A Zongota ugyanis műfajilag a mozgásszínház, jellegét tekintve pedig a némafilm eszközeivel operál.

Közhelyszámba megy, hogy a premier után a színházi produkciónak külön élete lesz. Beérik vagy éppenséggel szétesik az előadás, a színészi alakítások elmélyülnek vagy pont modorosabbá válnak – mindez függ az adott színház művészi színvonalától, a színész és az előadás viszonyától és természetesen a rendezőtől is. Mivel a bemutató után az előadás bizonyos szempontból a színészek irányítása alá kerül, ezt megelőzendő a rendezők olykor igyekeznek az adott produkció előadásain ott lenni, és részt vesznek nemcsak az előadás létrehozásában, de annak további életében is. Ilyenkor apró változtatásokat hoznak, finomítják az eredményt – ez általában a produkció előnyére válik. Olyan is van, hogy egy előadás nem készül el időre, vagy épp a rendező elégedetlen az eredménnyel: ilyenkor a bemutató után nem apró, hanem nagyon is szerves változtatások is történhetnek. Felvetődik a kérdés, hogy mennyire etikus ez a nézővel szemben? Azzal szemben, aki a premier alkalmával még egy sok tekintetben más előadást látott, mint amely később a színház repertoárján szerepel?

A kérdés felmerül a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Zongota című produkciója kapcsán is, amely a bemutatót követő második előadásra csaknem 50 perccel lett rövidebb. Különösen érdekes, hogy Sardar Tagirovsky nyáron már megrendezte a Zongotát a Gyulai Várszínházban, és saját bevallása szerint az az előadás teljesen más volt, mint amit három hónappal később a Tamási Áron Színházban ugyanazokkal az alkotókkal létrehozott. Tehát voltaképp akár háromféle előadásról is beszélhetünk, még akkor is, ha a második és harmadik verzió (a Sepsiszentgyörgyön bemutatott) alapjaiban nem tér el egymástól. És még ha nem is teljesen fair a bemutató nézőivel szemben, akik ezek szerint egy nem teljesen befejezett előadásra váltottak jegyet, mindenképp dicséretes és bátor tett, ha egy rendező nem dől hátra a premier után, hanem az előadásba további energiákat fektet.

A Zongota Tamási Áron Zöld ág című regényéből indul ki – a színház ezzel az előadással emlékezik meg az 50 évvel ezelőtt elhunyt névadó íróra. A regény a boldogságkeresésről szól, a Paradicsom elérése utáni vágyról – Sardar Tagirovky ezt a motívumot ragadta meg rendezésében. Eltávolodva az író által sugallt erdélyi idilltől, az értelmezések nyomán évtizedek alatt rárakódott közhelyektől, Tagirovsky teljesen más oldalról nyúl a témához. Az alapkoncepcióban leginkább a némafilmek korát idéző miliőben még véletlenül sem jelenik meg a székely népviselet, az erdélyi táj. A színészek legtöbbjén van viszont az 1920-as éveket idéző fürdődressz (a jelmeztervező Bajkó Blanka Alíz munkája), kezükben pedig feliratos tábla minden mennyiségben. De ez már a cselekmény része. Az előadás viszont nem ezzel indul.

Az előadás már akkor elkezdődik, amikor a nézők belépnek a terembe. Miközben elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, a fehér falakkal határolt, lejtős színpadon a színészek és a Háromszék Táncegyüttes táncosai afféle bemelegítést végeznek, próbaruhában, oldott hangulatban: körben állva különféle gyakorlatokat csinálnak, földön gurulnak, fel-le ugrálnak, állatokat imitálnak, artikulálatlan hangokat adnak ki. A nézőtér bal oldalán ülő zenészek Bartók György szerzeményét játsszák. A zene egyébként néhány hangsúlyosabb csend kivételével fontos szerepet kap az előadásban. A színpad két oldalán egy-egy tábla, rajtuk kétféle felirat: „Ezt a pontot jegyezzük meg”, valamint: „A kör ide fog visszafutni.” A bemelegítés végül közös koreográfiává alakul, a szereplők táncolni kezdenek, és felcsendül a „Hidegen fújnak a szelek” kezdetű népdal. A nézőtéri fények lassan kihunynak. Sejthető, hogy elkezdődött a tényleges előadás.

Fotók: Barabás Zsolt

Több célja is lehet ennek a majd tizenöt perces előjátéknak. Sardar Tagirovsky nem egyszer említette különböző interjúkban, mennyire fontos számára a berögzült nézői viselkedésmód fellazítása. Meggyeskert című rendezésében például Pálffy Tibor majd tízperces némajátékával indult az előadás, ami akár a szerzői instrukció lassított végrehajtása is lehet (Lopahin Ranyevszkaja érkezésére vár). A Zongotában sem tűnik öncélúnak ez a szokványostól eltérő kezdés: a nyilvánossá tett, nézők előtt felvállalt bemelegítő tréning inkább afféle időlelassítóként funkcionál, közben a néző ráhangolódhat a darab ritmusára, a másféle kommunikációs jelekre.

