…a magyar táncművészetben, élen a néptánccal, megvan a hagyománya annak, hogy bojt legyen a mindenkori kultúrpolitika díszes kalapján. De igazságtalan lenne csupán erre leszűkíteni a táncművészet hozzájárulását az emlékezetpolitikai diskurzushoz, hiszen ennek a művészeti ágnak is megvannak a maga 56-os élményei és történetei.

Nem magától értetődő az, hogy a színpadi tánc művészete bármivel is hozzá tud járulni 1956 ma is érvényes emlékezetének a megőrzéséhez. Különösen azért nem, mert a magyar táncművészetben, élen a néptánccal, megvan a hagyománya annak, hogy bojt legyen a mindenkori kultúrpolitika díszes kalapján. De igazságtalan lenne csupán erre leszűkíteni a táncművészet hozzájárulását az emlékezetpolitikai diskurzushoz, hiszen ennek a művészeti ágnak is megvannak a maga 56-os élményei és történetei. Az egyik a Honvéd Együttes nevezetes moszkvai „parasztlázadása” volt. A társulat több mint 200 táncossal, énekessel, zenésszel 1956. szeptember elején indult három hónapos kínai turnéra, melyről hazafelé, Moszkvában megtagadták a tervezett programon kívüli fellépést, így tiltakozva az ötvenhatos események teljes hír- és kommunikációs zárlata ellen. Ennek következtében az együttest hazatérése után feloszlatták, bár később újjáalakult.1

1989 előtt a szovjet mintára megszervezett kultúrpolitikában a táncművészet két ága, a balett mellett a színpadi néptánc kapott támogatást, de utóbbi csak nagyon szűk tematikai és esztétikai keretek között dolgozhatott. Míg a hivatásos néptáncegyüttesek a kötelező köröket teljesítették „felszabadult népünk derűs optimizmusának” modorában, addig az amatőröknél gyakorlatilag kontroll nélkül folyhatott a műhelymunka.2 Így eshetett meg, hogy a hatvanas évek néptánc-megújulásának egyik kulcsfigurája, a 25. Színház majdani egyik alapítója,3 Szigeti Károly, akit 56-os múltja miatt zsarolt meg az államvédelem,4 több olyan koreográfiát is készített, melyek a kortársak szemében egyértelműen a forradalomnak emléket állító alkotásoknak számítottak.5 Ezek közül a legkésőbbit, az Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versére koreografált szólót Szigeti 1982-ben éppen azzal a Zsuráfszky Zoltánnal készítette, aki ma a Honvéd-jogutód Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetője.6

…még Egy mondat… Fotó: Kanyó Béla

Zsuráfszky – aki 1983-ban az Állami Népi Együttes tánckarvezetői pozícióját adta fel a független művészi munkáért – 1987-ben Egy mondat… címen mutatta be 8-9 rövidebb számból álló szerzői estjét, melynek legemlékezetesebb darabja az Illyés-adaptáció mellett a Hidegen fújnak a szelek (1986) című négyfős kompozíció volt a Muzsikás Együttes zenéjére.

Zsuráfszky tíz évvel ezelőtt még annyira aktuálisnak érezte az Egy mondat…-ot, hogy a Budapest Táncegyüttes évfordulós műsorában Tardy Balázs vak színművésszel, a 25. Színház egykori tagjával közösen újragondolta. Ahogy a darabban Illyés profetikus soraival látszólag mit sem törődve zajonganak, beszélnek a szereplők, majd a záróképben többször egymás után ordítják: „Még nincs vége”, az nemcsak néptáncos mércével mérve szokatlan kompozíciós tett, de még felvételről is megrendítő élmény.7

Zsuráfszky idei …még Egy mondat... című ünnepi estje – mely a Balassi Intézet szervezésében egy hivatalos, tízállomásos észak-amerikai turné után a Nemzeti Színházban volt látható – a 2006-os rendezvényhez hasonlóan két részből állt:8 egy harmincperces 56-os műsorból (a tíz évvel ezelőtti átszerkesztett változatából) és egy friss folklórösszeállításból – ennek helyén korábban még Bartók Makrokozmosza szerepelt.

