Hol vannak már azok az idők, amikor a Rosas több estén át az Erkel Színházban, a Nederland Dans Theater (NDT) az Erkelnél alig kisebb Vígszínházban, Marie Chouinard és társulata pedig a Tháliában lépett föl? Elmúltak, talán már vissza se jönnek.

Nincsenek irigylendő helyzetben a Trafó programszervezői, amikor a szerteágazó nemzetközi kulturális kapcsolatokkal bíró összművészeti intézmény táncos évadtervéről gondolkoznak és döntenek. Hiszen a Trafó az a hely, a mai Magyarországon (továbbra is) az egyetlen, amelynek nevéhez méltón (Kortárs Művészetek Háza), illetve más művészeti ágak követése mellett egyszerre kell a hazai és nemzetközi új szemléletű táncprodukciók bemutatkozási fórumaként megjelennie. A feladat óriási, és mindjárt jegyezzük is meg, hiányérzet nélkül úgyszólván teljesíthetetlen, aminek csak az egyik, bár igen nyomós oka, hogy a hazai kínálat még átlátható, a külföldi viszont gyakorlatilag kezelhetetlen. Nagyobb stáb, több utazási lehetőség és nem utolsósorban jelentősen megemelt költségvetés kellene ahhoz, hogy ebben igazi áttörés szülessen – nem ecsetelem, hogy a jelenlegi kultúrpolitikai környezetben ez miért lehetetlen. Ráadásul több olyan, a Trafó helyzetét erősen befolyásoló külső tényező is nehezíti a szervezők munkáját – a nemzetközi kínálat átrendeződésétől a kortárs fogalmának nyugati, a Magyarországinál sokkal szűkebb értelmezési keretén át (!) a bátorsággal egyre inkább hadilábon álló hazai táncos befogadó színházi közegig –, minek következtében ez a vállalás, egy kompromisszumok nélküli kortárs arculat, csak megszorításokkal teljesíthető.

Sharon Eyal/L-E-V: Sara. Fotó: Gil Shani

A Trafó tánckínálatának húzóágazata, ez az elmúlt évadokból jól látható, hosszú évekre visszamenőleg a 2007 februárjában, a Russell Maliphant Company vendégjátékával útjára bocsátott 200 % tánc sorozat, amely szándéka szerint a tiszta tánc és absztrakció, a test, a mozgás, a mozdulatok érzéki világának különleges mátrixába invitálja a nézőket. E sorozat oldalvizén, annak viszonylagos népszerűségét kihasználva próbálták meg a szervezők elsősorban a Koreográfusok új utakon vagy a smART program részeként a rizikósabb, crossover típusú – a képző- és vizuális művészetek, illetve a színház és performansz felé nyitott – határátlépő táncelőadásokat bemutatni. A 200 % tánc sorozat „sztárjai”, a nemzetközi kortárs maintsreamhez tartozó külföldi táncalkotók közül azonban mára kevesen maradtak kizárólag a „független” területen (a korántsem teljes lista: a már említett Russell Maliphant, Wayne McGregor és a Random, az Emanuel Gat Dance, Crystal Pite és a Kidd Pivot, az Akram Khan Company, Hofesh Shechter). A nemzetközi táncéletben tapasztalható idült koreográfushiányt ugyanis a világ vezető nagy balett-társulatai, operaházai, befogadó és produkciós intézményei Londontól Párizsig úgy próbálták meg véres igyekezettel áthidalni, hogy egyszerűen elszipkázták őket a független területről. Csupán egyetlen példa a sok közül: Akram Khan szeptemberi, az Angol Nemzeti Balett számára koreografált, új felfogású Giselle-jének premierje előtt egy nappal tartotta Crystal Pite a párizsi Operában, 54 (!) táncos közreműködésével a The Seasons’ Canon bemutatóját, mely patinás együttes 2017 februárjában, az Opéra Bastille-ban már Wayne McGregor legújabb egész estés művével, a Tree of Codes cíművel rukkol elő. Ezek az alkotók mára szinte kivétel nélkül úgymond „feljebb léptek”, saját társulatuk mellett (sőt sokszor helyett) a világ számos nagy együttesének (is) koreografálnak, és ez a tény viszonylag jelentős űrt hagyott maga után a könnyen utaztatható, kis(ebb) költségvetésű, de magas művészi minőséget képviselő táncprodukciók frontján, ahonnan a Trafó is válogat. Ezt az űrt pedig, úgy tűnik, nem is olyan egyszerű kifejezetten színvonalas külföldi táncprodukciókkal betölteni.1

