A Táp Színház magyarIQm című előadása a leírás szerint „őshonos bemutató”, amely a produkciónak otthont adó Trafó honlapján a színházi előadások között sorakozik, bár az, amit látunk, tulajdonképpen nem más, mint igénytelenül összetákolt kabaréest a magyar internet clickbaites bugyraiból.

Fotók: Toldy Miklós

Az előadás klasszikus fogással kezdődik: fény le, zene be, az orrunk elé engedett hatalmas fekete függönyön világít a projektor fénye; ekkor még nem vagyok benne biztos, hogy véletlenül felejtették így, vagy ez is a poén része. Majd hirtelen váltás: nézőtéri fény fel, és a technikusfülke felől megérkezik Vajdai Vilmos, hogy felolvasson egy hosszú levelet, amiből kiderül, hogy mi vagyunk az iskolás csoport, akik elmennek Debrecenbe megnézni a „Pítör Pen” című előadást, és akiknek most a tanítóbácsi türelmesen elmagyarázza, hogyan kell a színházban viselkedni. Aztán fény le, ismét zene, vetítés egy randioldal reklámjáról, majd megjelenik Csányi Dávid, és névsorolvasást tart. Mindenkinek brazil szappanoperából kölcsönzött keresztneve van a magyar családnév mellé, ezen lehet egyesével, körülbelül harminc alkalommal nevetni. Majd előjön a függöny mögül az összes többi színész, és együtt énekelnek, bugyuta koreográfiával. Néhányan nem tudják a szöveget. Csak sejtem, hogy ez is a poén része. Aztán eltűnnek, és amikor végre felmegy a függöny, már a színpadon látjuk őket viszont, fejüket újságpapír takarja, újságokkal bevont, és különféle magasságokra beállított podeszteken ülnek, megint énekelnek. A következő másfél óra aztán azzal telik el, hogy az internetről innen-onnan összeszedett humoros szövegeket olvasnak fel.

Vicces hírek, társkeresőkön talált bejegyzések, kommentek, apróhirdetések, üzenetek a lakóközösség számára, levelek, Facebook-posztok, miegymás. A felolvasást párszor vetítés szakítja meg: vicces zene szól, és kivetítve további vicces dolgokat látunk, de ezek többnyire vizuális poénok. Párszor elhangzik egy dal is, többnyire rappelve, a szöveget nehezen érteni. A vége felé váltás: most direkt rossz versek felolvasása következik, mintha valaki a Poet.hu-n töltött volna túl sok időt. Ennek a résznek a közepén aztán egyszer csak előrelép valaki, és elmond egy Esterházy-szöveget. A a közönség most nem nevet, mert tudja, hogy ez volt az a pillanat, ami nem olyan, mint a többi. Eszembe jut futólag: lehet, hogy ez egyáltalán nem is Esterházy, de ekkorra már annyi szöveget kellett végighallgatnom, hogy már öt perc múlva sem emlékszem egy mondatra sem, így később sem tudom visszakeresni. Aztán egyszer csak vége van, a csapat zárásul elénekli az Örökségünk c. magyar nyelvet és értékeket népszerűsítő dalt, egy másik bugyuta koreográfiával.

Az előadásban elhangzó szövegek és talált anyagok szerepeltetése gesztusértékű: rólunk, a magyarokról szól. Minket, a magyarokat jellemez. A magyar IQ-t. Vagyis pontosabban: pont rólunk nem szól, hiszen ha rólunk szólna, nem volna vicces, akkor nem lehetne nevetni rajta. Bár az is igaz, hogy némely szöveg különösen leleményes vagy okos, esetleg a szerző kiváló humoráról tanúskodik, és ezeken másért röhögünk: például azért, mert olyan jól lehet káromkodni magyarul. Vagy mert humorosnak találjuk a gyakran megjelenő passzív-agressziót. Vagy mert olyan szituációkkal találkozunk, amelyekbe mi – sajnos vagy nem sajnos, de – sose kerülnénk (mondjuk ilyenbe: épp az előszobában tömjük a feleségünket, mikor is átcsenget a szomszédból a barátnője, akit a feleségünk anyaszült meztelenül beinvitál a lakásba, majd miközben italt kínál a számára, mi álló farokkal sétálgatunk előtte a nappaliban).

