A darab ötletéül a kolozsvári Gheorghe Șincai Gimnáziumban, 2015 elején történt botrány szolgált. Az iskola kéttucat diákja egy titkos Facebook-csoportban csúfolódott a tanáraival.

Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy a Facebook globális jelenség, és tetszik vagy nem, mindenképp befolyásolja a mindennapi életünket. Ismerek olyan embereket, akiknek nincs Facebook-profilja, ugyanakkor olyat is, akinek azért van, mert bizonyos tartalmakat csak így ér el, vagy mert a munkaadója marketing okok miatt kérte, hogy legyen fenn a Facebookon. Bár régebben én is furcsán viszonyultam ehhez a szociális hálóhoz (…) ma számomra, vagyis egy harminchatéves férfi számára a Facebook kitűnő eszköz a barátokkal való kapcsolattartásra, a diákjaimmal való kommunikációra és – mindenképpen be kell vallanom – az időpocsékolásra. Mindezek ellenére egy olyan generációba tartozom, amelynek tagjai még nagyon jól emlékeznek arra, hogy milyen volt az élet „a Facebook előtt”.

Így gyakran teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon mi lehet azoknak a tinédzsereknek a fejében, akik együtt nőttek fel ezzel a szociális hálóval. Számukra a Facebook az internet. Bogdan Georgescu Antiszociális [Antisocial] c. előadása, a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetem Dráma- és Színháztudomány Tanszéke és a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház közös produkciója erre a kérdésre próbál meg különféle válaszokat adni. A darab ötletéül a kolozsvári Gheorghe Șincai Gimnáziumban, 2015 elején történt botrány szolgált. Az iskola kéttucat diákja egy titkos Facebook-csoportban csúfolódott a tanáraival. A bajok ott kezdődtek, amikor a csoport hét adminisztrátora közül valaki meghívót küldött egy álnéven bejelentkező tanárnak. Végül felfedték a résztvevő diákok kilétét (néhányukat ki is rúgták, másokat megbüntettek), ugyanis a tanárokat felháborította az eset, és mindenképpen meg akarták menteni az iskola hírnevét. Bár a botrányról a sajtó is beszámolt, a történet hamar feledésbe merült volna, ha Bogdan Georgescu rendezőnek eszébe nem jutott volna darabot írni arról, hogy min mentek keresztül a kolozsvári diákok (illetve a szülők és a tanárok). Szándéka szerint az előadás lehetőséget teremt a beszélgetésre: a produkció ugyanis arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi mehetett végbe a tanáraikkal csúfolódó diákok fejében. Véleményem szerint a darab igen kényelmetlen kérdéseket fogalmaz meg az intimitás, online védelem, biztonság, cenzúra és a párbeszéd problémáival kapcsolatban.

SONY DSC

Adi Bulboacă felvételei

Az Antiszociális meglehetősen minimalista eszközökkel operál: hét diák (három lány és négy fiú) ül egy hatalmas asztal körül és beszélget egymással – megpróbálják kideríteni, hogy ki volt a „hunyó”. Ők indították a tanárok kigúnyolására kitalált titkos csoportot, és teljesen világos, hogy valaki közülük küldött meghívót a tanárnak. Bár sokszor csak sértegetik egymást, ők is tudják, hogy az igazság kiderítéséhez beszélgetniük kell egymással.

A hét tinédzserben könnyű felismerni különféle karaktereket: a „briliáns” és elővigyázatos diákot, aki számos országos tanulmányi versenyt nyert meg (bár az osztálytársai mind arra gyanakodnak, hogy a szülei megvesztegették a tanárokat); a vidékről érkező kisebbségi komplexusos diákot; a „vagány” diákot; illetve a rossz tanulót, akit egyáltalán nem érdekel az iskola és saját szakmai előmenetele.

