A dráMA fesztiválnak, amely 2008-ban a kortárs magyar és román drámák találkoztatásának céljával született meg a román NKA (AFCN) pályázati támogatásából, ugyanazzal a jelenséggel kell szembenéznie, mint a legtöbb székelyföldi román kulturális rendezvénynek: a román anyanyelvű közönség távolmaradásával.

Négy rendőr irányítja a forgalmat a hideglelősen esős szeptemberi reggelen Székelyudvarhely központjában. Az átkelést sürgető füttyszóból nem tudom meg, hiába kúszik be a politikailag nagyon nem korrekt kérdés az agyamba, hogy itt, ahogy a szállodai szobám asztalán talált prospektus hirdeti: „Székelyföld szívében” román-e a rendőr. „Ha egyszer rendőr, milyen legyen, japán? Vagy német? Vagy japán?” – teszi fel a költői kérdést Izsák, a Turul Zászlóalj ex-harcosa Székely Csaba darabjában. Vajon ők ott ülnek este az Andrei Mureșanu Színház előadásán, a románul előadott Bányavakságon, könnyesre röhögik maguk ők is a román és magyar nyelv felcserélésének játékkonvencióján? Megkérdezem a fesztivált szervező színháziakat, hiszen az előadások többnyire kistermiek, könnyű felmérni annak, aki ismeri a harmincezres kisvárost, ki jött el, ki nem.

Megszámolják egy kezükön. A dráMA fesztiválnak, amely 2008-ban a kortárs magyar és román drámák találkoztatásának céljával született meg a román NKA (AFCN) pályázati támogatásából, ugyanazzal a jelenséggel kell szembenéznie, mint a legtöbb székelyföldi román kulturális rendezvénynek: a román anyanyelvű közönség távolmaradásával. Mondják, egyelőre ezért is nem bajlódnak a magyar nyelvű előadások román feliratozásával, úgysincs rá kereslet. Idén a román színházi szakma is távol maradt, egyetlen kritikus, szakíró sem jött el Udvarhelyre. A szervezők, akiket szintén egy kezén megszámol az ember, inkább ez utóbbit fájlalják. Az ebéd felett diskurálva könnyű kézzel osztjuk a tanácsot, hogy a kínálattal meg kell előzni a keresletet, és hogy miként csábítsák oda a román szakmát, ám tény: a romániai színházi fesztiválok igencsak zsúfolt piacán valóban nehéz olyat kínálni, ami a kritikusok számára ne volna hozzáférhetőbb máshol, hozzájuk közelebb, vagy előnyösebb csomagban. A magyar szakma sem tartja obligátnak az udvarhelyi megjelenést, évek óta ugyanazok a személyiségek jönnek el, így a szó szoros értelmében kollegiális hangulat jellemzi a fesztivált, amelynek napi történéseiről, eredményeiről és kudarcairól, további lehetőségeiről együtt tanakodik szervező a meghívottal. Az udvarhelyi dráMA, hiába tartozik évek óta az AFCN-hez sikeresen pályázó kevesek közé, kicsi fesztivál. Az AFCN-től érkező tízezer eurót kell a színháznak még ugyanennyivel kipótolnia más pályázatokból, helyi forrásokból. Összehasonlításképpen: a hasonló profilú temesvári Román Dráma Fesztiválját a bánsági városvezetés százezer euróval támogatja. Persze Temesvárhoz képest kicsi ez a város, és kicsi a színház is, évi százötven előadást játszó tizenkét színésszel, akik ugyan táltos paripák – fogalmaz nagyon találón Csurulya Csongor művészeti vezető –, de parázs nélkül nem tudnak repülni. A dráMA nyolcadik kiadását nézve azon gondolkodom, ilyen parázs ez a fesztivál is – a színészekkel eteti fel magát mindenekelőtt.

