…ennél fájdalmasabb, vagy ha tetszik, egyszerűen nyers és kiábrándító állítás, hogy lám, egykor ebben a városban volt felemelő, morálisan tiszta harc nemes gondolkodású ellenfelek között, s ennek az emléknek a felidézésére most történetesen egy ifjúsági regény, Molnár Ferenc 1906-ban műve nyújt lehetőséget.

Áprilisban hallottam először a hírt, hogy megkezdődtek A Pál utcai fiúk próbái a Vígszínházban: a Grecsó-Dés-Geszti szerzőtrió Marton László rendező irányításával, jó két éves előkészítési fázis után munkához látott, előbemutató júniusban, bemutató ősszel. Hittem is, meg nem is a vállalkozás sikerében. Kultregényből készülő előadás, mint A dzsungel könyve (Hegedüs D. Géza rendezése), s ez, tudjuk, már többször is nagyon bejött a Vígnek: A dzsungel könyve 1996 óta van műsoron, 2013-ban volt az ezredik előadás, s nem úgy tűnik, hogy hamarosan le lehetne venni a műsorról. De nem marad el sokkal e szédületes széria mögött A padlás sem; a Presser-Dusán szerzőpáros remekén generációk nőttek fel, december elején volt ennek is a kilencszázadik előadása. Magasan a léc tehát, s adódik a kérdés: megismételhetők, netán felülmúlhatók a korábbi sikerek a Molnár Ferenc-regény színpadra adaptálásával, zenés drámává alakításával? Megvolt a bemutató, vonjuk meg az első mérleget, azzal az előzetes megjegyzéssel, hogy nyilván sokat fog változni, csiszolódni az előadás az elkövetkező hónapokban.

pal-utcai-fiuk-vigszinhaz-1

Fotók: Gordon Eszter

Molnár Ferenc 1907-ben könyvalakban megjelent regényében – amely eredetileg a Tanulók Lapja című iskolai újságban jelent meg folytatásokban 1906-ban – az erős és nyilvánvaló Dickens- és Mark Twain-hatások mellett és azokon túl a legfontosabb gondolat az, hogy ennek a gyerekközösségnek a történetével példát lehet állítani a mindenkori közönség elé hűségből, egymásért való kiállásból, áldozatvállalásból és erkölcsi értékek mindenekfeletti elismeréséből. Mindezen értékek persze kisebb-nagyobb mértékben megvannak a Twist Olivér, a Tom Sawyer kalandjai, vagy a Huckleberry Finn gyerekhőseiben is, de Molnárnak sikerült a jórészt a Lónyay utcai Gimnázium diákjairól mintázott Molnár-hősökkel máig ható toposz-hősöket teremtenie. Jobbára az elmúlt években végzett színművészetis fiúk alkotják a szereplőgárda gerincét, a csapatokat, a Pál utcaiakat és a Fűvészkertbeli vörösingeseket. Többen is a Marton László-Hegedüs D. Géza-Forgács Péter osztályokból jöttek, s zökkenőmentesen illeszkedik játékukhoz a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színész és táncos diákjaiból összeállt csapat.

Komoly bátorság kellett kizárólag fiú/férfi szereplőkre adaptálni a Molnár-regényt – még élénken él bennem Tasnádi Csaba „csupa nő” rendezése (Kuthy Patrícia Nemecsekéről nagyon jó emlékeket őrzök, de ott volt mellette Bokaként Fehér Anna, Gerébként Hegyi Barbara is; egészen parádés szereposztás!), de egyébként is komoly hagyománya van kiváló színésznőkre bízni a főszerepet: többek között Nemecsek volt Pápay Erzsi (1946-ban, Hevesi Sándor rendezésében), Békés Itala (1954-ben Apáthy Imre rendezésében).

