utóbbira felkészülvén feladták az előbbit). Pedig érdekes emberek és sorsok sorakoznak itt (a színlap szerint a történeteket részben a szereplők hozták). Sűrű „életanyag” kínálkozik – apátlanul felnőtt lány, drogos múltú fiú, felbomló házasság, stb. –, ami sajnos mégis fölhígul, talán épp a nagy igyekezet miatt, hogy előadható „mű” szülessék.

te tudod, én élem. Fotó: Wágner Csapó József

A helyszín egy kávézó, ahol néhány törzsvendég akarva-akaratlan egymás életének is részesévé válik. Egy nő sok év lassan amortizálódó házasságából lép ki egy új szerelem kedvéért, de mert ezáltal „felnő”, az új szerelem múltával sem akarja visszapasszírozni magát a régi, kényelmetlen skatulyába. Férje viszont gyámoltalan gyerekként ragaszkodik a megszokotthoz, és sehogyan sem találja magát. Közös barátnőjük némiképp lagymatagon igyekszik lavírozni és mindkettejük lelkét ápolni. A kávézó pultosa üde – és erotikusan alaposan felfűtött – kapcsolatba keveredik egy lánnyal. Ez a kapcsolat egy pillanatra megbillen, de aztán annál jobban megerősödik, miután kiderül, hogy a fiú valaha drogozott, sőt drogot is árult. (Érett konfliktuskezelésük mindenkinek nagyszerű példa lehetne, ha kevésbé felületesen mutatkozna meg a színen.) Közös barátnőjük viszont nem tud mit kezdeni az apátlansággal. Ez a hatszereplős mátrix sokat ígér, de a megvalósításban a jelenetek többsége sekélyes, ügyetlen, didaktikus. A szereplők általában nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal a színpadon, szövegmondásuk, magatartásuk tartalmatlan – bár ebben jelentős különbségek is érzékelhetők hatuk között. Ismét az az érzésünk: amit láttunk, szabadidős tevékenységnek igazán magas rendű, de amint megpróbál „műalkotásként” viselkedni, komoly gondok merülnek fel.

Ez az előadás egyébként kakukktojás volt a fesztiválon. Talán az egyedüli, amelyben nem fordultak a nézőhöz (igaz, bizonyos monológ-szerűségeket kifelé címeztek), nem késztettek direkt állásfoglalásra, nem igényelték a konkrét részvételünket.

Kinek a részvétele?

A Cím nélkül „című” produkció (Mentőcsónak) annál inkább: nagyban épít a közönség aktív közreműködésére. Afféle szociális társasjáték részesei vagyunk: a három csoportba osztott „nézők” három hajléktalan sorsát alakítják aktívan. A valódi sorsok alapján megrajzolt figurák rendkívül korlátozott lehetőségek között tengődnek, a csoportok tagjai pedig újra és újra kénytelenek egyetértésre jutni (vagy többségi alapon dönteni), hogy e figurák nevében két vagy több rossz lehetőség közül melyiket válasszák.

Cím nélkül. Fotó: Bartha Máté

Valójában nem is nagyon lehet erről az eseményről másképp, mint többes szám első személyben írni. Tehát: utcára kerültünk minimális pénzzel a zsebünkben, és innen kezdve minduntalan azon kell igyekeznünk, hogy (munkából vagy kéregetésből származó) bevételeink meghaladják a kiadásinkat. Az álomcél: annyi pénzt gyűjteni, hogy egy lakhatási programra pályázhassunk. Nem árulok el a titkot: a célt szinte lehetetlen elérni – és ezt nagyjából mindannyian előre tudjuk. Addig viszont csak a nyomorult és még nyomorultabb szállás (illetve utcán alvás) marad, továbbá a halmozott kiszolgáltatottság minden élethelyzetben. És persze: az „olcsóbb” megoldás mindenkor egészségtelenebb. A „játékban” – ha boldogulni szeretnénk – jobb híján folyamatosan az egészségünket tesszük föl tétnek, ezt az „életerő” látványos fogyása demonstrálja is. Csapdahelyzetből indultunk, és két óra múltán konstatálhatjuk, hogy a csapdából nem sikerült kijutnunk. Talán pontosabb kép volna az örvény: lehúz, nem ereszt, elpusztít. Elborzasztó és felháborító jelenség(csoport)ról szól a Cím nélkül. Az „előadói” oldalon két jó színész, egy „autentikus” szereplő (évtizedek óta hajléktalan, majd hajléktalanjogi aktivista), hozzájuk jön még egy felkészült játékvezető; a „másik oldalon” egy csomó nyitott, érdeklődő befogadó/játékos.

