Adorjáni Panna: Forradalom, máshol?

Mihály Tamás − Horváth Péter − Pintér Tamás: 56 csepp vér – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár; Magyar Állami Operaház, Budapest
2017-01-23

…a túl egyszerű zene és sztori a lépegetős koreográfiával, egynemű karakterekkel, hatásvadász dramaturgiával és modernkedő látvánnyal együttesen hozta létre azt a hatást, amelyet pont nem szerettem volna érezni: hogy groteszk módon röhejessé válik egy tragédiával teli, bonyolult és felkavaró történelmi esemény.

Nem látok semmiféle ellentmondást abban, hogy tragikus történelmi eseményeket musicalben dolgozzunk fel. Rengeteg példa van arra, hogy ez a felállás működőképes annak ellenére, hogy térségünkben a műfaj többnyire a népszerű és/vagy szórakoztatásra szakosodott színházzal hozható kapcsolatba – Amerikában a musical kifejezetten politikus műfajnak számít, erről tanúskodik a nemrégiben született Hamilton is, amely az amerikai alapító atyák közül a legfiatalabbik tragikus életét dolgozza fel. Az 56 csepp vér tehát – a hatásvadász cím ellenére – ígéretes projektnek tűnik: az előadást eredetileg a forradalom ötvenéves évfordulójára írták, tíz évvel később a székesfehérvári Vörösmarty Színház a budapesti Magyar Állami Operaház közreműködésével mutatta be, Szikora János rendezésében.

A musical alapötlete, hogy az 56-os forradalmat egyfelől a fiatalok szemszögéből mutatja be, akik jelentős szerepet vállaltak az események során, másfelől egy Rómeó és Júlia klasszikus történetét parafrazeáló szerelmi szálon keresztül láttatja. A cselekmény szerint egy határ menti településen vagyunk, ahol a fővárosból kitelepített fiatalok, a főszereplő tizenhat éves Robi, a csapatvezér Medve és társaik rendszeresen összeakaszkodnak az ávósokkal. A forradalom napján, 23-án az ávós őrnagy álarcosbált rendez, amelyet az ugyancsak tizenhat éves lánya, Júlia izgalommal vár, és amelyre a csapat elméletileg egy újabb balhét tervez. Sejthető módon a két fiatal azonnal egymásba szeret, de ahogy kitör a forradalom, egyértelművé válik egybe nem tartozásuk: egy tragikus összecsapás során Júlia bátyja, Tibor lelövi Medvét, cserébe pedig Robi lelövi Tibort. Ekkorra már ugyan titokban összeházasodtak a szerelmesek, de az események mégis elbizonytalanítják őket. Végül a szerelem győz, bár a felkelők nem – míg Júlia és Robi megbocsátanak egymásnak és elfogadják végzetüket, a forradalmat leverik, és az euforikus felszabadulásra a szovjetek kegyetlen megtorlása a válasz.

Fotó: Kiss László

A Vörösmarty előadásában többnyire kopár tér, néhány díszletelem és vetítés szolgál a történet hátteréül: visszatérő elem egy szovjet hősi dombormű, amely két hatalmas falon helyezkedik el. Ez a fal megfordítva belső térként is funkcionálhat, és tartozik hozzá még pár hasonló nagyságú fal, amelyeken vetített képsorokat látni. A mozgatható elemek és a vetítés segítségével könnyedén váltunk helyszínt, meg lehet jeleníteni bonyolultabb tereket is, ráadásul gyakran egyszerre vagyunk az előadás konkrét terében (templomban, utcán, kaszárnyában stb.) és a történelmi időben, hiszen a vetítőkön mindegyre viszontlátjuk az eredeti eseményekről készült felvételeket, illetve ízelítőt kapunk a főszereplő szerelmespár gyermekkorából is különféle archív felvételeken keresztül. Az előadás világa tehát látszólag egyszerre modern és historizáló, de tulajdonképpen valahol a kettő között meg is reked. Az eredeti, de hatástalanított fegyverek fülsiketítő és gyakori pukkanásait kissé túlzásnak érzem (és megengedhetetlennek, hogy nem jelzik előre, csak az előadás kezdése előtti percekben, hogy kellett volna hoznom füldugót magammal), ehhez képest a tömegjelenetek viszonylag visszafogottak és laposak. Leegyszerűsített, sőt néhol már-már bugyuta lépések kísérik a dalokat – nehéz eldöntenem, hogy tulajdonképpen milyen világot képzeltek el az alkotók ehhez a történethez. Sejteni vélem, hogy remélték, hogy maga a sztori és a zene elegendő, és ezeknek csupán kiegészítése az előadás minden más komponense, ahogyan azt is feltételezték, hogy egyértelmű, mit gondolunk a dolgokról, tehát elég megfeszítetten vagy éppen érzelmektől sziporkázva énekelni a dalokat.