Legalább egy generációval idősebbek Grecsó Krisztián változatában a Pál utcai fiúk, mint Molnár Ferencnél, s ez nyilván az alkotók – Grecsó mellett a rendező, Marton László és a dramaturg, Radnóti Zsuzsa – műértelmezésének sarokköve. 2016 Magyarországán, itt és most valóban nem lenne sok értelme csupán üveggolyó-einstandolásról, gittegyletről és a Pál utcai grundért folytatott élet-halál harcról beszélni. A mostani szövegváltozat és a rendezés felerősítette a molnári történet általános érvényű – erkölcsi és nagyon is gyakorlati, közvetlen tapasztalati – rétegét: itt, a mindent-bármit einstandolás országában, ahol ma élünk, a becsületnek, a hithűségnek, az ellenfél emberszámba vevésének, horribile dictu: megbecsülésének és tiszteletének nyoma sincs. Felmutatni – példának állítani? – egy olyan fiatal generációt, amelynek tagjai a felnőttkor küszöbén becsületesek, hisznek és fair eszközökkel harcolnak céljaik eléréséért, forradalmian mozgósító erejű (lehet). Ebben az értelmezésben nem csúcspont, csak nagyon erős, hatásos epizód a szegény, betegen is hőssé magasztosuló kisfiú-Nemecsek sorsa. Persze lehet halálán könnyeket ontani – elő is kerülnek a zsebkendők a haldoklási jelenetben -, de ennél fájdalmasabb, vagy ha tetszik, egyszerűen nyers és kiábrándító állítás, hogy lám, egykor ebben a városban volt felemelő, morálisan tiszta harc nemes gondolkodású ellenfelek között, s ennek az emléknek a felidézésére most történetesen egy ifjúsági regény, Molnár Ferenc 1906-ban műve nyújt lehetőséget. Sodró lendületű, megkönnyeztető idejétmúltságában is mai, őszinte együttérzést kiváltó történet született Marton László rendezésében.

pal-utcai-fiuk-vigszinhaz-3Mindössze két ponton bicsaklik meg a cselekmény logikája (de ott nagyon…): először, amikor a Pál utcaiak első, titokban maradt látogatása után – amelynek során azonban nem sikerült megtalálni a vörösingesek által elrabolt zászlót -, minden előzmény nélkül ott látjuk Nemecseket a Fűvészkertben, egyedül, kezében a visszaszerzett zászlóval. A másik dramaturgiai hiba, amikor Nemecsek otthagyja a grundgyűlést, mert feltétlenül beszélnie kell Bokával, aki késik (ezért fogják lefokozni és nevét csupa kisbetűvel beírni a csapatkönyvbe). A Vígszínház színpadán Nemecsek rohan, rohan, rohan, és úgy találkozik Bokával, hogy az rohan előtte. Ugyan honnan és hová is rohan Boka? Hiszen éppen a grundra igyekszik, ahonnan Nemecsek a keresésére indult (szintén rohanva), vagyis logikusan éppen szembe kellene találkozniuk – a regényben egyébként Nemecsek egészen Bokáék házáig fut, ahol a kapuban majdnem bele is ütközik a grundra éppen elinduló Bokába. Ez logikus, a színházi megoldás nem az. De amúgy minden rendben van, a történet világosan épül, az összecsapások jól felépítettek, a jellemek plasztikusan megrajzoltak; összességében nagyon jó színdarab született.

