Úgy látszik, nálunk csak az működik, ha valaki a parlament lépcsősora alján a hátára kap egy puttonnyi ügyet, és egymaga cipeli fel azt – a baj az, hogy mire felér, a batyu egy része kiszóródik, egy másik részét pedig a kormányőrök nem engedik bevinni.

A Színház folyóirat napokban megjelenő, januári száma az öregedés témájával foglalkozik. Idős színészek, senior táncosok, öreg test a színpadon. Mennyire kezeli tabuként a színház az öregséget, az öregedés ábrázolását? Mennyire rejti el a koros(abb) színészt/táncost és mit nyújthatnak ők a nézőknek sok-sok évtizednyi tapasztalattal a hátuk mögött, amit senki más. Kísérő cikkükben Török Ákos a téma aktuális vonatkozásának, a táncos életjáradék kérdésének és az akörül kialakult politikai, szakmai vitának járt utána. A szerk.

Biztos sokan ismerik a Nótás Mikulás, flótás pikulás kezdetű dalocskát, amiben nincs is szó táncról, csupán egy tele csizmáról és egy ballagó Mikulásról. Ráadásul komolytalannak is tűnhet, amikor a táncosok életjáradékáról hozott frissen módosított törvényről esik a szó. De amikor december 6-án a Parlament elfogadta a módosító javaslatot, bekattant egy kép, amitől azóta sem tudok szabadulni.

2012 januárjától a kormány előterjesztésére az országgyűlés eltörölte az addigi művésznyugdíjakat, melynek értelmében húsz, illetve huszonöt évnyi táncművészi tevékenység után az érintettek a rendes öregségi nyugdíjnál korábban kaphattak nyugdíjat. A parlament akkor négy balett-társulat – a Magyar Nemzeti Balett, a Győri Balett, a Pécsi Balett és a Szegedi Kortárs Balett – táncművészei számára adta meg az életjáradék lehetőségét az öregségi nyugdíj eléréséig, amennyiben leszolgáltak huszonöt évet. Lázár János, Balog Zoltán és Dunai Mónika fideszes képviselők önálló indítványaként 2016. november 10-én került a tisztelt ház elé az a törvényjavaslat, amely az eddigi négy kiemelt társulat mellé négy újabbat kívánt kedvezményezett helyzetbe hozni: a Magyar Állami Népi Együttest, a Magyar Nemzeti Táncegyüttest, a Duna Művészegyüttest, valamint az Operettszínház tánckarát. Az ekkorra már a kulturális tárca által is támogatott javaslatot az országgyűlés tavaly december 6-án egyhangúlag el is fogadta. Eddig nem úgy tűnik, mintha bármi gond lenne azzal a puttonnyal.

Hol a probléma?

Ott, hogy messze nem csupán nyolc professzionális táncegyüttes van Magyarországon. De még mielőtt ebbe belemennénk, illik tisztázni, hogy miért is kell bármiféle nyugdíj előtti járadéka táncosoknak huszonöt év munka után, ha például a pékek sem kapnak. Bárki, aki egy kicsit is ismeri a professzionális táncot, jól tudja, hogy ez a szakma olyan igénybevételt jelent a szervezet számára, ami hosszú távon a test és a lélek elhasználódásához vezet. Ráadásul a test természetes öregedésével a táncos egyre kevésbé tud megfelelni a nézői elvárásnak, amely dinamikus, fiatal táncosokat akar látni a színpadon. A pék hatvanévesen legalább olyan jó kenyeret süt, mint húszévesen, és örömmel is vesszük tőle az áruját. De — néhány kivételes és elszánt tehetséget leszámítva– el tudunk képzelni a színpadon akár csak ötvenéves táncosokat is!? És ez még mindig hol van az öregségi nyugdíjtól!

