Látok magam körül embereket, akiknek elképesztő technikájuk van, és ez engem egyre jobban idegesít. Nem az ügyességre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogyan bőg otthon a párnáján, milyen, amikor szakítanak vele, és a többi.

– Hét évig voltál a Radnóti Színház tagja, majd „megszólalt egy hang, hogy változásra van szükséged”. Valahogy így foglalható össze az alaphelyzet. E pillanatban épp változások zajlanak a Radnótiban, és Kováts Adél igazgatása során nyilván további változások várhatók. Az elszerződés gondolata pedig ritkán születik a bejelentés évében. Szóval, mi a helyzet ezzel a bizonyos „hanggal”?

– Sokan látni vélik a döntésem mögött az igazgatóváltozást, de nem most fogalmazódott meg bennem először, hogy elmegyek. Két évvel ezelőtt volt egy olyan évadom, amikor lényegében nem kaptam szerepet. Nincs szó semmiféle mögöttes történetről, egyszerűen így jött ki, én pedig színész vagyok, kikészültem, szenvedtem tőle. Az járt a fejemben, hogy fiatal vagyok, most kellene, bla, bla, bla. Erős késztetést éreztem a szakításra, de akkor jött a Kincsem-felkérés, a féléves forgatás, és kiadtak. Ami a csalódottságnál fontosabb, hogy meg is ijedtem. Abban az évadban játszottam egy pici, pár mondatos szerepet, a szobalányt a Buborékokban, meg bekerültem az argoszi asszonykarba, az Oresztészbe. Aztán a következő évben jött a Turandot, egy hatalmas szerep a nagy kihagyás után. Rettegtem, hogy fogok ennyi idő után Térey-monológokkal kiállni, versben beszélni. Halálfélelmem volt. De ez sem az igazi magyarázat. Vannak, akik nagyon jól tudnak társulatban létezni, most úgy érzem, nekem egy idő után nem feltétlenül tesz jót, hogy mindig ugyanaz az apám, a férjem, a szeretőm… Nem a Radnótiban nem hiszek, hanem en bloc a társulati létezésben. Most sokkal jobban tudok hinni egy-egy ügyben, projektben, ott oda tudom adni magam teljesen. Valójában a döntés totál rólam szól. Félek, hogy elmúlik az élet.

Fotó: Falus Kriszta

– Hogyan szántad el magad?

– Ahhoz, hogy az ember egy ilyen lépést megtegyen, szerencse is kell; nyilván nem lépek, ha nem kapok annyiféle izgalmas ajánlatot. Csodás szerepeket fogok eljátszani: Székesfehérváron a Három nővér Natasáját Szikora Jánosnál, Carment Horváth Csaba rendezésében, lesz Szerelmes Shakespeare Szirtes Tamassal, és benne vagyok Pass Andrea új munkájában, akivel nagyon jó élmény volt a találkozás a tavalyi darabjában, a Napraforgóban – ezekre nem is lehet nemet mondani.

– A színművészetiről a Vígszínházba mentél gyakorlatra, ahová hívtak utána, mire te a Radnótit választottad, és azt mondtad, azért, mert a műhelymunka, ami a Radnótiban folyt, vonzó volt számodra. A Víg és a Radnóti között műhelymunka tekintetében ilyen jelentős különbség lenne?

– Struktúrájában nincs különbség. A Radnóti kisebb.

– Lehet függetlenségről beszélni, ha repertoárrendszerről beszélünk?

– Valószínűleg nem. Az biztos, hogy ha századjára dolgozom ugyanazzal a rendezővel, az számomra ártalmas. A Radnótiban nagy feladatokat kaptam, mégsem voltam elég jó. Sokat buktam. Ezt csak most látom egyébként, utólag. Hedda Gabler, Pygmalion... Persze tudom, miért buktam, ahogy azt is, mi benne a felelősségem, és miről nem tehetek. De nagyon fontos, hogy nem bántam meg, hogy a Radnótit választottam. Bálint Andrásnak egész életemben hálás leszek, a főiskoláról úgy mentem oda gyakorlatra, hogy egyenesen főszerepeket kaptam. És rengeteget tanultam. Nincs okom panaszra, sértődésre, most is próbálok az első darabban, az Iván, a rettenetben, ifjabb Vidnyánszky Attilával. Nagyon szurkolok az előadásnak.