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Itt minden a szabálytalansághoz kapcsolódik: ez pedig hol azért vicces, mert a szabályszegő tudja, hogy mit csinál, hol meg azért, mert az illető nincs tudatában az önmaga szabálytalanságának. A nevetés lehetőséget ad arra is, hogy átéljük vagy elítéljük a szabályszegést. A nevetés által visszaigazolást kapunk arról, hogy helyén van a világunk: és azért van a helyén, mert különbözik attól a világtól, amit az előadás lefest. Tudjuk, hogy bár önironikusan rólunk, a magyarokról beszélünk, azért ezek a magyarok mégsem mi, a Trafó nézői vagyunk. Ezért úgy nevethetünk zsidózáson, buzizáson, cigányozáson, hogy közben nyugodt a szívünk, mi nem vagyunk „olyanok”. Nevethetünk a nénin, akik magyarul ír Ryan Goslingnak üzenetet a Facebookon, azon az emberen aki másféloldalas fogalmazást ír a fiáról társkeresés céljából, vagy azon, aki keresztényi hevületből ellenzi a pornóújságokat, aki szar verseket ír, és így tovább. Kicsit néha magunkon is nevetünk, ha túl sok az anális poén, hogy milyen prűdek vagyunk, de többnyire örülünk, hogy elhangzik ez a sok bazmeg meg anyázás. Jólesik, könnyedek és rugalmasak leszünk tőle.

Az összegyűjtött poénok nem kivétel nélkül ócskák, de felületességük és ürességük így, csokorban, még jobban kiugrik. Fontosabb kérdés a „szövegkönyv” értékelésénél talán, hogy mi értelme van egy olyan előadást csinálni, ami nem sokban különbözik azoktól a powerpointos körlevelektől, amelyeket az internet kamaszkorában küldözgettünk egymásnak, vagy egy olyan estétől, amikor elalvás előtt a Facebookon, a 9gagen vagy a Gyakorikérdések.hu-n scrollozunk unalmunkban. De az a bosszantó, hogy az előadás meg se üti a mémkultúra szintjét: a talált szövegek, mondatok, viccek mind alapvetően az offline kultúrához tartoznak, vagyis mind tartalmilag, mind esztétikájukban egy lecsengett entertainment-kultúrát idéznek meg. És az is a bosszantó, hogy szórakozásnak vagy színháznak adunk el egy rengeteg szereplőt felvonultató felolvasóestet: a színészek A4-es papírokról vagy egyéb fecnikről, gyakran nyelvbotlásokkal olvassák fel a szövegeket. Ha nem olvasnak éppen, akkor röhécselnek ők is vagy csak úgy ülnek.

A színház felől nézve ahhoz vagyunk szokva, hogy több munka, gondolat, odafigyelés jut egy „produkcióba”, a szórakoztató műfajok felől nézve pedig kár, hogy még egy rendes standupot sem tudunk összehozni. És az is milyen kár, hogy még mindig szükségünk van arra, hogy másokon nevessünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. És hogy a nevetés és humor is csak ócskaság marad, felületes szenny, azonnali kielégülés.

Hol? Trafó
Mi? TÁP Színház: magyarIQm
Kik? Előadják: Andai Kati, Bánki Gergő, Bíró Panna, Csányi Dávid, Fekete Ádám, Gosztonyi Csaba,  Hajmási Dávid, Háda Fruzsina, Hajmási Péter, Janklovics Péter, Keményffy Tamás, Kovács Krisztián, Laboda Kornél, Paizs Miklós, Sztarenki Dóra, Váradi Gábor, Wessely Zsófia, Horváth Kálmán – Ezüsthigany.
Szerkesztette: Laboda Kornél és Fekete Ádám. Látvány: Juhász Nóra. Videó: Markos Viktor, Szabados Luca. Fény: Bredán Máté. Asszisztens: Guttmann Ráchel. Rendezte: Vajdai Vilmos