Fekete Péter rendezése valójában olyan újcirkuszi előadás, amely a Cirque du Soleil-féle látványos show-műsorok szegényesebb kiadása, ha úgy tetszik: vidéki rokona szeretne lenni, de kezdetleges dramaturgiája miatt számos ponton csak a hagyományos cirkusz kódjai felől olvasható.

A NER kultúrpolitikájának fontos törekvése, hogy minden művészeti ágat kormányzati kinevezett irányítson. Így a legfontosabb strukturális, személyi és művészeti kérdésekben nem a szakmai önszerveződés, a művészi tekintély, a vitákban felhozott érvek, vagy akár a szakma belső harcai döntenek, hanem a politika által kiválasztott vezetők kénye és kedve. A színházi életben ilyen szerepet tölt be Vidnyánszky Attila, a filmiparban Andy Vajna, a képzőművészetben Baán László és Fekete György, de még a komolyzene sem úszhatta meg, hogy egy ideig az „egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős kormánybiztos” felügyelete alá kerüljön. A cirkusz jelenleg Fekete Péter felségterülete.

Nem régóta van ez így. Először Kriza Zsigmond jogász kezelésére bízta azt a kormány, aki ugyan soha nem foglalkozott cirkusszal, de ez nem akadályozta abban, hogy igazgatóként rögtön komoly tisztogatásokat kezdjen a Magyar Cirkusz és Varieté Nonprofit Kft., vagyis a MACIVA háza táján. Kormányzati kapcsolatainak köszönhetően ugyanakkor elérte, hogy a cirkuszi előadások után is igényelhető legyen TAO-támogatás, illetve hogy a Fővárosi Nagycirkusz a nemzeti előadó-művészeti szervezet kategóriába kerüljön.

Miután Kriza politikai pozíciói meggyengültek, a többek között bűvész képesítéssel rendelkező Fekete Péter három lépésben, csendben és gyorsan vette át tőle az irányítást. 2015 elején „a nemzeti cirkuszművészeti stratégia kidolgozásáért felelős miniszteri biztos” lett belőle, majd az év közepén – kevéssé meglepő módon – megnyerte a MACIVA igazgatói pályázatát, decemberre pedig már végzett is: ekkor gyakorlatilag kinevezte magát a Fővárosi Nagycirkusz élére. E hármas minőségében mindenhol ott van, a cirkuszi intézményrendszer minden lépcsőfordulójában belebotlunk. Miniszteri biztosként ő intézi a Liget Projekttel összefüggésben felhúzandó új cirkuszépület ügyeit, amelybe múzeumot és kutatóközpontot is magában foglaló regionális központot álmodik. A MACIVA vezetőjeként felügyeli a Nagycirkusz minden részegységét, továbbá a Baross Imre Artistaképzőt, illetve a Hungária körúti művésztelepet és gyakorlóbázist. Cirkuszigazgatóként pedig a művészeti programért is egy személyben felel.

Nem kis jelentősége van tehát, hogy mit gondol Fekete Péter hagyományos és újcirkusz viszonyáról. Mivel a javarészt most is a családi cirkuszok köré szerveződő magyar szakma a mai napig meglehetős gyanakvással fogadja az újcirkuszt, ezért Fekete Péter ide vágó nyilatkozatait és magát a Lúdas Matyit kimondottan progresszív fejleménynek kell tekintenünk. Állítólag a bemutató estéjére egy – végül lefújt – tüntetést is szerveztek a tradicionális cirkuszosok, az ő nézőpontjukból ugyanis kifordult a világ a négy sarkából: színészek és dialógusok lepték el a porondot.

Fotó: Urbán Ádám

Attól nem kell tartaniuk, hogy a jól megszokott, konferanszié által kikiáltott mutatványok egymás után pakolásából álló műsorok eltűnnének, de már az is kisebb forradalom, hogy ezek mellett megjelennek az ún. kísérleti darabok. Korábban Fekete nevén nevezte a gyereket, és nyíltan beszélt arról, hogy a tradicionális cirkusznak tanulnia kell az újcirkusztól. A programadó előadást felvezető interjúkban és ajánlókban viszont precízen kerülik az újcirkusz kifejezést, és inkább úgy tesznek, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt. „A Lúdas Matyi a cirkuszban egy újszerű, műfajteremtő cirkuszi előadás lesz, melyben kísérletet teszünk a hagyományos, gravitációt kinevető, emberfeletti teljesítményekkel lenyűgöző cirkuszművészeti produkciók társművészetekkel történő vegyítésére. Így kap szerepet előadásunkban az artistamutatványok és állatszámok mellett a színház, a zene, a báb- és táncművészet, valamint a költészet.” Az lesz a leghelyesebb, ha egy elnéző mosoly kíséretében félrenézünk, és nem gúnyolódunk hosszasan azon, hogy a Fővárosi Nagycirkusz úgy tesz, mintha nekik jutott volna először eszükbe a cirkusz, a színház és a zene összekeverése. Úgy tűnik, hogy a bemutató idejére új nevet is kitaláltak ennek a világra szóló újdonságnak: történetmesélő cirkusznak nevezték el, a kifejezés ott díszeleg a Fővárosi Nagycirkusz homlokzatára kifeszített molinón is.