Frenák Pál az UN-ban. Fotó: Jókuti György

Márpedig ez a fajta megterhelés nem csupán a törvényben kiemelt együttesek táncművészeire áll. A vidéki színházak tánctagozatai, miként a független kortárstánc-társulatok művészei is, éppen úgy elhasználják magukat a táncban. Közülük sokan ráadásul legalább olyan jelentős kulturális értéket hoznak létre, mint a törvényben elismert együttesek. A kulturális tárcának talán nem dolga mindezt tudni, a táncszakmának viszont annál inkább.

Mi van a táncszakmával?

A táncszakma különböző képviselői, közöttük a Magyar Táncművészek Szövetsége a 2012-es törvény után azonnal elkezdte beadványokkal és levelekkel „bombázni” a kulturális kormányzatot. Elismerve a négy balettegyüttes járadékikörbe való beemelésének helyi értékét, jelezték a járadékrendszer általánossá tételének szükségét. Ezekre a jelzésekre többek elmondása szerint a kulturális tárca, ahogy mondani szokás, a „füle botját sem mozdította”. Úgy tűnt, hogy az illetékes minisztérium vezetése lehorgonyozta magát és nincsen erő, ami meglendítené a dolgot. Míg idén ősszel ki nem derült, hogy mégis mozog az ügy. Csak azt nem lehetett tudni, hogy ki vagy mi mozdította meg.

A csendbe elsőként a Magyar Koreográfusok Társasága november 23-án – vagyis szűk két héttel a parlamenti vita után, ahol minden párt támogatta a törvényjavaslatot – nyilvánosságra hozott nyilatkozata dörrent bele. Többek között azt nehezményezték, hogy a törvényjavaslat diszkriminatív. Elnöke, Juronics Tamás koreográfus, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője később egy interjúban a javaslat abszurditását egy példával szemléltette: „Gondoljuk végig, hogy egy táncos például tíz évet táncol a Pécsi Balettben, aztán öt évet a Miskolci Balettben (nemzeti kategóriájú intézményben közalkalmazotti státuszban), majd tíz évet a Győri Balettben. Nem kaphat szakmai életjáradékot, mert nem tekintik táncművészi tevékenységnek a Miskolcon eltöltött időt? Ez elég groteszk és szakmaiatlan”.

Volt még egy fontos megállapítás ebben a nyilatkozatban, ami arra is rávilágít, hogyan készül ma Magyarországon egy törvény. Ugyanis a Táncművészek Szövetségén kívül a törvényjavaslat kidolgozásába sem a Magyar Koreográfusok Társaságát, sem a hivatásos táncszakmát reprezentáló más szervezeteket nem vontak be. Ekkor tehát úgy nézett ki a dolog, hogy a Táncszövetség maga dolgozta ki és vitte ezt a puttonyt egészen a célig. Ami már csak azért is különös, mivel a törvényjavaslat a Táncszövetség saját, huszonhét tagjából tizenkilencet eleve kifelejtett a telizsákból.

Ezen a ponton jelent meg a színen Novák Ferenc „Tata” koreográfus, a Magyar Táncművészek Szövetségének tiszteletbeli elnöke, aki a hatvanas években előbb a Bihari János Táncegyüttes, később a Honvéd Együttes (ma Magyar Nemzeti Táncegyüttes) vezetőjeként mára a néptánc alapú táncszínház doyenjévé vált. Novák „Tata” egy interjúban elmondta, nem a Táncszövetség volt a tervezet kitalálója, hanem ő és felesége, Foltin Jolán koreográfus. Megelégelve az évek óta tartó nem-történést, együtt dolgozták ki, majd ő vitte a hátán az ügyet a kulturális vezetéssel való különféle formális és informális beszélgetéseken keresztül. Azt is elmondta, hamar világossá vált számára, hogy a kultúrpolitikai vezetés részéről, „egyelőre falba ütközik az elképzelés, hogy további társulatokra is kiterjesszék ezt a lehetőséget”. Ahogy azt is elárulta, mekkora meglepetés volt a kulturális tárca vezetői számára a tény, hogy a bővítés forintmilliárdok helyett csupán néhány tízmilliós költségvetési többletterhet jelent.

