Mi az összecsapás, a doboz-, párna- és pokróccsata oka? Ez azért is lényegi, mert a mű egy cselekvés/tett fonákját, inverzét mutatja meg. Azaz, a párbaj/harc helyett a párbaj- és harcképtelenség körül gravitál…

„Fiam (…), vissza fogsz ütni, pofon fogod vágni!”- adta ki az ukázt az atya kiskorú leányának. Az első közös produkciójukkal 2009-ben debütáló Arany Virág-Hadi Júlia kettős konceptdarabjának célkeresztjében a konfliktusok és a becsületbeli ügyek rendezésére, az „igazság” kivívására (is) hivatott párbaj áll. Az alkotók kutatásaik során megvizsgálták, hogyan változott, miként torzult a párbaj funkciója, szabályrendszere – s maga az emberi küzdőtér – a közel négyszáz esztendő során, a sokak által minden idők legkiválóbb kardforgatójának mondott japán Mijamoto Muszasi (1584-1645) működésétől a zen-szerzetessé vált szamuráj, Jamamoto Cunetomo (1659-1719) XVIII. századi szamurájkódexén, a Hagakurén („Levelek alatt”) át napjainkig. Nagyvonalú koncepció, izgalmas fölvetés, de vajon hogyan lehet megragadni a sokféle eszme- és kultúrtörténeti folyamatot, társadalomlélektani jelenséget egy „ceremoniális táncperformansz” keretében, különösen, hogy – mint a páros a Fidelio.hu-nak nyilatkozta – mára teljességgel összemosódott a „harc” és a „párbaj” fogalma, amellett, hogy a „tetteket felváltotta a verbalitás”. Azaz lovag- és muskétásmentes korunkban főleg szavakkal vívjuk csörtéinket. (Ismert, a verbális bántalmazás hatásában fölér a testi abúzussal; olyan fájdalommal jár(hat), mint egy kiadós pofon.) Mindemellett: a média- és információfogyasztási szokások bizonyos elemei, köztük a kommentkultúra (pontosabban éppen hogy a kulturáltság, civilizáltság hiánya), és a közösségi médiumok egyaránt arról tanúskodnak, hogy a polgári attitűdöt nélkülöző szótusák mögöttese gyakorta nem más, mint a kontrollálatlan indulatkitörés, öncélú alázás, a frusztráció kivetülése. Ugyan, mi köze mindennek a hősiességhez, a nemességhez, az önfeláldozáshoz, a szellemi szpartakiádhoz, az álláspontok ütköztetéséhez, az élénk vitához, a valódi kockázat- és veszélyvállaláshoz? Sokszor ellenfél sincs, csak arctalan erőfitogtatás, csordaszellem, „sok lúd disznót győz”, ízlés- és véleményterror, provokáció, árnyékdémon, mentális problémahalmaz.

Fotó: Hevér Zsófia

A mozgás-, kivált táncredukált Párbajban is a verbalitás a hangsúlyos; a nagyjából negyvenperces alkotás fölütésében a szereplők egymással ellentétes tartalmú nyilatkozatot tesznek, olvasnak föl papírról – fehér papírruhában, tornacipőben. Mikrofonállványaik mögött állva deklarálják, miben hisznek („Hiszem, hogy az értelmiségiek nem harcolnak, mégis győznek”, „Hiszem, hogy nincs káosz” stb.), hogy mit üdvözölnek („Éljen az ellentmondás!”), végül Hadi többször elismétli: „Éljen a szex, a düh, a halál!”. Majd miután vastag, fekete rostirónnal különböző mintákat (stigmákat?) rajzolnak a másik testére és arcára, egymásnak rohannak-esnek, kis idő múltán már félmeztelenül dulakodnak. Az ütlegelésre használt papírdobozokból ragasztószalag, kötél is kihullik, bár ezek nem kerülnek felhasználásra, és az egymást tépő fehérnépeket nézve adódik a kérdés: miért mindez? Mi az összecsapás, a doboz-, párna- és pokróccsata oka? Ez azért is lényegi, mert a mű egy cselekvés/tett fonákját, inverzét mutatja meg. Azaz, a párbaj/harc helyett a párbaj- és harcképtelenség körül gravitál; azzal foglalkozik, amikor valaki arra is alkalmatlan, hogy fölvegye a kesztyűt, belépjen a szorítóba, nemhogy az „ellenfele”, bántalmazója kiütésére, megsemmisítésére. Ha szófogadó gyermekként teljesítve a paternalista parancsot, tudatos tréning után kísérletet tesz is minderre, „Esetlen legyintés lett a várva-várt pofonból”. A felvételről elhangzó általános iskolai anekdota, melyben egy „angyalarcú démon” vegzálja-bántalmazza, félemlíti meg az önmagát megvédeni nem tudó padtársát (mi több, rettegésben tartva egy egész osztályt, valamint az impotens tanerőt) fontos tartalmat hordoz: ahhoz, hogy legyűrjünk valakit, hogy revánsot vegyünk, mindenekelőtt a magunkban lévő jót, az együttérzést kell legyőzni. Ez az, amire az elbeszélő képtelen, légyen szó önvédelemről, egyéni érdekképviseletről, vagy arról, hogy határozottan jelezze, ha valaki nem tartja be az adott szavát, mismásol, hazudik. (Észrevételezem, a bemutatón a felvételről szóló második történet – „Józsi basszus!”, és az elromlott fűrész – érthetőségét zavarta, hogy túl hangos volt a hangaláfestő zene.) A narrátor mindkét esetben fegyvertelen; még csak nem is védekezésre termett, hanem meghátrálásra, az „En garde!”-felszólítást hallván elhagyná a képzeletbeli pástot. Ám nyilvánvaló, hogy mindez az „élhetetlenség”, a gyávaság, a gyöngeség bizonyítéka? Nem lehet, hogy a könyörületé, az empátiáé?