– Mit emelnél ki a saját felelősséged kapcsán?

– Túlságosan elhittem valakiknek valamit. Nem akarok a fiatalság, a pályakezdés mögé bújni. Egyszerűen nem volt merszem kiállni magamért. Vagy nem tudtam, hogy kell ezt csinálni. Tessék, máris felmentem magam!

– Nagyon megragadott az életrajzodban, hogy tizenöt évesen egyedül nekivágtál, eljöttél otthonról, Temerinből. Elmesélted, hogy tizenhárom éves voltál, amikor az Újvidéki Színházban láttad a Sztárcsinálókat, és hogy annak hatására jött a sugallat, hogy neked is ott kell állnod a színpadon, ettől kezdve jártad a szavalóversenyeket, versmondó táborokat. Nem esik szó a családodról, a szüleidről.

– Színész lettem, megszoktam, hogy sokat beszélek az életemről, talán ez a kitárulkozási kényszer az oka annak, hogy a családról nem szeretek beszélni. Nem azért, mert valami titok lappang a hallgatás mögött. Ami nekem megadatott, az azért adatott meg, mert a szüleim gyermeke vagyok, mert onnan jöttem, ahonnan, mert olyan értékrendet kaptam, amilyet. Sokszor nem szeretem azt, aki vagyok, de bizarr módon nagy erőt ad nem szeretni azt az embert, aki anyám és apám gyermeke. Sokszor a jó dolgokat, a sikereket is ennek tudom be. Elengedtek tizenöt évesen. Mostanság tűnik fel nekem, mekkora egy tizenöt éves gyerek. Mai napig erős kötelékek fűznek a családomhoz, főleg anyukámhoz.

– Mi alapján szúrtad ki a szentesi gimnáziumot?

– Kovács Lehel járt oda. Tudtam, hogy van irodalmi–drámai tagozat. Jó volt, hasznos, amolyan előkészítés a színműre. Lehelt még otthonról ismertem, versmondó táborokból.

– Említetted a hozott értékrendet. Minek van jelentősége a színházi létezésed szempontjából?

– Soha nem hittem abban, hogy úgy kell nyomulni, előretörni, hogy közben eltiporsz, lenyomsz, kiütsz másokat. Nekem soha nem kellett könyökölnöm ahhoz, hogy eljussak valahová. A gyerekkorom mindig nagyon fontos volt nekem. Miután gyerekként eljöttem, sok minden történt velem, mégsem tudtam elszakadni. A gyerekkorom életem végéig nyomon követ majd engem. Hordozom. Persze vissza nem mennék. Azért vagyok itt, mert itt akartam lenni. De van mit feldolgoznom.

– Hogyan dönti el egy tizenöt éves gyerek, hogy elmegy otthonról?

– Nem is döntés ez, inkább belső kényszer. Tudtam, hogy mit akarok, mégis belülről hajtott valami tudatalatti erő.

– És hogyan képzelte el ez a kislány a színházat?

– Leginkább saját magam érdekelt. Akkor is. Teljesen beteg dolog, emlékszem, tizenhárom évesen azt magyaráztam valakinek, hogy engem nem érdekel, ha lejövök a színpadról, és nem vár rám senki, sokkal ijesztőbb, ha vár rám valaki, de nem jövök le a színpadról. Sic! Ez persze most lényegesen bonyolultabbnak tűnik, így harminc körül. Én mindent a színháznak vetettem alá, nem is panaszkodhatok; másoknak meg gyerekük van, építkeznek. Azt sem értem, hogy tudtam anno ennyire betekeredni, hiszen nem vagyok színházi gyerek, nem voltak előttem minták, a családomban senkinek semmi köze a pályához. Gyerekkoromban ötször-hatszor járhattam színházban. Azt viszont mindig tudtam, hogy jó nekem, ha néznek. Úgy tűnhet, hogy extrovertált személyiség vagyok, pedig nem így van.

– Egyszer a Psyché kapcsán említetted, hogy nem volt szimpatikus a nő, majd rájöttél, hogy azért, mert rengeteg dologban hasonlítotok. Ez, mondjuk, klasszikus. Az embert a saját fogyatékosságai, rossz tulajdonságai irritálják leginkább a másikban.