Fekete Péter rendezése valójában olyan újcirkuszi előadás, amely a Cirque du Soleil-féle látványos show-műsorok szegényesebb kiadása, ha úgy tetszik: vidéki rokona szeretne lenni, de kezdetleges dramaturgiája miatt számos ponton csak a hagyományos cirkusz kódjai felől olvasható. Nem az állatokról van szó: egy korábbi cikkemben („A könnymutatványosok légtornája”, Magyar Narancs, 2015. augusztus 8.) idéztem az újcirkusz kánonformáló fesztiválja, a francia CIRCa igazgatóját, aki direkt örömét leli a műfaj határainak feszegetésében, a definíciók kijátszásában, ezért is hívott meg nemrég egy nyomokban tigrist tartalmazó előadást. Vagyis messze nem az a baj, hogy a Lúdas Matyiban hangsúlyos szerepet kapnak az állatszámok, hanem hogy az előadás nem teljesíti a saját vállalását. Azt a célt, hogy központi szervezőelve a történet legyen.

Az egész produkció olyan benyomást kelt, hogy a már meglévő cirkuszi számokat próbálták beleapplikálni Fazekas Mihály történetébe. Esztétikailag nem túl ambiciózus vállalás ez, de hadd figyelmeztessek megint arra, hogy itt olyan alapvetéseket kellett megismertetni és elfogadtatni a fellépők jelentős részével, mint a próba és az előadás fogalmai. Ugyanis a színészekkel (Endrédy Gábor Matyi szerepében, az anyja Felföldi Anikó, Döbrögi pedig Konter László) együtt lépnek porondra cirkuszosok (artisták, zsonglőrök, kaszkadőrök, pantomimes) és állatok (kutyák, disznók, galambok, kígyó, ló és elefánt).

A produkció klasszikus elemei a kisebbeknek is elkerülhetetlenül örömöt okoznak, a történet íve pedig a nagyobb gyerekek számára nagyjából követhető. De sok a zavaros rész. Matyi ludai például a középkori moralitásjátékok mintájára különböző erényeket személyesítenek meg (Szelídség, Hűség, Szorgalom, Alázat, Tisztaság, Egyensúly és Irgalom), de ezek értelme az elejétől kezdve homályba vész. Arra sem kapunk magyarázatot, hogy az ízes magyarsággal beszélő, magyar népviseletbe öltözött legények között mit keres az a hastáncos kinézetű hölgy, jókora pitonnal a nyakában. És Döbrögi miért elefántháton érkezik a XIX. századi magyar falunapra? A körülményes nyelvezetű párbeszédek megértését nem segíti, hogy az eleve nem beszédre tervezett, vagyis rossz akusztikájú térben párját ritkítóan gyatra a hangosítás. A dalszövegeknél viszont talán jobb is, hogy a felét nem értjük, mert a másik fele csupa túlbonyolított, költőieskedő tiráda. A színészi játék kellően karakteres, az énekesi teljesítmények azonban többször váratlanul rosszak. A külön ide készült zene eklektikussága – egy párbeszéden belül is váltakozik a népdal és a jazz hatása – egyszerre érdekes, jelentés nélküli és elidegenítő.

Az előadás sodrását azonban leginkább azok a részek törik meg, amelyek a történetet csak tölteléknek mutatják, és ahol a rendezői fantázia és a dramaturgi igyekezet kevésnek bizonyul ahhoz, hogy egy csokornyi artistaszámot vagy az állatok megfuttatását beillesszék a történetbe. Ilyenkor egyszerűen feladják, és odadobják őket, hadd puffanjanak. Az esetek többségében azért úgy-ahogy sikerül narrációs szerepet találni nekik, néhol pedig kifejezetten szép megoldások születnek: ilyenek a hajdúk elől menekülő ludak, vagyis a fiatal artista lányok számai, köztük azzal a jelenettel, amikor a lúd kötélen egyensúlyoz a fogdmegek fölött. Így kéne ezt: a cirkusz hozzáad a színházi hatáshoz, a dramaturgiai helyzet pedig a mutatvány értékéhez.

A szereplők végig jól kommunikálnak a gyerekekből és kísérőikből álló közönséggel, a kastélyépítős résznél remekelt a díszlettervező, több artista (például a hullahoppos és a kutyás-tányéros) kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújt, a bábelefánt eredeti ötlet… Mindezek miatt sajnáltam, hogy ilyen bántóan megoldatlan az előadás vége. A slusszpoénként és erkölcsi tanulságként szolgáló fordulat („Lúdas Matyi harmadszorra megkegyelmez!”) előzményei és következményei (mit reagál Döbrögi?) egyaránt belevesznek a szokásosan együgyű dalolászásba. Azt pedig már az illem tiltja feszegetnem, hogy vajon mi a bánatot jelenthet a záróképben Lúdas Matyi és az egyik lúdlány romantikus egymásra találása.

Mi? Lúdas Matyi a cirkuszban
Hol? Fővárosi Nagycirkusz
Kik? Főszereplők: Endrédy Gábor, Felföldi Anikó, Konter László, Maka Gyula, Méhes Csaba / Zeneszerző: Szakál László / Dramaturg: Pál Dániel Levente / Díszlet- és jelmeztervező: Howard Lloyd / Koreográfus: Gajdos József / Világítás: Szilárdi Csaba / Rendező: Fekete Péter

Facebook Comments