Vecsei Miklósnak nehéz dolga van Nemecsek szerepében: Molnárnál egészen aprócska, gyenge, gyámoltalan és kiszolgáltatott szőke fiúcska ő, s a Vígszínházban első pillantásra látható, hogy Vecsei mindezek közül egyedül a szőkeséggel rendelkezik. Az alkatától idegen szerep hiteles megformálásához mindenekelőtt Benedek Mari ruhái nyújtanak segítséget: több számmal nagyobb minden ruhadarabja, a kabát, az ing, a pulóver, a nadrág valóban mintha egy egészen apró testet takarnának. Ehhez Vecsei még egész picire össze is húzza magát, s lám, már-már elhiszem, hogy nem szereposztási tévedésről van szó. A történet előrehaladtával azután egyre kevésbé érdekel a külső, a test, mert Vecsei nagyon jó színész, s képes megteremteni mindazt az illúziót, ami Nemecsek alakjához – különösen ebben az értelmezésben! – kötődik. (Azért ha majd egyszer, a távoli jövőben, mondjuk úgy a hatszázadik előadás táján felmerülne az alkotókban a szerep lekettőzésének lehetősége, figyelmükbe ajánlom a Richtert – egyébként kitűnően! – alakító Csiby Gergelyt, aki alkatilag is maga Nemecsek!). Boka (Wunderlich József) hiteles vezéregyéniség és tisztalelkű jóbarát; talán csak a Nemecsek-kapcsolatban oly fontos apáskodó-gondoskodó nagyfiú árnyalat hiányzik alakításából, de ez mindenekelőtt az egész szereplőgárda már említett egy generációval feljebb pozicionálásának köszönhető. Nagyon jó a Tóth András-Zoltán Áron (Kolnay és Barabás) duó: pontosan mértékben tartott humorral civakodják végig a történetet. Csapó Attila áruló Gerébje a megtestesült, kisstílű sértődöttség, minden gesztusa, pillantása a megcsúfolt hatalomvágyban gyökerező bosszúvágyról árulkodik; remek alakítás, kár, hogy leleplezése és elbukása nincs hangsúlyosabban jelenetbe fogalmazva – így jobbára nem is lehet tudni, mi lett vele a történet végén (hogy nemcsak én bizonytalanodtam el, azt az előadás után, a ruhatárnál feltett gyorskérdésemre adott válaszokból tudom). Király Dániel (Csónakos), Medveczki Balázs (Csele) és Kovács Olivér (Leszek) lelkesen, fegyelmezetten, jó színvonalon vesznek részt a játékban. A vörösingesek jóval egysíkúbb megközelítésben szerepelnek (már Molnárnál is!): a Pásztor fivérek egyszerűen gonoszak, hiúk és pökhendiek, Ember Márk és Nádas Gábor Dávid igazán derekasan helytállnak e sablon-szerepekben, sőt, egy-egy pillanatra még humorossá is tudják formálni szerepüket (például a kényszerű fürdés-jelenetben). Józan László játssza Áts Ferit, s nem véletlen, hogy az általam látott előadások végén majdnem ugyanakkora tapsot kap, mint Nemecsek és Boka: hiába a hadvezéri, militáns szigor, hiába a megalázó parancsolgatás és hiába a visszataszító, drákói fegyelem megkövetelése, a fair play mindenek feletti tisztelete, az ellenfél megbecsülése olyan szilárd erkölcsi alapokról tanúskodik, amelyek elismerést és a hiteles megformálás révén megérdemelt sikert aratnak.

A két felnőtt szereplő alázattal „statisztál” a fiúk grundtörténetéhez. Gados Béla (Janó, a grund őre) nyúlfarknyi jeleneteiben egy-egy pillanatra behozza a civil világ sohasem igazán bántó, de mégiscsak hideg-rideg közönyét. Fesztbaum Béla (Rácz tanár úr) más eset: Grecsó Krisztián nyilvánvalóan jó okkal avatta szerzői koncepcióvá, hogy e két kivételtől eltekintve teljesen megfosztotta A Pál utcai fúkat a Molnárnál nagyon is hangsúlyos felnőtt világtól és korrajztól. Így kimaradtak a szülők (Nemecsek anyja, Geréb apja, a házmester), de az iskolát nem lehet kiiktatni, mert a gittegylet története elképzelhetetlen a Rácz tanár úr vezette tanórák nélkül (nyilván az is fontos szempont lehetett, hogy az órák megjelenítésében rejlő humorlehetőség – különösen a rengeteg diák néző számára! –, az itt kínálkozó poénok nagyon hatásosan, jól működnek az előadás felépítésében). Fesztbaum Béla finom öniróniával mutatja meg a múlt század eleji tanári stílust (magázódás, a feltétlen tisztelet és engedelmesség megkövetelése, stb.), ugyanakkor van benne együttérzés is, azt pedig, hogy elhivatott pedagógus, ennek a pontos, jó alakításnak a láttán feltétlenül elhiszem.