Nyugaton aki tehetség megjelenik a nemzetközi porondon, azt pár év múlva jó eséllyel már adja-veszi egymás között a nemzetközi elit. „Így járt” az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezettje, a volt batshevás Sharon Eyal is, akinek ázsiója meredeken ível felfelé, ami persze kihatással van saját társulati produkcióinak értékére is. A befogadó intézményeknek, így a Trafónak, ezzel is számolniuk kell. Sharon Eyal koreográfiáinak ára 2013 novembere, azaz első magyarországi látogatása óta 20-25 %-kal ugrott meg, ami nem kevés. Ha ezt összevetjük azzal, hogy a Trafó éves költségvetése a 2012-es nagy zuhanás óta tavaly kb. 8 százalékkal volt alatta az öt évvel ezelőttinek, akkor beláthatjuk, hogy egy felkapott előadót kigazdálkodni nem is olyan egyszerű feladat.

A Trafó táncforgalmazói tevékenysége azonban nem szemlélhető kizárólag önmagában. Fontos hozzá látni azt a hazai intézményes környezetet is, amely körülveszi, és amelynek enerváltsága és tunyasága miatt vállalásaival javarészt magára marad. Vállalás alatt nem feltétlenül a kortárs művészet kiterjesztésére gondolok, hanem arra, hogy a tánc minden ágazatában megjelenjenek mértékadó külföldi produkciók, ami viszonyítási pontként szolgálhat, amiből tanulni lehet.

Szeptemberben Párizsban jártam, és bár épp lecsúsztam róla, az évadkezdés lázában égő város egyik legnagyobb és legmodernebb játszóhelyén, az Opéra Bastille-ban tíz estén át az Amerikai Balettszínház vendégszerepelt klasszikus programmal. Jó, ez Párizs, mondhatjuk, a nemzetközi táncvilág egyik központja, ahol egész évadban egymásnak adják a kilincset a legpatinásabb társulatok. Ennek ellenére, azt hiszem, joggal elvárható lenne a budapesti Operaháztól és az Erkel Színháztól, hogy kicsit aktivizálja magát, hiszen tíz év távlatában jó, ha négy-öt (!) külföldi társulatot vendégül látott – közülük kettő ment eseményszámba, a Dán Királyi Balett (2010) és Maurice Béjart XX. Század Balettjének (2006) fellépése –, ráadásul több nem is saját szervezésű, hanem befogadott produkció volt. De ennél is aggasztóbb a Bán Teodóra személyében táncos múltú fesztiváligazgatóval büszkélkedő CAFe Budapest (volt Őszi Fesztivál) és Tavaszi Fesztivál tánckínálatának teljes elsekélyesedése. Az egy dolog, hogy a fesztiválközpont ilyenkor besegít a Trafó párhuzamos fesztiválprodukciónak finanszírozásába, esetleg néhány hazai társulatot rábír, hogy ekkorra időzítsék a premierjüket, de azon túl se rövid vagy hosszú távú koncepció nincs, kit/kiket és miért lenne érdemes meghívni. Így simán megeshet az is, hogy egy olyan, már a kilencvenes évek Interbalett Fesztiváljain is porosnak ható, lejárt szavatosságú keleti „szerzemény” lesz a sztárfellépő, mint 2014-ben Boris Eifman és társulata. A fesztiválközpont szervezőgárdája éppúgy ludas a hazai közönség minőségi táncról való leszoktatásában és alulművelésében, akár a Müpában rezidens, az intézmény éves táncprogramjáért felelős Nemzeti Táncszínház. A Fesztivál Színház tökéletesen alkalmas helyszín lenne arra, hogy a szélesebb nézői rétegeket megszólító, nagyobb volumenű, a Trafóval ilyen-olyan okokból nem kompatibilis, de fontos, színvonalas, a „must see” kategóriába tartozó mainstream külföldi táncegyütteseket és előadásokat időközönként bemutassa. A formát és a kondíciókat nyilván ki kell találni. A nemzetközi zenei kínálatára méltán büszke Müpa azonban valamiért elnézi azt a szűkkeblű provincializmust, ami a Fesztivál Színház tánckínálatát nagy vonalakban jellemzi: hogy a hazai nagy társulatok (néptánc és balett) repertoárdarabjai és a Budapest Táncfesztivál évi egy-két külföldi vendégelőadásán kívül jószerével nem kínál semmit. Az egyetlen előremutató dolog néhány hazai független társulat (Frenák Pál Társulat, Artus, Gergye Krisztián és csapata) beemelése a programba. Nyilván minden ilyen lépés körültekintő mérlegelést kíván, de például az Artus Cseppkánon című előadása már csak technikai okokból sem tudott volna létrejönni másutt – nélküle viszont szegényebbek lennénk egy kivételes szépségű és hangulatú, Lábán-díjas előadással. És pontosan erről beszélünk, a csak itt – és csakis itt! – megvalósítható táncművészeti programokról, és arról, hogy ordítóan hiányzik belőlük a nemzetközi kontextus.