Fade out. Fotó: Bereczky Sándor

Az idei találkozó büdzséjéből tizenkét produkció meghívására futotta, közülük csak a Béke Ithakában temesvári előadása és a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Az én mesém című, a gyerekközönséget megszólító előadását játszották a négyszáz férőhelyes nagyteremben, telt házzal. Zsúfolásig telt nézőtérrel mentek a kistermi előadások is, amiből – és a fesztivál Facebook-oldalán elcsíphető nézői hozzászólásokból – arra lehet következtetni, hogy a város könnyen felvenne két-két játszási alkalmat is. Csak éppen nincs rá lehetőség, sem anyagi, sem infrastrukturális, a színháznak otthont adó művelődési háznak ugyanis csak két terme van, amely színházi előadás befogadására alkalmas. Akik bírták a fesztiválvégi gyűrődést, arról számoltak be, hogy telt ház volt a péntek éjjel tartott A színház éjszakája című rendezvényen, amelyet kifejezetten a nézők és a színház közti személyes, baráti kapcsolat ápolására találtak ki a szervezők, és az éjfélkor kezdődő előadáson is. Amikor hajnali kettőkor földrengés lötyögtette meg a székelyföldi városokat, Udvarhelyen épp akkor ért véget a Yorick Stúdió MaRó című előadása. „Nem földrengés volt az, így tapsolnak a székelyek” – írta másnap a Facebookján a rendező, Andi Gherghe.

A Yorick előadásának szövegét jegyző Székely Csaba a találkozó négy előadásának szerzőjeként rávert a három előadással fellépő élő klasszikusra, Matei Vișniecre.1 A dráMA mindkét szerzőtől olyan darabok bemutatóit kínálta az udvarhelyi közönségnek, amelyek ugyan más-más módon, de az életüket meghatározó társadalmi folyamatokra reflektálnak.

Vișniec És a csellóval mi legyen? című egyfelvonásosából Marosvásárhelyen két előadás is született a tavalyi évadban, amelyek a dráMA programjában közvetlenül egymás után kerültek, ugyanabba a(z előbb sötét, utóbb fényben úszó) színpadtérbe. A duplázás példás lecke volt mindannyiunknak, akik eddig azt gondoltuk, együgyű ez a szöveg, vagyis hogy egy ügye van, csak egyféleképpen lehet olvasni, értelmezni, megrendezni.2

A darabot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri rendezőképzésén vizsgaelőadásként színre állító Beczásy Áron döccenő ritmusú, de filozofikus előadása az idegenség metaforáját bontja ki. A világvégi váróteremben időtlen idők óta játszó csellista Beczásynál némán tartja hangszerét csipkemandzsettás kezében. A néző, miközben könnyűszerrel elfogadja a konvenciót, kénytelen azon töprengeni, vajon zenél-e egyáltalán ez az alak, akit a többiek meg akarnak ölni, amiért szüntelen csellójátékával idegesíti őket. Vélt vagy valós az ő különbözősége? Tíz nappal vagyunk a magyarországi népszavazás előtt, amelyen minden bizonnyal sok, kettős állampolgársággal rendelkező udvarhelyi is részt vesz majd, és amely arról kérdezi a (magyar) embereket, hogy gyűlölik-e az idegeneket. A néma csellistát leköpik, taszigálják, majd kicipelik a térből, a csellója azonban ott marad egy következő ember kezében. A darab nem szól róla, de ahogy az előadásban a nő dermedten fogja a hangszert, nyilvánvaló, hogy a maga során neki sem lesz része több emberségben.

Könnyedebb, játékosabb és a választott játéknyelvnek köszönhetően is érzékibb az ugyancsak pályakezdő Györfi Csaba rendezése-koreográfiája, a Fade out. Az András Lóránt Társulat produkciójaként bemutatott „fizikai színházi kísérletben” a három szereplő már a nézők érkezésekor ott áll a színpadra felépített stúdiótérben, a széksorok közt. A csellista csak később lép be. Egy palack ásványvizet hoz magával, ráérősen készül neki a zenélésnek, és mindvégig meglehetősen civilként van jelen az előadásban. Kívülállósága azonban értelmet nyer a darab kontextusában. Egyetlen szó sem hangzik el Vișniec szövegéből a Fade outban, a három táncos három különböző mozdulatvilágot felépítve teremti meg a figuráját. A kezdeti különbözőség miatt erőteljesek az egymásra kapcsolódás pillanatai, amikor két figura egymásnak feszül vagy épp egymásra hangolódik, vagy amikor a három test eggyé válik a közös mozdulatban – amely a csellista elhallgattatására irányul.