pal-utcai-fiuk-vigszinhaz-4A zene nem szakterületem, így csak óvatosan fogalmazom meg véleményemet: A Pál utcai fiúk első dala („Az ember eltéved”) engem nagyon erősen emlékeztet A dzsungel könyve nyitó dalára (Nyitány). Nyilván arról is csak én tehetek, hogy meglehetősen soká tartott, mire úgy éreztem, rátalált saját dallamvilágára az előadás. De aztán megnyugtatóan sok, slágergyanús szám csendült fel (például „Felveszem a vörös ingem”, „Grunddal”, „Mi vagyunk a grund”), úgyhogy helyre állt a világ rendje, indulhat a Dés-Geszti páros új sikerszériája. Azt már nagyobb biztonsággal jegyzem meg, hogy Geszti nem minden dalszöveg írásánál volt csúcsformában, s ez sajnos nem tesz jót az előadásnak: a kevésbé sikerült, olykor prozódiailag is nehezen emészthető (kín)rímek – mint amilyen például a célunk-acélunk, vagy a Bokát-tokát – mellett a legkínosabb, már-már megbocsáthatatlan mondat a vörösingesek indulójának vezérmotívuma: „Felveszem a vörös ingem / hogy az öreg isten letekintsen…” Ez vállalhatatlan; valakinek szólnia kellett volna, hogy ez a szövegrész nemcsak csúnya, de teljesen stílusidegen is az adott műben (hiszen miért és kire kellene az öreg /??/ istennek letekintenie?!). Ha a darabban amúgy senki nem beszél istenhitről, vallásról, szakralitásról, akkor Áts Feriék induló-himnuszában – amelynek dallamvilága egyébként telitalálat, feszes, katonás, csapatjellem-festő! – ugyan mit keres az öreg isten?

Az összbenyomást erősen befolyásolja Horváth Csaba remek, mindvégig magas színvonalon összeállított koreográfiája (segítője Horkay Barnabás), amely profi módon stilizálja s teszi teljesen kortalanná – vagyis maivá (is) – a történetet. Nemecsek lázálomképeinek alak-kavalkádja hiteles és átélhető, a csapat-táncok gondosan kivitelezettek. Bizonyosan mindenki magával viszi az előadásból a Nemecsek-Áts Feri összecsapás élményét: a mindent eldöntő birkózás lassított film-imitációja a hősiesség hatásos, gyönyörű és patetikus képbe fogalmazása. Horváth Csabának sikerül a csatajeleneteket valóságos akciósorozatokká tennie; a színpad különböző részein egyszerre több összecsapás zajlik, s színészei bírják a terhelést, mindenkinek megvan a személyre szabott mozgássora. Ebben is példamutató az előadás: remek színészi csapatjáték, a szakmai tudás, a fegyelem és a figyelem szép példája.

pal-utcai-fiuk-vigszinhaz-2Khell Csörsz díszlete látványosan „átváltozni képes”, szellős terek sorozata: az osztálytermi padok széthajtogatva és összetolva fűvészkertté válnak, a grund egyrészt farakás-tömbök a Józsefváros egyik mellékutcájában, de ostromlott bástyák és őrtornyok alkotta labirintus is a harcmezőn – ez utóbbi ismerős látvány: számomra finom tisztelgés Fábri Zoltán 1969-es filmváltozata előtt. Csak ott bicsaklik meg kicsit e harmonikusan megkomponált látványvilág, amikor e tömbök forogni kezdenek, s megjelennek rajtuk Zórád Ernő régi Budapestet, a Tabánt s a Várhegyet ábrázoló szép festményei – már ha jól azonosítottam be őket –, márpedig e helyszínek meglehetősen távol esnek a Mária utcától, a Fűvészkerttől és a Pál utcától. De szépek, nem vitás.