Próbálok tehát a történetre figyelni, amelyet viszont igencsak problémásnak érzek: van benne egy hatalmas dramaturgiai hiba. Nem tudom túltenni magam azon a tényen, hogy Júlia mégis kitart a mellett a fiú mellett, aki bosszúból megölte a bátyját. Nem inkább az volna a sztori tragédiája, hogy a fiatalok nem lehetnek egymáséi, mert akarva-akaratlanul a forradalom két különböző oldalán állnak? Sőt, nem pontosan az, hogy a gyilkosság ténye túlmutat a forradalmon, hogy egyszer csak mindkettőjüknek meg kell kérdezniük maguktól, hogy ők választották-e azt, ahol állnak, vagy oda sodródtak, oda születtek? És nem e miatt a késő belátás miatt kell végérvényesen elszakadniuk egymástól? De Júlia gyilkos férjét választja, és ugyan a szovjetek visszaverik a forradalmat, és valahogyan mindennek vége lesz, mégis azzal a gondolattal kell maradnom, hogy a szerelem mindenek felett győz. Pedig nem. Hasonló hibák és felületességek még bőven akadnak a történetben, amelyet csupaszon hagy a mellesleg odatett rendezés, látvány, zene, de sokkal jobban bánt mindezeknél a dalszövegek és dialógusok belső felületessége. Panelmondatok és közhelyek repkednek a levegőben, a történetet nem azért ismerjük, mert Shakespeare már megírta, hanem azért, mert a mondatok nagy része bármilyen tetszőleges szövegbe behelyettesíthető. A néhol fülbemászó, máskor kissé egysíkúra komponált, többnyire ugyancsak felismerhető zenei motívumokkal dolgozó kotta a szöveghez hasonlóan kiszámítható, meglepetések nélküli. Ahogy tulajdonképpen minden ebben az előadásban.

Nehéz eldöntenem, hogy ha az alapanyag jobban meg van írva, sikeresebbnek éreztem volna-e az előadást vagy sem: a túl egyszerű zene és sztori a lépegetős koreográfiával, egynemű karakterekkel, hatásvadász dramaturgiával és modernkedő látvánnyal együttesen hozta létre azt a hatást, amelyet pont nem szerettem volna érezni: hogy groteszk módon röhejessé válik egy tragédiával teli, bonyolult és felkavaró történelmi esemény. Közben eszembe jut, hogy nem is ott vagyunk, ahol a forradalom, hanem egy határ menti településen, ahol – miközben az igazi fiatalok megcsinálják a forradalmat – mi éppen álarcosbálra készülünk, és holmi szerelmekkel vagyunk elfoglalva. A forradalom valahol máshol történik – kivetítőkön, a múltban, a fővárosban, de semmi esetre sem itt, és semmi esetre sem ebben az előadásban.

Mi? Mihály Tamás − Horváth Péter − Pintér Tamás: 56 csepp vér

Hol? Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Kik? Feke Pál, Kiss Diána Magdolna, Börcsök Olivér, Kátai István, Keszei Bori, Busa Tamás, Sághy Tamás, Egyed Attila, Keller János, Závodszky Noémi, Váradi Eszter Sára, Schwartz Dávid, Karácsony Gergely e.h., Fehérvári Péter, Rovó Tamás, Gál Gergely, Gál Horváth Bernadett, Kertész Júlia, Szirmai Irén, Vida Emőke, Nemes Nagy Ágnes Színészképzés hallgatói, Megadance Táncstúdió növendékei / Díszlettervező: Szendrényi Éva / Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida / Koreográfus: Horváth Csaba / Zenei vezető és korrepetitor: Réti Anikó / Rendező: Szikora János

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.