Fotó: Jókuti György

Az önreflexív, (ön)ironikus munkában összhangba kerül a spiritualitás és a hétköznapiság/banalitás, továbbá egyszerre van jelen a szakralitás (zen-buddhizmus) és az ősi, az archaikus (sintó). Látunk keleti harcművészeti formagyakorlatot bottal – misztikus köd borul a játéktérre, amelyről a XVIII. századi, „romantikus” párbajokra is asszociálhatunk –, előtte Hadi Júlia angolul énekli el, miben hisz, miközben Arany egy citeraszerű, húros hangszerrel kíséri, háttérben egy színes indián sátor. Szimbolikus jelenet, mikor az előadók a lépcsőn ülnek (mögöttük az említett sátor), és egy kitömött fehér róka válik az epizód főszereplőjévé. A sintó-vallásból ismert mitológiai archetípus férfihangon „beszél”, dacára annak, hogy a természetfeletti erővel bíró szellemalak általában nőnemű. A kicune (róka, rókatündér) a Hagakure filozófiájának alapvetését összegzi néhány mondatban, jelesül a megszabadulást a halálfélelemtől. A szamurájok íratlan etikai szabálykönyve, a Busidó („a harcos lovag útja”) veleje, hogy „Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania”. Az Ész-Szív egységesítésére törekvő Mijamoto Muszasi kenszei egy héttel a halála előtt írt, huszonegy pontból álló becsületkódexe, a Dokukodo (Az egyedül járók útja) tizenhetedik pontja szerint: „Addig gyakorold az Utat, amíg már nem félsz a haláltól”. A preparált jószág monológja előtt, majd közvetlen utána Mick Jagger és Keith Richards 1969-es szerzeményét, a You Can’t Always Get What You Want-ot halljuk. A bodylotion co-dance a szakralitást, a „szentet” elegyíti a profánnal; rokonszenves, hogy a didaktikusságot és a tanmese-jelleget nélkülöző munka egyik vízjele a kételkedés. Az amennyire földhözragadt, ugyanannyira elemelt Párbaj állítása megegyezik a Stones-klasszikus címével (és csakis azzal). Ütésváltásaink, eldurvult viadalaink mindig önmagunkról is szólnak; gyakorta a legkevésbé sem tanúskodnak érettségről, bátorságról, ellenben akarnokságról, a vereségtől való páni rettegésről, a mindenekfeletti győzelem éhségéről, a „vérszomj”, az erőszak, a hatalomvágy (féktelen) mértékéről, és arról, hogy a megveszekedett tusakodásban szem elől veszítjük az eredendő célt. (Ironikus, hogy az említett Stones-dalt az USA történetének legalpáribb elnökválasztási csatájában használta föl Donald Trump, az őt határozottan nem támogató együttes engedélye nélkül, annak eredménytelen tiltakozása ellenére.) A Párbaj sajátossága, hogy noha a koreográfia, a markáns mozgásnyelv helyett a verbalitásra épül, ellenáll a szavaknak; azaz, a megtekintése után nem vonjuk le a tanulságokat a büfépultnál, ellenben a látottak, és főleg az elhangzottak tűnődésre késztetnek. Mindezt – túl az egyéni, eredeti szemléletmódon, az enigmatikusságon, a szellemi kifinomultságon – jelentősebb erénynek értékelem.

Fotó: Hevér Zsófia

Hol? MU Színház
Mi? Párbaj
Kik? Alkotó-előadók: bodylotion co-dance / Arany Virág, Hadi Júlia. Konzultáns: Végh Zsolt. Zenei konzultáns: Mándli Endre Vazul. Fény: Pete Orsolya

Leadfotó: Herbst Rudolf