Dányi-Molnár-Vadas: Nyúzzatok meg! Fotó: Kővágó Nagy Imre

Hol vannak már azok az idők, amikor a Rosas több estén át az Erkel Színházban, a Nederland Dans Theater (NDT) az Erkelnél alig kisebb Vígszínházban, Marie Chouinard és társulata pedig a Tháliában lépett föl? Elmúltak, talán már vissza se jönnek. Hosszú, áldozatos munkával sikerült a magyar közönséget lenevelni róluk, jó esetben kisebb befogadó helyekre száműzni őket – már ha egyáltalán eljönnek. Emlékszem, mennyit küzdött a Trafó stábja, hogy Marie Chouinard társulatának legutóbbi vendégjátékakor két estére megteljen a színház. Az nagyjából hatszáz fő. Ennyi embert érdekel ma egy vezető külföldi tánctársulat. Vagy ennyit se. Ide jutottunk, ezzel kell számolnunk. Az érdeklődés rohamos visszaesésével, a néző kezének elengedésével, az értékek devalválódásával és a közönség lassan minden szakmai, művészeti szempontot felülíró kiszolgálásával.

A Trafó kezd egyedül maradni, mint az ujjam. Küzd, de néhány, a kortárs művészet ügyéért felelősséget érző háttérintézményen kívül alig akad támasza, szövetségese. A vidéki táncfesztiválok (Győr, Pécs, Veszprém, Eger, Keszthely) nem számolnak külföldi fellépőkkel, jól érzik magukat a belterjesség akolmelegében. A pécsi a tetejébe még szisztematikusan nemzetközinek is hirdeti magát, ám az idei rendezvényt kivéve hosszú éveken keresztül egyetlen külföldi társulatot sem látott vendégül. A Jurányi, a MU Színház ritkán fogad be nemzetközi projektet – noha néhány valóban fontosat, például a Parallel című produkciót a Jurányi, Lisbeth Gruwez és a Voetvolk bemutatkozásait (It’s going to get worse and worse and worse, my friend és AH/HA) a MU Színház karolta fel. Az Átrium táncelőadásokra eleve alkalmatlan, a Szkénének a hazai táncszcéna is marginális. Az egyetlen, ha nem is befogadó színház, de „befogadó rendezvény”, amelyik következetesen, immár 15 éve fontos misszójának tekinti a kortárs tánc legújabb tendenciáinak megismertetését, az a Ladjánszki Márta nevével fémjelzett L1 danceFest. Hibája leginkább abból a fakad, ami részint erénye is (természetesen a mindig vita tárgyát képező válogatáson túl), hogy túlságosan csak befelé kommunikál és építkezik, a nagyközönséget alig szólítja meg.

Summa summarum: a Trafó kezd beszorulni abba a résbe, ahonnan nézve a szóba jöhető külföldi táncelőadások egy része túl nagy (költséges, széles, bonyolult stb.), másik része túl kicsi – értsd: kamara jellegű – a színház méretéhez képest. Egy, már a Trafó indulásakor is hiányként jelentkező stúdiószínpad kialakítása valószínűleg megoldást jelentene, ennek megvalósulására azonban kevés az esély. Jelenleg az emeleti próbatermet és a színházi térként olykor nehezen hadra fogható alagsori klubot használják erre a célra, erényt kovácsolva a kényszerből – ezekbe külföldi előadások azonban nem telepíthetők.