És mégis elégedetlenek maradunk. Mert hiába célozná mindez, hogy többet tudjunk meg erről a rettenetes élethelyzetről, hogy a magunk bőrén érezzük a kiúttalanság minden fájdalmát, hogy durván szembesüljünk a társadalom apátiájának, cinizmusának következményeivel – ebből a fontos célból nem sok valósul meg. Valójában ugyanannyi tudással távozunk, amennyivel megérkeztünk. A dermesztő tapasztalást, az „átélést” akadályozza a didaxis. Nincs min elgondolkozni, a kreált helyzetek – valamint a hozzájuk fűzött magyarázatok és információk – túlontúl egyértelműek, erősen „irányítottak”. A játék nem elgondolkodtat, nem megrendít, nem szorongással tölt el, hanem (kicsit görcsösen) oktat. Az elénk rendezett véletlenekben és áttetsző dilemmákban nem az élet, csakis a tanító szándék mutatkozik meg. A tanulságot látjuk, nem a valóságot. Az pedig rosszabb esetben még kontraproduktív is lehet. És persze annak, hogy a „társasjátékot” a pénz köré szerkesztették, megvannak a járulékos veszélyei. A mi kis csoportunkban például a spórolás kényszere miatt néhányan az eddigieknél is embertelenebb körülmények közé száműzték volna a „mi” hajléktalanunkat, de ekkor igyekeztünk meggyőzni őket: „Ne küldjétek januárban az utcára!” Mire rögtön jött a válasz: „Ez csak játék, nem egy ember.” Pedig: de. Egy ember.

Élet-e?

Ezek az előadások – bármennyire különbözzék is a témájuk, megközelítésük, bármilyen alkotói módszerrel készüljenek is – élesen világítanak rá ugyanarra az alapvető kérdésre: mit kezd a (közösségi-részvételi) színház a felkutatott, megtalált valóságanyaggal. Hogy általánosítható – MERT mélyen megértett, megélt (és átélhető) – egyedi sorsokat látunk/láttatunk-e, vagy épp ellenkezőleg: az egyéni történeteket is az általánosság szintjén (azaz sekélyesen, közhelyesen) éljük meg/mutatjuk fel. Utóbbi esetben a legtisztességesebb szándék is célt téveszthet. Épp a szándékoltság miatt vész el valami lényeges a színházi élményből és az együttes tanulási folyamatból egyaránt. A „színháziasítás” – vagy épp ellenkezőleg: a didaxis – oltárán föláldozzuk az egyszerű (elementáris) hatást.

Lady Lear. Fotó: Andráska Gábor

A Lady Lear című produkció (Káva) lenyűgöző ellenpélda: mindkét minőségében remekül teljesít. Élvezetes, mulatságos-fájdalmas előadás, miközben hibátlanul és csöppet sem erőszakoltan nyit a néző felé: bevon. Érzéseink nyomán gondolkozunk – az alkotókkal közösen. Nem biztos, hogy „jutunk valamire” (és egészen biztosan nem ugyanarra jutunk), de biztosan eltöprengünk. Szorongva-frusztráltan bújunk bele sorra minden szereplő bőrébe – és egyikében sem érezzük igazán jól magunkat, miközben ők mindannyian mi vagyunk. Mind a játék-jelenetek, mind a vitára (inkább: tárgyalásra) felkínált dilemmák mellől hiányzik a nézőterelő KRESz-tábla, amely túl egyszerűen igazítana útba. (Csupán a címet sikerült szükségtelenül magyarázóra hangolni – kár érte).

Egyszerű, de kitűnő alaphelyzet, gazdagon kidolgozva. Idős anya – egy szerencsésen túlélt, de nem következmények nélküli agyvérzés után – három fia gondjaira bízná magát, de sehogy sem sikerül megtalálniuk az optimális, élhető megoldást. Aktív részese még a családi mini-apokalipszisnek a külföldön élő legidősebb gyerek felnőtt fia, a középső gyerek terhes felesége, valamint a család orvosa. Utóbbi a fiúk barátja, az anya volt tanítványa.