Mennyi az annyi?

Ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy költségvetési léptékben mérve valóban fillérekről beszélünk. Ahogy ezt Balog Zoltán miniszter a törvény parlamenti vitájában számszerűsítette, a törvény értelmében évente egy, kettő, három, maximum négy ember válik jogosulttá a járadék, amelynek az összege nagyjából havi 160 ezer forint. Hoppál Péter államtitkár pedig arról számolt be, hogy néhány tucatnyian vannak, akik már most is kapják ezt a járadékot. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy a járadék csupán az öregségi nyugdíjig kapható, és csak azok számára elérhető, akik 25 éven át professzionális táncosként dolgoztak, könnyen kiszámítható a mindenkori jogosultak száma, ami jelen állás szerint nem nagyon tud száz fölé emelkedni, hiszen egy idő után a nyugdíjkorhatárt elérők kilépnek a rendszerből, és öregségi nyugdíjra váltanak.

Krámer György és Ladányi Andrea a Porcelánban. Fotó: Gáspár Gábor

Éppen ezért józan ésszel érthetetlen, miért kellett ebből a bővítésből kirekeszteni a vidéki tánctagozatok egy részét és a függetleneket, ugyanis ez a szám velük együtt sem nagyon emelkedne százötven fölé (huszonöt év alatt!). Mert bármennyire is több tucat társulatról beszélünk, a táncosok száma a vidéki tánctagozatoknál sem több 6-8 főnél, a függetleneknél pedig egy-két kivétellel még ennél is kevesebb. Ráadásul a függetlenek jelenlegi alultámogatottsága miatt nehezen elképzelhető a megszállottságnak az a foka, hogy valaki huszonöt éven át ki tudjon tartani ezen a pályán.

Ki viszi el a balhét?

Itt akár véget is érhetne a történet. Novák Ferenc megelégelve a hiábavaló próbálkozásokat, a kormányzat adta lehetőségekhez igazodva, a kiemelt kör négy társulattal való bővítéséig jutott el. Tette ezt abban a reményben, hogy ez az első lépcső a további kedvezményezettek bevonásához. Csakhogy ha valaki elolvassa a Parlamenti Napló idevonatkozó 185. számát a törvényjavaslat vitájáról, azonnal összezavarodik, mivel abban a Magyar Táncművészek Szövetsége szerepel kezdeményezőként, sőt Balog Zoltán egyenesen azt mondja, hogy „a hivatásos táncművész szakma kérte azt, hogy úgy változtassuk meg ezt a szabályozást, hogy terjesszük ki ezt a balettművészeti életjáradékot további négy kategóriára”.

Ugyanis, ha nem volt mögötte szakmai konszenzus (és a Koreográfusok Társasága nyilatkozatából kiderül, hogy nem volt, mint ahogy azt sem könnyű elképzelni, hogy a kimaradók elégedettek lennének a végeredménnyel), akkor minden jóakarat ellenére Novák „Tata” kizárólag a saját, néptáncosokra szabott ügyét juttatta célba. És hogy senkinek ne legyen illúziója, Hoppál Péter a november 10-i parlamenti vitán világossá is tette, hogy nem lesz további bővítés: „A kormány álláspontja szerint ennek a kedvezménynek a bővítése éppen a szükséges és elégséges mértéket üti meg”. Tiszta beszéd: Ennyi és ne tovább!

A nyomok nyomtalansága

2015 márciusában, a Táncszövetség által jegyzett Nemzeti Táncprogram kapcsán még egyetértés volt a szakma képviselői között. A kormányzat számára ajánlásként megszületett dokumentum a járadékok kérdésében egyértelmű javaslatot fogalmazott meg az akkori helyzetre: „a jelenlegi Balettművészeti életjáradék kiterjesztése az összes hazai táncművészre, műfajtól függetlenül, Táncművészeti életjáradék” címen. Ebből a jelenlegi törvényben kizárólag a „Táncművészeti életjáradék” cím valósult meg, és persze a sokból négy társulat bekerült a járadékkal támogatott körbe. Miközben a Nemzeti Táncprogram kimondja, hogy a hivatásos táncosok műfajtól függetlenül mind képzés, mind igénybevétel tekintetében azonos helyzetben vannak, a táncos életpálya nyolc együttes kiváltsága lett. Mi a diszkrimináció alapesete, ha nem ez?