Az 50. és 60. évfordulón bemutatott estek nemcsak címükben azonosak, de a sajtóanyaguk is teljesen megegyezik, benne Zsuráfszky hivatkozásával éppen az Illyés-versre táncolt szólóval, ami azonban az idei műsorból sajnálatosan kimaradt. A koreográfus 2016-ban valamiért már megkímélte az amerikai és magyar közönséget attól, hogy az Illyés-vers kapcsán a zsarnokság természetéről töprengjen. A hét képből álló „tematikus” 56-os műsor a Novák-féle táncszínházas eszköztár dramaturgiai hagyománya szerint, időrendbe szerkesztett etűdök sorozatával mutatja be a forradalom eseményeit és utóéletét. „Ökumenikus” nyitányként felhangzik a Nemzeti dal 1981-es Tolcsvay-féle változata, melyet Ghymes- és Kormorán-dalok, valamint a Koltay Gábor idén nyári „szuperprodukcióját” idéző életképszerű jelenetek követnek, de helyet kap benne egy olyan régi klasszikus is, mint a Hidegen fújnak a szelek, mely mozgás és mozdulatlanság változásaival, éles fényjelekkel, zene és tánc dinamikájának ellenpontozásával és nem utolsósorban a kiváló zenei és szöveges szerkesztés révén még mindig erőteljes.

Mindezek mellett a műsor erőssége a biztos kézzel kialakított térszervezés és a koreográfiai változatosság: a néptáncra hagyományosan jellemző uniszónó részeket szinte mindig megtöri egy-két a többiekétől eltérő mozdulat, irány, ritmus, dinamika. A táncosok magabiztosan és odaadással táncolják a koreográfiákat, igényes az előadás korabeli jelmezeket idéző, de feleslegesen nem historizáló jelmezvilága is, azt pedig különösen jó volt látni, hogy – a néptáncban uralkodó hagyományos nemi szerepfelfogások ellenére – férfiak és nők egységes tömegként jelentek meg a forradalmi jelenetekben.

Az idei emlékév nagyszabású, nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon bemutatott, majd országszerte turnézó táncelőadása – melyet az 1956-os Emlékbizottság kiemelkedő összeggel, 65 millió (!) forinttal támogatott – a Duna Művészeti Társaság produkciója volt, ‘56 – Egy nép kiáltott címmel.9 A Mucsi János rendezte előadás – „előképként” a 2000-ben bemutatott A század bálja című, szintén nagyszabású millenniumi táncjátékkal – előzetes kommunikációjában pozitív kicsengésű történelmi tablót ígért a 48-as forradalomtól egészen a máig: „Összhatásában nem borongós végkicsengést akarunk bemutatni, hanem egy összetartó társadalom töretlen küzdelmeinek győztes, pozitív atmoszférát sugárzó jelenét.” Ezt a szándékot némileg ellenpontozta az az alapvetően a „cserbenhagyottság” és „magára hagyottság” motívumaira építő történeti narratíva, amely ezekre az érzésekre támaszkodva 1849-et, Trianont és az 56-os szabadságharcot összekapcsolta. E törekvésnek az érzelmi tetőpontja, egyben az est egyik legmarkánsabb jelenete Márai Sándor Mennyből az angyal című versére készült, és éppen visszafogottsága miatt volt erőteljes.