Hogy mi következik mindebből a Trafó tánckínálatára nézve? Óriási mulasztások semmiképp, de a 200% tánc sorozat akadozása és jobb híján hazai táncelőadásokkal való feltöltése igen, illetve egy régóta húzódó és tovább dagadó adósság: a konceptualista tánc ma már klasszikus vonulatának megismertetése (a frissekről nem is beszélve). Ha valami, ez igazán a Trafó profiljába vágna. Hogy e kilencvenes években indult, mára a nyugati kortárs tánc lassan minden szegmensét befolyásoló, de táncot olykor csak nyomokban tartalmazó politikus/teoretikus (a performativitást szőröstül-bőröstül célkeresztbe állító) „mozgalom” kapcsán már klasszikusokról is beszélhetünk, erre akkor döbbentem rá, amikor pár évvel ezelőtt a bécsi ImpulsTanz fesztivál ilyen topicban kínálta Jérôme Bel egyik korai munkáját. Ez az irányzat úgy serdült fel és vált felnőtt korúvá tőlünk nyugatabbra, hogy sokáig szinte észre se vettük. Jó, Jérôme Belből épp jól állunk (jövő tavasszal is újra jön, a szerintem katartikus Galával), bár az igazán provokatív korai művei közül egy sem volt látható idehaza. Meg Stuart novemberben érkezik – ami szintén jó hír, ám hozzá kell tenni, hogy huszonöt éve van a pályán, de most először szerepel Magyarországon. A többi első generációs konceptualista közül (Boris Charmatz, Juan Dominguez stb.) Xavier le Roy2 és a Jonathan Burrows–Matteo Fargion művészpáros3 csak mutatóba járt nálunk. Egyébként érthető, hogy a Trafó óvatos. Nyilván nem könnyű egy a táncról roppant konzervatívan gondolkodó országban új formákat bevezetni. Ehhez kellene a teljes rendszernek összekapnia magát, és igényszintet emelni.

Amiben viszont határozottan nagyot lépett előre a Trafó – és hadd zárjam ezzel a pozitív végkicsengéssel az írást –, az a fiatal hazai alkotók jelenlétének megerősödése. Annak a nagyjából egy fészekaljból származó, szinte generációs jelleggel fellépő, de a sok hasonlóság ellenére nagyon is egyéni módon gondolkozó „társaságnak” a felkarolása (Molnár Csabától Fülöp Lászlón és a több alkalmi formáción át az Arany–Hadi kettősig), melynek a Trafó 2015 januárban NextFeszt címmel – praxisában először – külön fesztivált is rendezett. Ma ők adják a Trafó tánckínálatának egyik pillérét, és ha voltak is olyan időszakok a ház életében, amikor a hazai koreográfusok fontos szerepet játszottak, ez most egy kiemelten ilyen periódusnak tűnik. A 2013-ban, a Nyúzzatok meg! premierjével elindult folyamat az új keletű Antré sorozattal már a következő nemzedéknek (a náluk is fiatalabbaknak) nyitogat kaput. A Trafó – és más háttérintézmények, például a SÍN, a Műhely Alapítvány, az Új Előadóművészeti Alapítvány – segítsége épp jókor érkezett, hisz ezek azok a fiatalok, akik önmagukon kívül jóformán senkire nem számíthatnak, a támogatási rendszer nem vagy alig számol velük.

1 Ez a példa is mutatja, hogy Nyugaton van átjárás a különböző szintek között, és aki tehetséges, nem feltétlenül betonozódik be oda, ahonnan indult. Van kitörési lehetőség, de nincs eleve elrendelés. És ez az, ami egy egész szektort, ha különböző stílusok és értékek mentén differenciálódik is, életben, mozgásban tart. Ma Magyarországon ez a legritkább esetben fordul elő. A szintek között alig van átjárás. A vidéki balett-társulatok elzárkózóak, külföldi koreográfust leginkább csak azért foglalkoztatnak, hogy az innovációt kipipálják (már amelyik innovatív!), míg a függetlenektől átlépni az ő felségterületeikre, esetleg a Magyar Nemzeti Balett berkeibe, egy kezemen meg tudom számolni, hány koreográfusnak sikerült az elmúlt tíz évben. Az egyik minden bizonnyal Bozsik Yvette volt a Lábán-díjas Menyegzővel. Szép, letisztult, korrekt munka, a magyar operabalett felől nézve még hasznos is. Nem is lett folytatása. Most Frenák Pálon a sor, aki Bartókot, A fából faragott királyfit rendez és koreografál. Meglátjuk, ő mire viszi. Hogy ő is csak egyszer használatos, díszes pávatoll lesz-e a Magyar Nemzeti Balett kalpagján.

2 Self-Unfinished, 2004. február 21-22., MU Színház

3 Both Sitting Duet és Speaking Dance, 2009. október 12-13., Trafó

Facebook Comments