– Abszolút. Ilyen előfordul. Nagy a távolságtartás, aztán a homlokomra csapok, hogy több közöm van hozzá, mint képzeltem volna. Ez a kettősség valószínűleg gyerekkoromtól kísér. Néha azt érzem, enyém a világ, lazán pörgetem az ujjam körül az egészet, miközben elképesztően, félelmetesen mélyen tudok szorongani. Tanulnom kell még a harmóniát. Régen tényleg szélsőséges voltam, végletes sok mindenben. Voltak például olyan táborok, ahol egy hétig nem szólaltam meg, a szó szoros értelmében, máskor meg vagánykodtam, nagy volt a pofám.

– Somogyvári Rudolf mondta egyszer: „Az a három óra a színpadon a legbiztosabb. Aztán lemegy a függöny, és az ember mehet vissza az életbe félni.”

– Ez jó. A színházban legtöbbször én is megnyugszom, ebben teljesedem ki. De ez sem mindig evidens. Nem érzem jól magam minden előadásban, előfordul, hogy szégyellem magam a próbán.

– Sokszor hangsúlyozod, hogy szereted, ha másképp gondolnak rád.

– Ha ellentétesen gondolkodnak rólam. Mindig érdekeltek a nem kézenfekvő helyzetek, és egyre jobban érdekel magamban a líra. A költészetet, a finomságot keresem. Nem ezt jelentem elsősorban, de annyi minden fordult bennem az utóbbi időben.

– Pass Andreával ezért volt nagy az összhang?

– Ezért is, igen. Amikor azt érzed, hogy igazán kíváncsiak rád, hogy mások által válsz tehetségesebbé, amikor látod, hogy az alkotók érintettek egy produkcióban, amikor egy színházi előadás nem drámairodalmi hősökről szól, hanem olyan emberekről beszél, akik köztünk élnek, az nagyon jó dolog. Andiban valódi kíváncsiság volt felém. Hirtelen csöppentem nagyon klassz dolgokba.

– Térjünk vissza kicsit a költészetre. Azt is mondtad a Psychéről, hogy „megtisztított lelkileg”, mármint az előadás. A női lét stációi miatt?

– Több korszakot tudtam megmutatni, a kislányt, a gyereklelkű nőt, a férfifaló nőstényt, a gyermekét elvesztő, tragédiákat átélő asszonyt, a feleséget, az anyát, a fásult embert… Ez a nő két férfiban találja meg, amire vágyik, de közben egyikben sem. A kislány volt a legnehezebb, pedig ahhoz álltam a legközelebb. Eleinte állandóan idősebbeket játszottam a koromnál. Mostanra érett össze a bennem lakó fiatal lány és öregasszony. Most vagyok szinkronban a korommal.

– Milyen színész vagy? Érzelmeket előhívó, „átlényegülő”, sztanyiszlavszkiji típus, vagy inkább olyan, aki teljesen átadja magát a rendezői koncepciónak, és töviről hegyire betartja az instrukciókat? Tudom, a kettő nem feltétlen áll szemben egymással, és azt is, hogy neked már valószínűleg mindkettőt megtanították, de mégis?

– Engem igazából mindennek a lelke érdekel. Ezért inkább azt mondom, Sztanyiszlavszkij. Szeretek magamtól rájönni dolgokra, eljutni valahová, felfedezni valamit. Az utóbbi időben egyébként ebben is nyitottam.

– A Zsótér Sándorral közös munkáid jelentősek ebből a szempontból. Zsótért sokan úgy látják, hogy agyas, okos, mindent centire beállít, ami igaz is, de azt hiszem, miután ez megtörtént, nagy szabadságot ad a színésznek, amivel van, aki tud élni, és van, aki nem.

– Ez pontosan így van. És ő az a rendező, aki soha nem visz el az erdőbe. Pontos kottát és elemzést ad, olvasni kell a kottát, ugyanazokat a hangokat kell leütni, végre kell hajtani, amit kér, de attól kezdve, hogy tudod, a monológ miről szól, hogyan értelmezd, hangsúlyozd, őt nem érdekli, hogy sírva mondod el vagy nevetve, milyen tempóban. Ez óriási szabadság, és olyasfajta biztonság, amilyet színészként alig-alig él meg az ember. Szeretem az előadásai érzelmességét. Alapvetően az érzelmeket szeretem, az érzelmes előadásokat. Nem köt le annyira az intellektualizálás, a koncepció, a képi világ, a vizualitás, az ötletbomba, a gegparádé. Az ember érdekel, hogy vele mi van, az esendősége, a gyengesége, hogy magamat látom-e benne vagy a környezetemből valakit.