Az idei dráMÁn megjelenő Székely Csaba-szövegek előadásai – a finn Szeretik a banánt, elvtársak?, a vásárhelyi MaRó, a sepsiszentgyörgyi Bányavakság és a nagyváradi Bányavirág – több szempontból is hasonlítanak egymásra. Mindenekelőtt abban, hogy a színészek imádják azokat játszani, látványosan lubickolnak szerepeikben, és ezt el is mondják az előadások utáni dráMA-szak beszélgetésen. A gyergyói születésű Kozma Dávid által finnül előadott Banán..., a „fele apă, fele víz” kétnyelvű MaRó3 és a román Bányavakság (Sándor László* invenciózus átfordításában) folyamatosan a nemzeti és a kisebbségi identitás újragondolására kényszerít a nyelvváltás által. Nemcsak röhögünk, hogy Sebastian Marina a román rendőr, Florin szerepében magyar akcentussal gagyog románul, vagy hogy Izsák, a mélyszékely dúvad románul átkozza az „oláht. Hot. Oláhot. Na”, de menthetetlenül ki is zökkenünk abból az állandónak és sziklaszilárdnak hitt állapotból, amely az anyanyelv által meghatározott identitás. A nyelv mindössze konstrukció, az emberek közti beszéd nyelve közös megállapodás, konvenció kérdése. A fesztivál két Bánya…-előadásának díszlete a realizmusból lódít ki. Hunyadi István váradi Bányavirág-rendezésének nincs épített díszlete (tervező: Szőke Zsuzsánna e.h.), csak a padlóra ragasztott fehér szalagok jelzik a ház falait. A bal hátsó sarokban szemünk előtt rakosgatja a téglákat a féleszű Sánta Feri, aki szorgosan nyikorog is, valahányszor valaki kinyitja a nem létező ajtót, ablakot. Sánta Feri ebben az előadásban maga a dekonstruált kisrealizmus. Tárnába helyezi a Bányavakságot Wegroszta László díszlettervező, felülről időnként homok pereg, víz csöpög a szereplők fejére a fadúcolás résein át. Catinca Drăgănescu rendezésében a föld és az idő mélyrétegeibe kerül a történet, és sorstragédiává lesz, az akaratlanul gyilkossá váló ember tragédiájává. A színészek kifelé, a nézőtér felé fordulva mondják replikáikat, a tekintetek a legnagyobb bántások pillanatában kezdenek találkozni, mintha ebben a világban két ember közt az erőszak lenne az egyetlen kommunikációs lehetőség. A fesztivál egyik legjobbja nekem ez az előadás.

A másik a 12-es kórterem, a Bányavakságéval szögesen ellentétes világképpel. Egy kórház várójában hat ember eljut a közönytől a lélek felfakadásáig. A Czegő Csongor évadvégi katapultálása után igazgató nélkül maradt gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban Barabás Olga mint visszatérő vendégrendező a repertoárszínházban szokatlan, ám üde módon dolgozott: a színészek maguk döntötték el, részt vesznek-e a produkcióban, csak ezután írta meg a jelentkezőkre Tóth Krisztina művei alapján az előadás szövegét. A szereplők történetei kínzó vagy bájos, de megejtően emberi helyzetekről szólnak, a köztük születő kapcsolatok intimitása, őszintesége magával ragadó. Konkrét válasz egyetlen problémára sem születik, azonban maga az odafigyelés, gyengédség és empátia, amivel egymás iránt viseltetnek a szereplők, pont elég ahhoz, hogy derűs szívvel lépjünk ki a nézőtérről. Közönségbarát előadás a szó legnemesebb értelmében.

Humoros, maró, szívderítő, közönségbarát, kistermi, magyar és román, gyakran mindkettő egyszerre – a dráMA8 alapján ilyen Erdélyben a kortárs dráma.

*A novemberi számunkban megjelent cikkben a fordító, Sándor László nevét pontatlanul írtuk, ezért elnézést kérünk.

1 A szervezők elmondták, szándékukban állt meghívni a bukaresti Act Színház produkciójaként bemutatott Bányavizet is, de az előadást a színház és az alkotók közti nézeteltérések miatt egyelőre nem játsszák.

2 A bukaresti Nottara Színház Madox – Három éjszaka című, a fesztivált megnyitó Vișniec-előadását sajnos nem láttam.

3 A szójátékon túl az előadás címe kétnyelvű is: románul azt jelenti, barna.

Facebook Comments