A francia jobboldaliság fontos alapértékei – a kérlelhetetlenség, a hazaszeretet, az intézmény- és hagyománytisztelet – legfontosabb képviselői távol tartották magukat a német jobb- és szélsőjobboldaltól, nem voltak kollaboránsok, függetlenségüket – akár az életük árán is – megőrizték. Részben ebből az alapállásból, ebből a szellemi közegből érthető meg Poulenc 1957-ben, a milanói Scalában bemutatott műve.

Soha nem láttam még színházban úgy zokogni férfit, mint azt a mellettem ülő, elegáns öltönyös urat Bécsben, A karmeliták dialógusa bemutatóján. Magam is megindítónak találtam Poulenc operájának zárlatát, különösen abban az igen erőteljes, fekete-fehér rendezésben, és nekem is folytak a könnyeim, mégis megdöbbentem, hogy valakire ennyire hathat egy zenemű. Szinte irigyeltem tőle ezt a megrendültséget, úgy gondoltam, szerencsésebb nálam: érzelmeit, velem ellentétben, ki meri nyilvánítani. Az jutott eszembe, hogy a magyar közönség talán hasonlóképpen fogadná ezt a szomorú operát; az önfeláldozás, a felelősségvállalás drámája nálunk is kiválthat hasonló érzelmeket. De esély sem látszott arra, hogy a mű a budapesti Opera színpadán is megmutatkozzon: elvégre huszadik századi, és a francia Francis Poulenc jegyezte.

Fotó: Csibi Szilvia

Bár Poulenc barátja és kedvese nyolcvan éve Debrecen közelében vesztette életét, a szerzőről nem sokat tudni nálunk, holott kórusművei a huszadik századi zene legszebbjei közé sorolhatók, Messiaen, Debussy és persze Ravel mellett a legfontosabb francia zeneszerző. Poulenc életében erősen kötődött a francia jobboldalhoz, akárcsak A kármeliták (hazánkban így rövidült le a cím a bemutatóra) alapjául szolgáló dráma szerzője, Georges Bernanos, vagy az utóbbi író leghíresebb regényét, az Egy falusi plébános naplóját megfilmesítő Robert Bresson. Talán ő áll a legközelebb a zeneszerzőhöz, filmjeivel ugyanazt képviselte, mint Poulenc a zenéjével. A francia jobboldaliság fontos alapértékei – a kérlelhetetlenség, a hazaszeretet, az intézmény- és hagyománytisztelet – legfontosabb képviselői távol tartották magukat a német jobb- és szélsőjobboldaltól, nem voltak kollaboránsok, függetlenségüket – akár az életük árán is – megőrizték. Részben ebből az alapállásból, ebből a szellemi közegből érthető meg Poulenc 1957-ben, a milanói Scalában bemutatott műve.

És ha már filmekről is volt szó: A kármeliták egyébiránt nem állt távol Lars von Trier alkotásaitól sem. A főszereplő, Blanche de la Force az Aranyszív-trilógia hősnőinek előképe: Poulenc is mintha azért teremtene egy megejtő, emberi nőalakot, hogy aztán elveszejtse. Így mutatva meg, hogy korunkban mi az ártatlanok és tiszták elkerülhetetlen sorsa. Ahogy von Trier filmjei sem tipikusan dán, északi filmek, úgy Poulenc operája sem jellegzetesen francia, legalábbis abban az értelemben, ahogy Debussy. Nem halovány, finom anyagból szőtt zene. Már-már inkább orosz mű, főképpen mert szenvedéstörténet – a francia jobboldal szent írója Dosztojevszkij -, de zenéjében, különösen a zárlatban, is felfedezhetők oroszos vonások. Ahogy egyébként musical-hatások is.

Anger Ferenc és alkotótársai látványos, szép tereket, képeket alkottak a francia forradalom mártír apácáinak emlékét idéző operához. Blanche nagypolgári környezetből, hatalmas könyvtárral büszkélkedő kastélyból érkezik: a könyves állványok előtt lógó glóbuszok forognak, egyszerre utalva a racionalista gondolkodókra, Kopernikuszra; az ingára, mint a földmozgás bizonyítékára; a kastély lakóit is érintő politikai tektonikus mozgásokra, és a felfedezések korára, a felvilágosodásra. A könyves állványok forgatásával rendeződik a tér a compiègne-i zárdává, majd újra kastéllyá, majd zárkává. A könyvszekrények másik oldala dísztelen szekrény.