antisocial_adi-bulboaca-4Georgescu, akit a romániai közönség mint szociális érzékenységű színházi darabokban érdekelt rendezőt ismer, lenyűgöző módszert alkalmaz a diákok jelenetében. Első lépésként megismerjük a szereplők életrajzát, ehhez második lépésként a színészek életrajzi adatai is hozzáadódnak, akik egyébként keresztnevüket adják az általuk játszott karakterekhez. Ez a módszer egyértelművé teszi az alkotói értelmezést: a színészek közvetlen kapcsolatban állnak a szereplőkkel, ezért úgy érzik majd, mintha csak egymással beszélgetnének. A diákok tapasztalatait a színészek magukra veszik, és a felvetődő problémákat a saját személyes gondolkodásmódjuk és értelmezésük szerint dolgozzák fel. Eközben a közönség lassan megérti a kontextust és azokat a problémákat is, amelyek a hét diák között felvetődnek, kezdve a közöttük levő csak látszólagosan bizalmas légkörrel. Természetesen a közönség számára, hacsak nem ismeri személyesen a színészeket, lehetetlen eldönteni, hogy hol van az a határvonal, ahol a történetbeli diák személyisége befejeződik és a darabbeli színész személyisége elkezdődik. De ez valószínűleg nem is fontos. (…). Összefoglalva: Bogdan Georgescu stratégiája, hogy a darabot a színészekkel együtt írja meg, azt eredményezi, hogy a szereplők és a színészek életrajzai egybekeverednek a színészek az általuk játszott szereplőkké válnak. Később az egész darab erre a biztos alapra épül.

A következő jelenetben a színészek a tanárokat, a kolozsvári Gheorghe Șincai Gimnázium botrányának második érdekcsoportját játsszák el. A darabnak ez a része a tanári szobában játszódik, ahol a tanárok dohányzás közben arról vitáznak, hogy a diákokat kirúgják, megbüntessék, vagy csak intőben részesítsék. Nemsokára közös nevezőre jutnak: mindenáron meg kell védeniük az iskola hírnevét, és példát kell statuálni, hogy hasonló „kisiklás” a diákok részéről soha többet ne történhessen meg. A módszer az előző jelenethez hasonló; csak itt a színészek a családneveikkel ruházzák fel a szereplőket (jelen esetben a tanárokat), illetve „úr” és „asszony” megszólítással illetik egymást. A jelenet hangvétele általában ironikus és sértegetésekkel teli; a beszélgetést hideg, személytelen udvariaskodás jellemzi, hiszen a tanári szobában vagyunk és a tanárok, ugyebár, nagyon formálisan viselkednek. Az első jelentben a kommunikáció és bizalom kérdései forognak kockán, itt viszont a tanárok kerülgetik a problémát: józan ítélőképességüket a követendő protokoll és a tétlenségük is befolyásolja. A titkos Facebook-csoportot ugyanis a felfedés után rögtön kitörölték, de a tanároknak szerencsére sikerült kinyomtatniuk minden bejegyzést, tehát a kezükben tartják a konkrét archívumot. Az eljárás megkívánja, hogy a tanárok végigolvassák a teljes anyagot (ami hatalmas mennyiség), majd aszerint büntessék a diákokat, hogy mennyiszer tetszikelték, osztották meg és kommentelték az egyes bejegyzéseket. Ez a művelet sziszüphoszi feladatnak bizonyul, és ezért nem meglepő az sem, ahogyan bizonyos tanárok a helyzetre reagálnak: „hűha, kinyomtatta a teljes internetet?” Ahogy az előző jelenetben, itt is számos árnyalatot fedezhetünk fel a tanári szerepkörök tekintetében: egyiküket egyáltalán nem érdeklik a diákok; másikuk alkoholista; páran közülük szinte utópisztikus hozzáállásról tesznek tanúságot. Szerintük ugyanis a valamikori titkos Facebook-csoportban résztvevő diákok nyers, vulgáris és gyakran szexuálisan szókimondó nyelvezetét finomítani kell, a diákokat pedig arra ösztönözni, hogy ahelyett, hogy inadekvát módon „pazarolják” kreatív energiáikat, inkább szerkesszenek egy újságot, ahol szabadon levezethetik azokat. Ebben a jelenetben a közönségnek tehát lehetősége van betekinteni a mai oktatási rendszer feneketlen és bürokratikus apparátusába (hasonlóan Charles Dickens Örökösök c. regényéhez). A hangsúly azon van, hogy a tanárok inkább megőriznék az iskola hírnevét, mintsem nyitott és közvetlen kapcsolatba lépjenek a diákokkal. Valószínűleg általános probléma, hogy a tanár nem mentor, akivel a diák bármikor nyíltan beszélhet, hanem olyan autoriter személy, aki mindenáron a saját látás- és gondolkodásmódját kívánja a diákokon érvényesíteni, és aki csak a diákok akadémiai eredményeiben érdekelt.