Gantner István, Lőrinc Kati és Zarnóczai Gizella az Isteni vidékekben. Fotó: Dusa Gábor

Egyáltalán támogatta a Táncszövetség ezt a tervezetet? Összeültek és megvitatták, majd megszavazták úgy, hogy az a tagok háromnegyedét hátrányosan érintse? Mert hogy tudott róla a Táncszövetség, az bizonyos, hiszen Novák Ferenc elmondta, a kulturális kormányzat által kért adatokat és számításokat ők szolgáltatták hozzá.

A legszebb a történetben az, hogy majdnem minden másképpen lett. Október végén ugyanis a Táncszövetség kapott egy levelet Lázár Jánostól, aki a Novák Ferenc által gardírozott tervezet négy együttesre vonatkozó kitételének a teljes hivatásos szakmára történő általánosítását tartotta szükségesnek. Topolánszky Tamás, az egri tánctagozat vezetője, aki a Táncszövetségben a vidéki tagozatokat képviseli, elmondta, hogy ezután mindenki fellélegzett. Rá bő két hétre, november 10-én azonban már a szűkített verzió került a Parlament elé vitára (az egyik előterjesztőjeként Lázár Jánossal), amiről a Táncszövetség tagjai november 21-én értesültek. Ahogy Topolánszky Tamás fogalmazott, akkor már nagyon kevés idő maradt bármire is. December 6-án pedig a dolog elvégeztetett. (Többször is próbáltuk megkeresni ez ügyben Mihályi Gábort, a Táncszövetség elnökét, de nem jártunk sikerrel.)

Úgy tűnik, nem volt olyan pillanat, amikor a Táncszövetség testületi döntést hozott volna – nemhogy a tervezet benyújtására, de még a támogatására sem. A tervezet alapján kimaradók talán keresték, de végül nem találták sem a hangot, sem a pillanatot, amikor a Nemzeti Táncprogram szellemében ők is bekerülhettek volna a járadékra jogosultak körébe. A Táncszövetség vezetése talán abban reménykedett, hogy ez után a bővítés után majd jön a következő. Hoppál Péter szavaiból kiderült, hogy nem jön.

És ne legyünk demagógok. A járadékkérdése, bármennyire is művészsorsokat érint, már a táncos életpálya-modellen belül sem a legfajsúlyosabb probléma (ennél sokkal fontosabb például az átképzés megoldása, ami az eredeti törvényből is kimaradt, és a mostani módosítás sem érinti). A vidéki tánctagozatok néhány éve jöttek létre, a jelenlegi egri tagozatnál például 2038-ban esedékes az első érintettség, és a járadék kérdése csupán egy a Nemzeti Táncprogram kéttucatnyi témájából. Ez attól fontos, amit jelent – vagyis elvi kérdés. A kormány 2012-ben, amikor a négy balettegyüttest kiemelte, diszkriminatív és szakmaiatlan módon megosztotta a táncszakmát, és ezt a megosztó gesztust újrázta most, 2016-ban. A szakma nem tudott egységesen fellépni, egy kicsit ismét bedarálták. A társulatok és a táncosok jelentős része pórul járt.

Úgy látszik, nálunk csak az működik, ha valaki a parlament lépcsősora alján a hátára kap egy puttonnyi ügyet, és egymaga cipeli fel azt – a baj az, hogy mire felér, a batyu egy része kiszóródik, egy másik részét pedig a kormányőrök nem engedik bevinni. Boldog új esztendőt, magyar táncszakma!

Facebook Comments