– Hogyan találod a hangot Mohácsi Jánossal?

– Ő is emberközpontú. Aranka A csillagos égben a pályám egyik meghatározó feladata volt. Ott teljesen más a munkamódszer, mint Zsótérnál. János mágusságán múlik minden. Hihetetlen érzéke van a vígjátékhoz. És nagy szíve van, ez minden előadásán látszik. Szeretem benne, hogy nála az egész próbafolyamat laza, fesztelen. Zsótérban meg azt, hogy kíméletlen velem szemben. A kíméletlenségével kímél az élettől.

– Mely munkáidat tartod még igazán fontosnak a Radnóti Színházból?

– Sorolhatom: Vágyvillamos, Kurázsi mama, Boldogtalanok, Turandot, Hedda Gabler, Pygmalion.

– Valló Pétertől is komoly lehetőségeket kaptál, de az utóbbiakat fentebb a bukások közé soroltad.

– Van olyan, hogy színész és rendező nem találkozik, nem gondolom, hogy én az ő embere lennék. Nem vagyok elég ügyes színésznő, azt hiszem, de ennél is nagyobb baj, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy ügyesnek kell lenni. Látok magam körül embereket, akiknek elképesztő technikájuk van, és ez engem egyre jobban idegesít. Nem az ügyességre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogyan bőg otthon a párnáján, milyen, amikor szakítanak vele, és a többi. Zsótér egyébként azt mondta nekem erre, a technikát a kikezdhetetlenség miatt kell megtanulni, hogy ebbe ne tudjanak belekötni, hogy egy rendező, akinek nálam nagyobb tudása, rutinja, tapasztalata van, ne tudjon felfalni. Ebben azért van valami. Úgyhogy küzdök a technikával.

– Kivel dolgoznál szívesen?

– Olyanokkal, akiktől biztosan kapnék valamit, amit beépíthetek, akiknek a hatására akár változhatok, a gondolkodásomban, akik szakmailag felvérteznek egy időre. Mundruczó Kornéllal, Kovalik Balázzsal, Pintér Bélával nagyon szeretnék dolgozni, de eddig kimaradtak nekem a „klasszikusok” is, például Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor.

– Egyszer mondtad, hogy hiszel a befektetett munkában, de a szakmai jövőre még sincs garancia. Súlyos mondat ez egy foglalkoztatott, keresett színésznőtől. A közelmúltban több olyan, harmincas éveiben járó színésszel beszéltem, akik elismertek, tehetségesek, forgatnak, nagy szerepeket játszanak, és mégis olyan egzisztenciális válságokat élnek meg, melyek kapcsán a kiugráson gondolkodnak.

– Nekem is volt egy ilyen időszakom, abban a bizonyos kiesett egy évben, amit említettem. Az ember időnként felteszi magának a kérdést: biztos, hogy ezt akarom csinálni életem végéig? Én azt válaszoltam magamnak, hogy igen, ezt akarom. Ettől vagyok jól. Ez az, amit tudok. Hol jobban, hol rosszabbul. Most túl vagyok a válságon, újra kíváncsi vagyok. Megbecsülöm ezt az állapotot, mert azt viszont tényleg nem lehet látni, mi lesz három év múlva. Próbálok abban hinni, hogy nem kell aggódnom a jövőn. De abban nem hiszek, hogy biztonságira kell teljesíteni. Nem érdekel a korrektség.

– Azt mondod, a társulati létezés most nem való neked. El tudod képzelni a társulati létnek azt a formáját, ami igen?

– Most nem. És most vagyok abban a korban, hogy ezt bevállalhatom. Olyan szerepeket szeretnék játszani, amelyek érdekelnek, olyan helyzetekben, amelyek izgatnak. Ehhez kell, hogy válogathassak, hogy nemet mondjak. Eddig csináltam mindent, ami szembejött. Most egy kicsit önző szeretnék lenni. Két éve még nem tehettem meg, és két év múlva talán már nem tehetem meg. Nem tudom, hogy nekem hol van helyem vagy hol nincs. Egyelőre sehol nem látom magam. Talán azért, mert mindenhol meglátom magam, ahol rám gondolnak.

Az interjút készítette: Kővári Orsolya

Facebook Comments