A gyakori színváltozás a térelválasztó elemekkel könnyen megoldható, ugyanakkor mire a szekrények börtönné válnak, a díszletkompozíció már nem csak kiszámíthatónak, de némileg unalmasnak is tetszik. Mindenesetre ismét látható, hogy Anger Ferenc alkotói fantáziáját, térrendező képességét egy kevésbé ismert opera jobban szolgálja, mint egy bevett repertoárdarab. Ezért is tetszik olyan fájdalmasnak, hogy A kármeliták legvége, a legdrámaibb pontja elsikkad. Az elkapkodottnak mondható zárlat miatt kijelenthetjük: a bemutatás ténye hogy Poulenc operáját végre Magyarországon is lehetett látni dicsérendő, maga az előadás kevésbé.

A szerepek kiosztását sem lehet maradéktalanul problémamentesnek nevezni- Létay Kiss Gabriella ugyan visszaadja a naiv Blanche lelkesedését, és érzékelteti e karakter erejét, a darab brutalitását, de hangban nem nő fel a szerephez: nem elég bátor, nem elég erőteljes, nem elég tiszta ahhoz, hogy a szerep legfontosabb megformálóinak produkcióihoz mérhessük (magam egyébként Bécsben Patricia Petibonnal láttam, aki valóban egy Lars von Trier-i értelemben vett nagy, megrázó alakítást nyújtott). Az apácák közül fiatalságával, hamvasságával Constance nővér emelkedik ki: Szemere Zita alakítása tökéletesen eltalálta a szerep hangsúlyait, távol tartja magát úgy a túlzó bájosságtól, mint a butaságtól. Mind Váradi Zita, mind Balga Gabriella alakítása hozzájárult ahhoz, hogy a zárda mint komplex, bűnöktől, kétségektől sem mentes intézmény álljon előttünk. Az idős főnökasszony megformálására rendszerint idős, érett énekesnőt kérnek föl, vagyis olyasvalakit, akit a múltja hitelesít, s aki a személyiségének súlyával tudja e szerepet képviselni. Ebből a szempontból tökéletes választásnak tűnhetett Budai Lívia, de sajnos a hangja már nagyon bizonytalan, és azok az előttem helyet foglaló külföldi nézők, akik nem voltak tisztában az énekesnő múltbéli érdemeivel, furcsállották, és némileg okkal, hogy rá osztották Madame de Crossyt.

Christian Badea korrektül elvezette az Operaház alig hibázó, összefogottan játszó zenekarát, de színt, jelentőséget leginkább csak Blanche és testvére kettőse kapott – ez a bizonyos már-már musical-betétnek tűnő, gyönyörű rész, aminek szépségét jobban éreztethette volna a túlságosan visszafogottnak tűnő, most kifejezetten halknak tetsző Boncsér Gergely.

A darab végén Blanche-nak nem kellene vállalnia a mártíromságot, akár meg is szökhetne, de végül úgy dönt az utolsó pillanatban, hogy belép a kivégzendők közé. A bárd súlyosan zúg le a vékony nyakakra, szinte hallani a zenében, az effektben a vér fröccsenését. Brutális ez a befejezés, tényleg mint egy Lars von Trier-filmé.

Anger Ferenc rendezésének legnagyobb, fatálisnak mondható hibája, hogy elkeni Blanche visszatértét. Az ő előadásában a színpad már sötét, amikor Blanche visszatér. Nem is látni szinte, hogy ő is a mártírok között van. A Robert Carsen rendezte bécsi előadásban Blanche kiáll a fénybe, a fejfény csak őt fogja be. Földre hullása katartikus, rettenetes.

Budapesten hiába áll be a nézők mellé a kórus a Salve Reginát énekelni, nem lesz zsigeri a zárlat hatása. Blanche mindvégig, szinte az opera minden színében jelen van. És a végén egyedül marad. A döntésével. Saját halálával.

És a saját halált nem lehet sötétben tartani. Az hívja magához a fényt.

Hol? Magyar Állami Operaház
Mi? Francis Poulenc: A kármeliták. Szöveg: Georges Bernanos drámája alapján.
Kik? Szereplők: Létay Kiss Gabriella, Fokanov Anatolij, Boncsér Gergely, Budai Lívia, Váradi Zita, Balga Gabriella, Szemere Zita, Dobi-Kiss Veronika / Fodor Bernadett, Heiter Melinda, Szerekován János, Kiss Tivadar, Geiger Lajos, Zsigmond Géza, Bakó Antal, Irlanda Gergely, Illés Péter.
Díszlettervező: Szendrényi Éva. Jelmeztervező: Zöldy Z Gergely. Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit. Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane. Karigazgató: Strausz Kálmán. Vezényel: Christian Badea. Rendező: Anger Ferenc.

Facebook Comments