A túlnyomórészt csatajeleneteket ábrázoló történelmi tabló vetített háttérképei jól harmonizáltak a hivatalos emlékezetpolitika azon törekvéseivel, amely a forradalom 60. évfordulójának plakátkampányában a fegyveres szabadságharcosokra fókuszált, miközben minden más, a forradalomhoz egyébként szervesen hozzátartozó, de ma már zavarónak ítélt szabadelvű és baloldali motívumot elhomályosított. Ugyanakkor e nagy ívű és megosztó történeti tabló árnyékában megtalálhattuk a néptáncmozgalom hazai történetének egy lehetséges narratíváját is: a harmincas évek gyöngyösbokréta mozgalmától a szocialista időszak mosolygós-sematikus számain és a hetvenes évek táncházmozgalmán át – mintegy a jelen és a jövő optimista olvasataként – a Felszállott a páva tehetségkutatóig. A néptánc mozgalmi jellegét, közösségépítő potenciáját egyébként nemcsak ezek a tematikai fókuszok emelték ki, hanem maga az előadás megvalósulása is, melyben profi és amatőr együttesek közösen vettek részt.

A nagyszabású, sokszereplős előadást gyakorlott kézzel szerkesztette össze Mucsi János, aki rendszeresen készít állami reprezentatív ünnepségekre koreográfiákat. Juhász Zsolt és Mihályi Gábor változatos koreográfiái és Pál István „Szalonna” sokszínű zenei összeállítása mellett a táncosok, zenészek, énekesek magabiztos szakmai tudása láthatóan közösségi élménnyé tette az előadást azok számára, akik zavartalanul rá tudtak kapcsolódni a megidézett történeti narratívára, ennek ellenére a május 1-jei jelenet igencsak zavarba ejtőre sikeredett. A bűnös Rákosi-diktatúra népünnepélyének megidézése a meglepetésszerűen a közönség háta mögül bemasírozó tűzoltózenekarral, a jól ismert indulókkal és a velük bevonuló gyerekegyüttesek vidám táncaival ugyanis épp a szándékolt dramaturgiával ellentétes hatást váltott ki a nézőkből. Mert mit csinál ilyenkor a magyar ember? Természetesen teljes átéléssel, ütemesen tapsolni kezd, aminek ritmusát pontosan a kora ötvenes évektől őrzi a kollektív emlékezet.

Egy ünnepi színjáték – …’56-’16. Fotó: Dusa Gábor

Az 56-os Emlékbizottság által támogatott harmadik előadás – mely szintén része volt a New York-i Balassi Intézet hivatalos programjának10 Egy ünnepi színjáték – …’56-’16 címmel összművészeti élményt ígért, többek között Gergye Krisztián koreográfus, Bánfalvi Eszter színművész, Zombola Péter zeneszerző, Vizin Viktória énekes közreműködésével, valamint Nádas Péter, Heiner Müller és Hajas Tibor írásainak felhasználásával. Hogy 1956 kapcsán a kortárs koreográfusok közül éppen Gergye vállalkozott előadás létrehozására, nem meglepő, hiszen 2010-ben Adaptáció Trikolor címmel már volt egy a szakma által is méltányolt próbálkozása a politikai táncszínház műfajával. De ennél sokkal erősebbnek és maradandóbbnak tűnt a Természetes Vészek Kollektíva 2008-ban bemutatott, az 1968-as „Prágai tavasz” eseményeire visszautaló performansza,11 amely a Kádár-rendszer elleni tiltakozásul 1969 januárjában magát felgyújtó Bauer Sándorra emlékezett. Ennek az előadásnak szintén Gergye volt az egyik társalkotója és főszereplője, szimbolikusan megjelenítve a drámai tettet, amelyről Bauer így írt halála előtt a szüleinek: „szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek”. Már csak e párhuzam okán is kínosan didaktikus volt viszont a mostani előadás azon jelenete, amikor az egyik táncos (Téri Gáspár) a közönség felé fordulva percekig állt egy olajoskannával a kezében, magára öntötte a benne lévő folyadékot, majd végül még egy szál gyufát is elégetett.