A hetvenöt éves anya önellátónak túl elesett, gyámolítandónak túl akaratos. Amúgy világ életében túlzott befolyással lehetett a környezetére, amiért cserébe túlzott törődést is várt – némiképp ennek is issza a levét most, amikor valóban komoly a baj.

Ebben a családmátrixban és ebben a helyzetben (talán az unokát leszámítva) mindenkiben jó adag önzés párosul némi áldozatkészséggel. És jut bőven az önsajnálatból, mártíromságból és dacból is. Minden jóindulat és (kölcsönös?) türelem dacára anya és gyerekei kapcsolata tele csapdákkal, megoldhatatlan dilemmákkal, konfliktussal. Nem is tűnik kimódoltnak, hogy olykor mindannyian hozzánk, nézőkhöz fordulnak tanácstalanságukban. Szerencsére pillanatra sem tesznek úgy, mintha tanácsainktól könnyű, instant megoldást – vagy akár vigaszt – várnának, ugyanakkor a feltétlen önigazolást sem keresik nálunk.

Jók a párbeszédek, valóságosak és hitelesek. A mondatok nem papírízűek, nem szájbarágósak, nem általánosak, a groteszk gesztusok nem karikaturisztikusak. Fegyelmezett színház, valóságos élet. (Az előadásról külön cikkben is beszámolt a színhaz.NET – A Szerk.)

Mégis?

A CMMN SNS PRJCT (magyarul kb.: LJ JZN SZ) című darab épp ellenkezőleg, szinte semmit nem vett a való életből. Bocsánat, fordítva: mindent. Vagy mégsem? Nos, arról van szó, hogy játék az egész. Azt játsszák nekünk – azt játsszuk a két szereplővel együtt –, hogy minden eladó. De akkor – legyen bármilyen kedvesen képtelen, bármilyen vicces, bármilyen bumfordian elvont minden egyes pillanata – ez az egész maga a valóság, a mi valóságunk. Ajaj. A tavalyi, első OPEN fesztiválról örökölt – nem! a fesztiválon megvásárolt! – produkció bizony minden különleges erőlködés nélkül szembesít (fordít szembe?) üzleties, nyerész-énünkkel. Ó, nem úgy fordulunk szembe: nem folyik itt vér, se verejték, legfeljebb a könnyeink potyognak, ha elég harsány a vicc. Nevetünk végig, és minden okunk meg is van rá: a két szereplő mókásan (és minden bejelentés nélkül) fordítja át a viszonyokat és eseményeket az üzlet egyszerű fogalmaira. Ajándék, kölcsön, adósság, visszafizetés, kamat, nyereség, szerződés, kölcsönös előny, adsz-kapsz és így tovább.

Cmmn sns. Fotó: Dr. Bergh Sándor

A két (fekete) fehérneműbe öltözött játékos temérdek használhatatlan (és néhány elvileg használható) tárgyat oszt szét INGYEN, mielőtt (kimondatlanul is) ezért cserébe ruhadarabokért folyamodna a nézőkhöz, hogy ne kelljen félpucéron végigcsinálnia az előadást.

Amely előadás során továbbra is gyakran „megversenyeztetik” a közönséget. Például, hogy ki hajlandó apró pénzkölcsönt nyújtani, amit azonnal magasabb összeggel fizetnek vissza. Vagy hogy ki ismeri föl leggyorsabban, milyen híres könyvből/színdarabból/filmből idéznek. Ez utóbbi az előadás jellemző mozzanata: a legsikeresebb felismerők közül kisorsolják a szerencsés győztest, ám ennek semmiféle következménye (ajándék, díj) nincs.

A leghangsúlyosabb ponton magát a produkciót (pontosabban: további előadások jogát) árverezik el. Csodás piramisjáték: minden egyes előadáson kötelező elárusítani a darabot, amelyért cserében jogdíj is jár, vagyis az eredeti alkotók idővel egész szép összeget söpörhetnek be. Nem sajnáljuk tőlük.

Az olykor hevesen (de mindig vígan) egymásra licitáló nézőegyedek akkor válnak ideiglenesen valódi közösséggé, amikor legvégül el kell dönteni, mi legyen az előadás szerény nyereségének sorsa. Mi végül – majdnem egyhangúlag – úgy határoztunk, a pénzből az Oltalom alapítvány közvetítésével vásároljanak tartós élelmiszert a rászorulóknak. Jól illeszkedett ez a végkifejlet a fesztivál hangulatához és etikájához – és még ismernünk sem kellett egymást, hogy könnyen egyetértésre jussunk. S ha mégis sok az ismerős arc, itt az sem baj.