Jól ismerjük minden színházból azokat a nézőket, akik az előadás végén tapsolnak egy keveset, majd még akkor is, ha tetszett, netán nagyon is tetszett nekik az előadás, a taps kellős közepén felkászálódnak helyükről és áttörve mindenkin, a ruhatár felé igyekeznek, hogy az elsők között jussanak kabátjukhoz. A Pál utcai fiúk esetében a tapsrend alatt távozók bizony nagyon rosszul járnak. Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy a lényegről maradnak le. Ugyanis ez a „tapsrend-jelenet” az előadás csúcspontja, közönség és színpad, a hétköznapok és a művészet egymásra találásának egészen kivételes pillanata. A Vígszínházban a Mi vagyunk a grund olyan elemi erővel szólal meg s ragadja magával mind a közönséget, mind a játszókat, amilyet jelen sorok írója csak nagyon ritkán tapasztalt meg színházban (utoljára talán a Nemzeti Színházban 2012-ben a Mephisto, vagy az Egyszer élünk… utolsó előadása utáni könnyes tapsorkánban). Lefogadom, hogy az előadás hanganyagának megjelenése után nemsokkal lesz itt standing ovation, s a közönség minden este együtt fogja énekelni a színpad elején félkaréjban térdeplő színészekkel, hogy „…bármi jöjjön is el, legyen szabad a grund!…”, meg hogy „…nekünk ez a hazánk…”, meg hogy „…mért élnénk, mért félnénk, ha nem egy álomért?”. Őszintén megvallva, a dolog egyáltalán nem következik az előadás egészéből: már vége a jól ismert történetnek, Nemecsek meghalt, Bokáék győztek, a grundnak vége, a tanulságokat ki-ki levonhatja, s mehetnénk nyugodtan haza. De senki nem mozdul, mert valami megszólal a színpadon, és a cselekménytől – de nem az előadás hangulatától! – jórészt függetlenül megpendít egy húrt a nézőkben, s az összetartozás érzése a zene szárnyain ellenállhatatlanul árad szét és ragad magával mindenkit. Nevezhetjük ezt 2016-ban szabadságvágynak, a ’miénk ez a föld’-érzésnek, lelkes és nekikeseredett hazaszeretetnek vagy egyszerűen és prózaian színházi sikernek. Mit mondjak, egyszerre különös, felemelő és igazi színházi, közösségépítő pillanat. Színház a legjavából.

Hol? Vígszínház
Mi? Dés László—Geszti Péter—Grecsó Krisztián: A Pál utcai fiúk. Molnár Ferenc regénye nyomán
Kik? Szereplők: Fesztbaum Béla, Wunderlich József, Vecsei Miklós, Csapó Attila, Király Dániel, Tóth András, Zoltán Áron, Szántó Balázs e.h., Csiby Gergely, Medveczky Balázs e.h., Kovács Olivér, Józan László, Ember Márk e.h., Nádas Gábor Dávid, Tóth Máté, Gados Béla. Továbbá a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színész-és táncos képzésének növendékei: Balogh Csongor, Birta Márton, Kóbor Balázs, Kurucz Ádám, L.Nagy Attila, Miskolczi Renátó, Nánási Attila, valamint Aranyi András Csaba, Károlyi Krisztián, Rábavölgyi Tamás, Szabó Mátyás Péter, Takács Zalán, Virág Péter, Orosz Gergő, Viola Péter, György László, Lugosi Fábián, Kopácsi Attila.
Koreográfus: Horváth Csaba. Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Benedek Mari. Kreatív munkatárs: Dés András. Dramaturg: Radnóti Zsuzsa. Hang: Sós Márton. Világítástervező: Madarász János. Szcenikus: Krisztiáni István. A rendező munkatársa: Várnai Ildikó. Mozgásmester: Rujsz Edit. A koreográfus munkatársa: Horkay Barnabás. Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa, Gebora György. Rendező: Marton László.

Facebook Comments