SONY DSC

Ráadásul ez a jelenet azt sugallja, hogy a tanárok és a diákok vitája nem sokban különbözik: a két epizód hasonló architektúrával rendelkezik; a tér és a szereplők egyenruhára emlékeztető jelmeze ugyanaz, és maga a jelenet is hasonló eredménnyel zárul. A diákokat az érdekli, hogy megtalálják az árulót, a tanárok pedig abban érdekeltek, hogy megbüntessék a gyerekeket, és minél gyorsabban eltöröljék a város egyik legtekintélyesebb gimnáziumának történelméből ezt a szégyenfoltot.

Az utolsó epizódban a szülők, vagyis a botrány harmadik érdekcsoportja lép színre. Ismét többféle karakterrel szembesülünk, akiket már az első megszólalás után könnyen meg tudunk különböztetni. Két apa, aki abban reménykedik, hogy pénzzel minden elsimítható, kész lenne megvesztegetni a tanárokat; az egyszerű asszonyt, aki egy kis faluból költözött be a városba, az aggasztja, hogy a lánya szégyenbe hozta saját magát és édesanyját. Egy másik anyát csak az érdekli, hogy elegendő pénzt gyűjtsenek össze a szalagavatóra (miközben éppen a lánya kirúgása forog kockán), és van egy pár, akik a gyereküket illető legegyszerűbb kérdésekben sem tudnak megegyezni. Itt a színészek életrajza már nem kereszteződik a szereplőkével: a színen a szülőket látjuk, „külső” életrajzi hatásoktól mentesen.

A diákok, a tanárok és a szülők epizódjai váltakozva következnek az előadásban. A jeleneteket hirtelen hang- és fényváltás választja el, miközben a színészek helyet cserélnek az asztal körül. Ők egyébként végig az asztalnál ülnek, és az első percekben, miközben a közönség helyet foglal a nézőtéren, az okostelefonjaikkal babrálnak, valószínűleg Facebookoznak. Az okostelefon a testük meghosszabbítása. (…)

Bár nem mentes a humoros pillanatoktól, a whodunit-típusú történetekhez hasonlóan az előadás egyrészt már az elejétől fogva felcsigázza a közönség érdeklődését, akit nyilván ugyanúgy izgatni fog a kérdés (vagyis hogy ki volt az áruló). Másrészt a közönség érzelmi szinten is reagál a látottakra, állást foglal, egy vagy több kedvenc diákot, tanárt vagy szülőt szemel ki, részesévé válik a vitának és annak a párbeszédnek is, ami maga a projekt kíván lenni.

Mondanom sem kell, hogy az előadás nagy port kavart. A botrány kitörése után alig két hónappal mutatták be, rengetegen voltak rá kíváncsiak, és a 2015-ös nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál egyik fénypontjának számított. Románia egyik legjelentősebb bankja (a BRD Groupe Société Générale) a művészet népszerűsítését és a párbeszéd elősegítését célzó stratégiája keretében vállalta egy hathetes országos turné finanszírozását, aminek köszönhetően múlt ősszel hússzor volt műsoron az Antiszociális, többnyire gimnáziumokban, ahol az előadást rendszerint rövid vita követte a romániai oktatási rendszer problémáiról. Egy évvel a bemutató után az Antiszociális még mindig teltházzal fut, hiszen a benne felmerülő problémák, sajnos, végtelenek.

Fordította: Adorjáni Panna

Az eredeti esszé a European Stages folyóirat hatodik kiadásában jelent meg Manifest for Dialogue: Antisocial címmel.

Facebook Comments