Kinek?

Nehéz viszont megmondani, miként működik a We Are Still Watching (kb.: Még figyelünk ám, Ivana Müller produkciója) című együttlét, olyankor, ha nem „mindenki mindenkinek a mindenkije” a színházteremben. Ezen a fesztiválelőadáson ugyanis többnyire csupa ismerős vett részt. És ennek itt óriási jelentősége lehet, hisz ezúttal minden a részvétel – más nincs is. Ezt értsük szó szerint, mert a „nézőn” kívül senki nem tartózkodik a térben.

We Are Still Watching. Fotó: Ian Douglas

Körben ül mintegy ötven ember. Mind számozott széken, amelyre véletlenszerűen kapott sorszámot a belépéskor – azaz nem tudhatta, hová/ki mellé sodorja a vaksors. Bevezetésképp a rendező küldönce felolvas egy üzenetet – hogy tudniillik hányas szám szíveskedjék előhúzni a széke alá rejtett szövegpéldányt és értelmesen felolvasni a szerepét. Innen kezdve önjáró az este, hiszen a „darabban” minden szó és teendő meg van írva. A véletlen kipécézte szereplők engedelmesen el is kezdik mondani, ami a papíron áll. A szöveg persze telis-tele a helyzetre vonatkozó megjegyzésekkel – kik vagyunk, mit keresünk itt, miért játsszuk ezt a játékot –, szóval az önreflexió csúcsra jár: részt veszünk vagy/és figyelünk. Idővel természetesen mindenki bevonódik a játékba: a soron következő utasításnak megfelelően átadjuk-átvesszük a szerepkönyveket, majd újabb és újabb jelenetek kerülnek elő más és más székek alól. Ügyesen variált-komponált nézőszimfónia, amelyben vannak szólók és kórusok is. Az utolsó etapban már mindenki kezébe kerül példány, viszont soha többet nincsenek szétosztva a szerepek, azaz nem kapunk segítséget, melyek volnának a mi mondataink. Itt kellene csak igazán egymásra figyelnünk, hogy a káoszt elkerüljük (nem sikerül). Legvégül pedig közös kántálásba kezdünk – lehetett volna dal, mégsem az lett…

A játék időbeli tervrajza változatos és szellemes, de hamar kiszámítható (és némiképp érdektelen) lesz. Akkor (lehetett) volna izgalmas érdekes, ha a puszta felolvasáson és az ismerősök olykori összekacsintásán túl kialakul egy „párhuzamos” mű – egy alternatív közösségi tér: valóságos interakció az előkészített szöveg és a közönség, illetve néző és néző között. Ha apró döntések sorozata adná ki, mikor mennyire (kicsit, mindenben, semmiben sem) fogadunk szót a tervező-rendezőnek. Ha a játékos nézők az előírtak mellett (netán helyett) is kommunikálnának – verbális, gesztikus vagy hangsúlybeli „lábjegyzeteket” fűznének a történendőkhöz. Ezúttal ez nem igen működhetett. A közönség homogén összetétele – hogy csupa bennfentes, jóindulatú, engedelmes és együttműködő egyén gyűlt egybe – takarékra állította az izgalmakat.

Ez egyébként – nevezetesen a közönség fájó egyneműsége – mindvégig érezhető volt a fesztiválon. A műhelybemutatók, prezentációk izgalmas sorozatáról sajnos le kellett mondanom, csakis az esti előadásokról tudok beszámolni. Előbbiek remélhetőleg szélesebb réteget vonzottak, utóbbiak nézőterén viszont visszatérően és látványosan felülreprezentáltak voltak a „belső körök”. Nyersebben fogalmazva: alig jött „utcai” néző. Pedig az Open fesztivál nagyszerű gondolatra és fontos gyakorlatra épít. De hogy a „társadalmi alap” is szélesedjék, azért sokat kell még dolgozni. Ez nyilván nem kis feladat, de megúszhatatlan. Mert ha magunkra csukjuk, ha nem tudjuk igazán kinyitni ezeket a közösséginek szánt eseményeket, méltán tehető föl a kérdés: „Mégis, kinek csináljuk?”