Gergye rendezésében a beígért referenciák rendre megjelentek, azonban kiérlelt alkotói nézőpontról és egységes rendezői koncepcióról nem győződhettünk meg. Előadása sokat ígért, de úgy tűnik, csak az anyaggyűjtés fázisáig jutott el. A külön-külön értékes alapanyagok közhelyes vagy épp semmitmondó, néhol kínosan nevetséges színpadra állítása zavarba ejtő volt. Üdítően nyúlt ellenben a diktatúra „tapskultuszának” hagyományához az az est keretét adó, többször is visszatérő szituáció, amikor az előadók rendre tapssal vártak valakit, aki soha nem érkezett meg, vagy amikor azt hittük, hogy megérkezett, akkor a megtapsolt maga is tapsolni kezdett. Ezek és az ehhez hasonló szösszenetek érzékletesen és fanyar humorral mutattak meg valamit a diktatúra működéséről, a hierarchia dinamikájáról, az igazodáskényszerről, arról, hogy ilyen kontextusban senki sem lehet biztos az éppen elfoglalt pozíciójában.

Mi? …még Egy mondat…
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Magyar Nemzeti Táncegyüttes és zenekara / Művészeti munkatárs: Vincze Zsuzsa / Zenei szerkesztő: Árendás Péter / Koreográfus-rendező: Zsuráfszky Zoltán

Mi? ‘56 Egy nép kiáltott
Hol? Erzsébetligeti Színház
Kik? Duna Művészegyüttes, a Magyar Állami Népi Együttes szólistái, a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatói, a Bem, a Budapest és a Bihari János Táncegyüttes, a Pilisi Kolibri Táncegyesület és a Katasztrófavédelem Központi Zenekara / Zenei szerkesztő: Pál István Szalonna / Szerkesztő koreográfusok: Juhász Zsolt, Mihályi Gábor / Rendező, koreográfus: Mucsi János

Mi? Egy ünnepi színjáték – …‘56–’16
Hol? Várkert Bazár
Kik? Vizin Viktória (ének), Zombola Péter (zongora), Accord Quartet, Barabás Anita, Bánfalvi Eszter, Bányai Kelemen Barna, Gergye Krisztián, Rétfalvi Tamás, Téri Gáspár / Zene: Zombola Péter / Dramaturg: Pályi András / Librettó: Mátrai Diána / Festmények: Vojnich Erzsébet / Fotók: Dömölky Dániel / Rendező, koreográfus: Gergye Krisztián

1 Fuchs Lívia: Egy pálya emlékezete I. Beszélgetés sorozat Györgyfalvay Katalinnal. Parallel, 2012/25, 30-31.

2 Uo. 34.

3 A 25. Színházról ld. Nánay István írását: A 25. Beszélő, 1998. május.

4 Fuchs Lívia: Fogaskerekek között. Színház, 2016. június-július, 78-85.

5 Siralomházban (1958); És nem bírták a szögesdrótot (1959); Requiem egy forradalomért – táncolja a falu bolondja (1976); ld. erről Fuchs Lívia: A neoavantgard tánc. Aszinkronban. In Jákfalvi Magdolna (szerk.): Színészképzés: Neoavantgard hagyomány, Filmművészeti Egyetem, 2013, 119-162.

6 A szólót Jancsó Miklós felkérésére a kecskeméti Katona József Színházban egy zártkörű Illyés-est keretében mutatták be. Forrás: MTI.

7 A felvétel az OSZMI Táncarchívumában VIT1713-as számon érhető el. A 2006-os előadásról ld. Králl Csaba: Hidegen fújnak a szelek. Ellenfény, 2007/1,

8 A turnéra vonatkozó számadat Bolvári-Takács Gábor, a Honvéd Együttes ügyvezető igazgatójának szíves közlése.

9 A támogatások adatai elérhetők.

A turné helyszínei: Szekszárd, Debrecen, Szolnok, Budapest (Mátyásföld), Győr, Kecskemét, Nyíregyháza, Kazincbarcika. A Margitszigeten kb. 2500, a többi helyszínen átlagosan 6-700 ember látta az előadást. A Margitszigeten 400, a többi, kisebb helyszínen 150 fő volt színpadon. Adatok: Mucsi János, Duna Művészeti Társaság.

10 Két amerikai előadás, 5-600 néző.

Facebook Comments