A Zongota ugyanis műfajilag a mozgásszínház, jellegét tekintve pedig a némafilm eszközeivel operál. A bemutatón ugyan még hangzott el beszéd a színpadon, de a második előadásban már csak a mozgás és a zene maradt meg értelmezhető elemként, valamint a feliratok, amelyek a színészek beszélgetését hivatottak közvetíteni. A szereplők időről időre A1-es méretű táblákat emelnek a fejük felé, melyeken hol a Tamási-regényből vett idézetek, párbeszédek, hol attól elidegenítő szövegek olvashatók. A kitáblázott szövegektől az előadás erős és különleges nyelvezetet kap, mely nemcsak az értelmezésben segít, hanem humorforrásként is funkcionál. (Például: „Nem értem, mi ez az egész”, vagy: „Ez egy nagyon fontos felirat.”)

A szándék érezhetően nem a regény dramatizálása volt, az előadás folyamán nem is derül ki sok a Tamási Áron írta történetből, de nem zavaró ez a bizonytalanság. Sőt, az előadás fő erénye a lebegtetés, ahogy a kezdeti káoszból egyre inkább kitisztul a történet a táblák segítségével. Tamási Áron költészetnek is beillő sorai valahogy sokkal erősebben hatnak így – szó szerint, a színészek által a fejük fölé – kiemelve. Kicsit olyan ez, mint amikor az önszuggesztiót gyakorló emberek sárga, öntapadós post-it cédulákon üzengetnek maguknak a konyhaszekrényen arról, hogyan is kellene élniük, hogy boldogok legyenek. Így ég belénk ez a pár tucat Tamási-mondat is a táblákról, hogy elvezessen minket is saját lelki békénkhez. (Például ez: „Paradicsom ma is létezik, de nem a valóságban, hanem a szívünkben.”)

A premieren az előadás végéhez közeledve egyre jobban körvonalazódott az eredeti történet, egyre konkrétabb mondanivaló felé vitt minket az idő. Azzal a plusz ötven perccel Tagirovsky és csapata ugyan keményen próbára tette a nézői figyelmet, de adtak is cserébe valamit: egyfajta utazást a Tamási-történet magva fele. A Zongota megrövidített változata már könnyebb falat lehet a közönségnek: itt inkább az érzékekre való hatás maradt. Papírfecnik repkednek a levegőben, katonaruhás táncosok valcereznek, száll a hintőpor, visszatükröződik a fény a zsinórpadlásról leeresztett lebegő almákon, feltűnnek szürke és zöld fürdődresszes nők, férfiak, táblákat hoznak, majd elvisznek, miközben hangulati aláfestésként hol Katona Dávid pszichedelikus gitárjátéka, hol a Háromszék Táncegyüttes Heveder Zenekara szól. A színészek és táncosok mindebben teljes energiabedobással vesznek részt.

Ha a Zongotát nézve Tamási Áronhoz nem is kerültünk közelebb, Sardar Tagirovsky a Zöld ág című regény által inspirált látomásaihoz mindenképp.

Mi? Zongota (Tamási Áron Zöld ág című regénye alapján) – a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Háromszék Táncegyüttes és a Gyulai Várszínház koprodukciója
Hol? Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Kik? Ádám Júlia, Benedek Ágnes, Csáki Gabriella, Derzsi Dezső, Dombi Rózsa, Erdei Gábor, Erőss Judit, Gajzágó Zsuzsa, Gere Csaba, Gidró Roland, Katona Dávid, Kiss Adorján-Albert, Kocsis Lilla Tünde, Kónya-Ütő Bence, Lukács Réka, Lupuly Jakab, Márton Csaba, Melles Endre, Nagy Alfréd, Nemes Levente, P. Magyarosi Imola, Para Luca, Pál Ferenczi Gyöngyi, Pál Kata Zenkő, Pável Hunor-Mihály, Pilinger Mónika, Portik Norbert, Rácz Endre, Szakács László, Szalma Hajnalka, Törő Bence, Vajda Katalin, Vass Zsuzsanna,Váradi Czáka Ágnes, Virág Imola / Dramaturg: Sényi Fanni / Díszlet- és jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz / Koreográfus: Orza Călin / Zeneszerzők: Bartók György, Katona Dávid / Rendező: Sardar Tagirovsky

Facebook Comments