A díszlet egésze tagadhatatlanul két nézetre készült: egyrészt a helyszínen összegyűlt tömegnek, másrészt a televíziós közvetítés számára. A beállított képek mindkét irányban működtek; az optika állításával a tévéközvetítésben sikerült a hallgatóságot nagyobbnak mutatni, a szemszögek megválasztásával pedig a fütyülő demonstrálókat kitakarni.

A ma ötven körül járó generáció mélyen beivódott példaképeinek egyike Bors Máté, a Kádár-kor talán legszimpatikusabb és legravaszabb politikai-pedagógiai teremtménye, a fifikás magyar kisember, aki a történelem viharaiban megedződve ébred öntudatra (Bors, 15 részes magyar tévésorozat, 1968). A Sztankay István által alakított hős még épp időben tér vissza az orosz hadifogságból, hogy megmentse a Tanácsköztársaságot, majd egy időugrással a harmincas években terem, ahol megküzd a Horthy-korszak kommunistaellenes erőivel, hogy azután a szovjet hadsereg oldalán fejezze be a második világháborút. Bors Máté a hatvanas évek propagandaterméke, egy okosan és fortélyosan felépített figura, aki álöltözeteit folyamatosan cserélgetve verekszi át magát a mikrotörténelmi kalandokon, miközben – a komoly utolsó rész kivételével – mindvégig megőrzi humorát. Bors Máté mosolya volt az a közvetítő, amelynek segítségével a mai negyvenesek és ötvenesek kollektív emlékezetében az egykori emlékezetformálók elhelyezték a kommunizmus múltjának színezett képét – a televízió társadalomszinkronizáló lehetőségeit gyorsan felismerő hatalom komoly energiákat mozgósítva gondozta a maga felé hajlított múltat. A gondozás lényege az ügyes transzformáció volt: a mindenható képernyőről a gyerek (vagy gyereknek tekintett) nézőkre nem az iskolában sulykolt Kun Béla, nem Landler Jenő és nem is Kádár János tekintett vissza, hanem a hétköznapi Bors Máté – majd később halvány visszfénye, Láng Vince.

Fotó: Schiller Kata

Hogy a hatvanas-hetvenes években Magyarországon mit jelentett a televízió, az a ma felnövő generációk számára már elképzelhetetlen. Az akkori tévé szinte kizárólagos ablak volt a világra, egyúttal szigorúan ellenőrzött hatalmi központ, amely mögött komoly szellemi potenciállal rendelkező, ugyanakkor a régóta ismert és újonnan kidolgozott propagandatrükköket szinte zsigerből alkalmazó gárda állt. A negyven-ötven évvel ezelőtti, a közbeszédet folyamatosan uralni képes televízió omnipotenciájához ma legfeljebb egy központi stratégiát követő, költségeket nem kímélő, az üzenetet folyamatosan és minden lehetséges médiumon ismétlő kampány érhet fel. Ilyen átfogó állami kampány állt az 1956-os forradalom 60. évfordulójának ünnepe mögött. A központilag megfogalmazott üzenet heteken át szinte minden csatornán megjelent: az állami televízió hirdetéseiben, a YouTube-ra komponált imázsfilmeken, tűzfalakon, óriásplakátokon, a metróban, az újságokban, a Terror Háza előtti kiállításon, vagy az OTP-bankfiókok képernyőin – a kampány, középpontjában a hőssé emelkedő kisemberrel, szinte kikerülhetetlenül jelen volt, elsősorban a városokban.

Az üzenet egyes elemei természetesen az ünnepi rendezvények csúcspontján, a Kossuth téren, a miniszterelnök beszédének díszletei között is megjelentek. A beszéd előtt és után a hátteret – a városi terekben már huzamosabb ideje látható kampányhoz idomulva – a forradalom fotói alkották, lezáró hangsúlyként azok a színezett portrék, amelyek 1956 névtelen hőseihez neveket és évszámokat rendeltek (bár éppen a leghatásosabb kép, a Dózsa László színművész nevével megjelent gyermekportré esetében az ábrázolt kiléte vitatott maradt). A nevesített névtelen hősök plakátszerű kiemelése az ünnepi beszéd dekorációjának kontextusában a Rákosi- és Kádár-kor ünnepi képhasználatát, a politikai vezetők felnagyított képmásainak egykori kihelyezését ellenpontozta. (Budapesten az óriási felületű molinók sora és a sűrű plakátozás azonban inkább a hetvenes évek április 4-éinek vizuális monotóniáját idézte fel.) A szöveges üzenet – „ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak” – szintén a hétköznapi hősök képi kultuszával és a fotóba merevedett múlt megelevenítésének szándékával csengett össze.

