Van valamiféle karcosság a tőlünk pár méterre játszódó előadásban…

Bottyán Marcell fotói

Az előadás egy pontján beugrott a több, mint negyvenéves Utánam srácok! című tévéfilmsorozat, amiben kis- és középkamasz gyerekek élték a panelszocializmus mindennapjait, vívták harcaikat egymással, a szülőkkel és mindazokkal a gondokkal, ami ezzel együtt jár. A film könnyed bájjal csiszolta le a problémák éleit és tett gondtalanná nagyon is komoly vívódásokat. A Kolibri ifjúsági előadásainál ezzel szemben megszoktuk, hogy nem csupán mélyre mennek – erőszak, függések, fiatalkori öngyilkosság, családon belüli magány -, de a végén sem engednek minket felszabadult mosollyal letudni a dolgot.

Kirtsten Fuchs darabja 2015-ben díjat hozott a szerzőnek Németországban, a berlini ősbemutató után most először került színre. A történet tizenkét év körüli fiúkról és lányokról szól; ez az a kor, amikor nem elég, hogy egy ideje a szülők mellett már a barátok is fontos helyet kapnak egyik napról a másikra változó világukban, de ebbe a viharverésbe már a szerelem vagy valami ahhoz nagyon hasonló is bele-belebődül. A szülők természetesen elváltak, ám ebben az esetben úgy tűnik, ismét összejöhetnek. Legalábbis mi mást gondolhat az, aki reggel régen elköltözött apjával fut össze a mosdóban. Próbára tett és újonnan keletkező barátságok, éledező szerelmek, habókosan emberséges tanárok, anyákkal megélt gondoskodó szeretet, apákkal vívott szelíd küzdelmek és persze Viber és Facebook orrvérzésig. A Már megint kezdik! szövegkönyve a problémák között ügyesen szlalomozó előadást ígér, és Laboda Kornél ezt a jól emészthető könnyedséget rendezőként meg is komponálja.

Ez a könnyűléptűség, ha a Kolibri korábbi előadásaiból kiindulva ülünk be, okozhat némi csalódást, pedig egy szórakoztató előadást sem könnyebb jól színpadra állítani, mint egy drámaian elgondolkodtatót. Főként nem abból a testközelségből, ami a Kolibri Pince sajátja. Arról nem is beszélve, hogy a minőségi szórakoztatással csak bővül a színház ifjúsági szekciójának a repertoárja. A kérdés ezek után csak az, hogy a Már megint kezdik! mennyire ugorja meg a minőség mércéjét.

Van valamiféle karcosság a tőlünk pár méterre játszódó előadásban: a térbe éppen csak beférő gördeszka-negyedcső, ami hol domboldalként, hol ruhásszekrényként funkcionál, a hosszúkás rámpa, az iskolai fatábla, a közöttük színes ruhákban élő és tornaórázó gyerekek vagy a részben helyben születő zenére énekelt jobb vagy kevésbé jó dalbetétek sajátosan illúziómentes atmoszférát teremtenek. Ami megint csak nem minőség kérdése, csupán egy alapvető jellegzetesség, ami nagyrészt a hely adottságaiból fakad. Ebből jó és rossz előadás egyformán születhet.

Ahogy a rendezés használja a teret és a díszleteket, kicsit olyan, mintha maguk a darabbeli gyerekek játszanának. A pályából két csapóajtóval dombon kerékpározó srácok lesznek, egy titkos oldalajtón eltűnő gyerekcsapat már a padlásba tér vissza hozzánk, és zseblámpáikkal mint lomos kacatokra világítanak ránk, vagy éppen a szárítókötélre aggatott ruhadarabokkal játsszák el legfájdalmasabb ráismeréseiket. A hol szellemes, hol kevésbé sikerült játékok kialakulásában – ahogy az egész előadásban is – érződik egyfajta szaggatottság. Hogy a gördülékenység csorbája a bemutató vagy a rendezői elképzelés sajátja, majd csak később derül ki, a premieren minden esetre ez is szerves része a fent említett karcosságnak.

Mindezeken túl és ezekkel együtt az már egyértelműen probléma, hogy Laboda Kornél mintha nem tudta volna eldönteni, kiket akar megszólítani az előadással: a kamaszodókat, a már kamaszokat vagy a kamasz gyermekeikkel bajlódó szülőket. A színészek eleve szinte annyiféle módon játszanak, ahányan vannak. Mult István a tőle megszokott finom szellemességgel hozza megannyi tanár kissé elrajzolt figuráját, noha most kevésbé oltja beléjük az árnyékos oldalt. A szórás inkább a gyermekeket játszó színészekre jellemző. Tény, hogy huszon- harmincévesen nem könnyű feladat tizenkét éveseket panelek nélkül játszani, amire az előadásban szemmel láthatóan mindannyian törekedtek.

Alexics Rita jótanuló Valerie-je és a Kőszegi Márta által éltre keltett Repülős Rike játéka áll a legközelebb egymáshoz. Mindketten felnőttes figurák, elsősorban a gyermeklétre utaló ruháik jelzik a korosztályt. Alexics Rita egy tömbből, közhelyektől mentesen faragja ki a magának való, perifériára okosodott lány szerepét, Kőszegi Mária azonban néha bedob egy-egy mórikáló gesztust, ami ugyan sikert arat a nézőtéren, de minden esetben lemar valamennyit az előadás egységéből. Nizsai Dániel jelenetről jelenetre, néha pillanatról pillanatra pulzál a szerep és a saját kora között, ami a játékában hol zavaró, hol jól működő színházi nyelvként működik – színéről és fonákjáról is megmutatva a jófej barát figuráját. Lendváczky Zoltán Janisa pedig már nem is egyszerűen felnőttes, de mintha egyenesen a gyermeklét mélyén lévő kortalan bölcsességet fordítaná ki a nézőtér felé. Alexics, Nizsai és Lendváczky alakítása egyenként izgalmas alapállása lehetne egy előadásnak, azonban a szórásuk ebben az előadásban zavarosságot kelt.

A fontos pillanatok komolyra forduló atmoszférája – amikor az imént még gyerekként viselkedő tizenévesek egyszerre vetik le magukról gyerek voltukat – szintén valószerűtlenné tesz egy-egy jelenetet. Egy tizenpár éves néző nem is érti, hogyan lehet hülyéskedés nélkül fogadni, amikor egy pilótának vágyó lány a tériszonyáról kezd beszélni, egy szülő pedig minimum nem hiszi el vagy egyenesen megrémiszti a beleérzésnek és a megértésnek ez a foka. Mintha az előadás egyszerre szeretné megmutatni, hogy milyenek a gyerekek valójában és milyenek az (általunk remélt) mélyükön, ami izgalmas és érvényes alapállás – azonban ehhez a kulcsot ebben az esetben nem sikerült megtalálni.

A Kolibri legújabb bemutatója minden igyekezet ellenére valahol két világ között reked. Megóv minket a problémáktól, viszont cserébe nem is elég szórakoztató.

Hol? Kolibri Pince
Mi? Kirsten Fuchs: Már megint kezdik!
Kik? Szereplők: Nizsai Dániel, Lendváczky Zoltán, Mult István, Kőszegi Mária, Alexics Rita, Tisza Bea.
Dramaturg: Faragó Zsuzsa. Díszlet: Juhász Nóra. Jelmez: Szűcs Petra. Zeneszerző: Preiszner Miklós. A rendező munkatársa: Hajsz Andrea. Rendező: Laboda Kornél

Facebook Comments