A beszéd központi vizuális háttéreleme azonban nem a portré, hanem a nemzetiszínű zászló volt. A zászló, amely többféle formában jelent meg: hullámzó videó-animációban (a lengyel elnök beszéde alatt piros-fehér színekre váltva), a logón, lyukasan – Orbán Viktor kitűzőjén és közvetlenül mögötte is így szerepelt –, illetve a valóságban, a szónokkal szemben, a Kossuth tér monumentális zászlórúdján, túlméretezett lobogóként, amely nagyságánál fogva hétköznapokon leggyakrabban csak a póznához simulva lóg, s most, a beszéd alatt is csak egyszer-egyszer lebbent meg. A háttérben a tévéközvetítésen is feltűnt a Parlament épületén évek óta az Európai Unió jelképét helyettesítő székely zászló, amely mintegy válaszként a közönség soraiban is felbukkant. (A tömegnek a szónokkal szemben álló szegmensében alig volt látható zászló – a lobogók eloszlása valószínűleg a tévéközvetítéshez igazodott.) A számos lobogó ellenére a mostani ünnepség nem folytatta azt a zászlóerdőből álló díszletezést, amely 2010 óta számos állami rendezvényen feltűnt. A vizuális világ a kilencvenes-kétezres évekhez képest általánosságban is letisztultabbnak tűnt, bár a szöveg–zászló–kitűző alapstruktúra az elmúlt években már hasonló volt – lásd a 2014-es március 15-ét, a „Tisztelet a bátraknak” felirattal, háttérben történelmi zászlóval, a szónokon a kokárdával.

A díszlet leggyengébb eleme a korábbi, általában csak a legbiztosabb szimbólumokat és vizuális közhelyeket felhasználó kormányzati stratégiától eltérő aktualizáló formaötlet, az 1956-os és 2006-os évszámba rejtett piros hatos és zöld nulla volt. A hatvanadik évforduló számainak effajta kiemelése a hetvenes évek iskolai plakátjainak világát idézte meg. (A Kádár-kor egyik kiemelkedő tervezőgrafikusa, Papp Gábor 1977-es, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójára készült plakátja hasonló eszközzel élt, de jóval ötletesebben: az évszámokból matematikai műveletet, kivonást szerkesztett, az eredmény elé pedig egy vörös csillagot illesztett.)

A dekoráció egésze egyébként is több ponton utalt a közelebbi múltra: az ünnepi díszlet két szélén a ferdén kihelyezett háromszögletű lyukas zászló motívuma Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetésekor a Műcsarnok homlokzatára készített díszletet idézhette fel, amely előtt Orbán Viktor egykor – ma már a gondosan épített mitológiába simulva – mint hétköznapi „srác” lépett a történelem színpadára. A színpad azóta átalakult, míg a rendszerváltáskor a középpontban az ismeretlen mártírok szimbolikus koporsója mellett az öt kivégzett politikus koporsója állt, addig a mostani háttérképből Nagy Imre és társai már hiányoztak. A Forradalom lángjának hűlt helyén megtartott ünnepség emelvényén az elmúlt két évtizedben a Fidesz ünnepségein bevált nézőközönség ült, most az egykori névtelen hősök képviseletében, nyakukban gondosan megtervezett, nemzetiszínű szalagon lógó emblémás kártyával. A korábbi ünnepségekhez képest feltűnő volt, hogy a megszokott, fiatalokból álló díszsorfal tagjai most inkább biztonsági emberekre hasonlítottak.

A díszlet egésze tagadhatatlanul két nézetre készült: egyrészt a helyszínen összegyűlt tömegnek, másrészt a televíziós közvetítés számára. A beállított képek mindkét irányban működtek; az optika állításával a tévéközvetítésben sikerült a hallgatóságot nagyobbnak mutatni, a szemszögek megválasztásával pedig a fütyülő demonstrálókat kitakarni. A kétnézetűség azonban a hang tekintetében működésképtelennek bizonyult, a fülsiketítő zajt a helyszínen túlkiabáló Orbán Viktor szavai a televízió gondosan szűrt hangkörnyezetében indokolatlan és néha artikulálatlan üvöltésként hallatszottak. A környezet hatására a miniszterelnök is bizonytalanabbnak látszott, hamiskás mosolya, amely szinte valamennyi nyilvános fellépése alkalmával egyszer-egyszer megjelenik az arcán, most kényszeredettnek tűnt. Orbán Viktor mosolya, mint beszédeinek elmaradhatatlan eleme, legtöbbször azonos értékű az összekacsintással, a „mi – értsd: a tömeg és a szónok – tudjuk, miről van szó, hiszen egyek vagyunk” kijelentésével. A miniszterelnök most beszéde végén is ezt hangsúlyozta azzal, hogy maga is megtapsolta közönségét, a hétköznapok – kampánnyal megcélzott – politikai hőseit.

A Bors-sorozat utolsó epizódjában a hosszú harcok után életben maradt főhős – társával, Dániel tanár úrral – felidézi a meghalt harcostársakat („istenem, milyen fiatalok voltak”); a filmben portréikra mint plakátképekre közelít rá a kamera. A sorozat innen valóban folytathatatlanná vált, hiszen Bors Mátét a háború után óhatatlanul is pártfunkcionáriussá emelték volna, kisemberként már nem birkózhatott meg a történelemmel. Ha pedig egy újabb időugrással figuráját valaki a jelenben akarná elhelyezni, akkor a fiatalok meggyőzésére egykor jól használható mosoly mára csak lejárt kampányeszköznek tűnne.

Facebook Comments