De [a Homemade] legnagyobb erénye mégis az őszinteség akarása, az, hogy végre lényegi témát feszegessünk, a színház legyen mindenkié.

1. rész / 2. rész
3. rész / 4. rész

Az előző részekben szó volt ketrecekről, és arról, hogy sokfélék. Az „erdélyiszínház”-ketrec lerajzolása például nagy, közös feladat: csak néhány centiméterét mutatja meg ez a sorozat, melynek a záró része kezdődik el épp. Ketrecszerű egy színházi folyóirat is lehet. Rácsokként élhetjük meg egy szokott (írásos) műfaj szabványát. Egy idő után egy adott színházi forma is a bezártság érzetét keltheti; ugyanígy egy intézményi forma. Meredek lesz talán, de: a kőszínházat állatkerti ketrechez tudnám hasonlítani. A benne lakó élőlények kapnak élelmet, kisebb-nagyobb teret is talán, de szabadságot nem. Attól talán már félnek is. (Most nem másokra mutogatok: magam is megtanultam félni. Nemhogy a kötöttségek eloldásától: a szabadság gondolatát is szinte már furcsának tartom.)

Biró István fotója

A kötöttségek eloldozásával próbálkozik a Homemade című előadás. Műfaji értelemben például. A legizgalmasabb jelenetei azok, amelyekben improvizálniuk kell a színészeknek, élesben, a nézők előtt. A nézők értékelik a szokatlanul élő jelleget – a színészeknek, mivel nincsenek hozzászokva, többnyire nehezükre esik játszani az ilyen részeket, bár ez szerencsére nem hagy nyomot az előadáson. (Amikor néztem a Homemade-et, a végén, a nézőkkel való beszélgetéskor – mert ilyen is mindig van – egy színészkolléga jelentette ki a közönség soraiból, hogy az improvizatív jeleneteket nem szerette: az ilyesmi nem elég „profi”. Erről Varga Anikó egyik írása jut eszembe, mindig beidézem, ha az erdélyi színház milyenségét lenne jó kitapogatni. Szerinte az erdélyi színház mindig „artikulál”, sosem laza – Kisvárdai Lapok, 7. old.)

A jelenetek mozaikszerűen kerülnek egymás mellé. Azok a színészek, akiknek nincs vagy kevés a szerepük egy adott jelenetben, mintegy kávéházi asztaloknál üldögélnek a háttérben. (Miért épp itt? Miért épp olyan jelmezben, amilyenben? Könnyű kis ruhák.) Szinte mindig szem előtt vannak, és a jelenetek között is majdnem annyira érdekesek, mint jelenetben. Mindig emlékezni fogok például Szucher Ágnes gesztusaira, miután egy jelenetben két másik szereplőt (Dimény Áront, Kántor Melindát) piszkálnia, bántania kellett. Amikor a jelenet után hátul az asztalhoz leült, bár megpróbálta elrejteni érzéseit, világosan látszott Ágnesen, mennyire kiborult attól, hogy a kollégáit meg kellett aláznia.

A színházi előadás nem műtárgy, hanem esemény: az előbb említett mozzanatot performatív elemként érzékeltük. Megtörtént Ágnessel a helyzet, még ha nem is az, amit elterveztek. A kirakatban lezajló események kevésbé hatásosak: néhány színésznek kegyetlen „gyerekként” rángatnia kell a két „szülőt”, húzogatják a „szülők” haját, odanyúlnak a szoknyájuk alá stb. De a néző sejti, hogy nem fogják igazán bántani a két színészt, hiszen azok a kollégáik is. Illetve egyes mozzanatokban megtörténhet a vadulás – de talán észre sem vesszük már, azt hívén, csak a játék része a „szülők” szeme sarkából kicsorduló könnycsepp. Ezért hat a legőszintébbnek Ágnesnek a „formán kívüli” magába omlása, a jelenet után.

Biró István fotója

Ez a kettősség jól leírja azt a különbséget, hogy milyen a színházunk, általában, és milyennek kéne lennie, szerintem. (Vagyis elárulom ezt a meghatározottságomat is: nem csak Erika Fischer-Lichtét, engem is egyre inkább a performativitás tart bűvöletében.)

A performatív cselekvésre a nézőknek is lesz esélyük. Már a terembe lépés előtt rá kell írnunk egy-egy papírlapra a szüleink nevét. Már az is önreflexióra késztet, hogy döntenünk kell: anya neve kerüljön előre, vagy apáé? (Nem beszélve arról, ha valakinek kettőnél kevesebb, vagy kettőnél több szülője van.) Miért írtuk elsőként azt, amelyiket?

Az egyik jelenetben aztán viszontlátjuk a papírlapokat: felfüggesztették őket egy hosszú zsinórra, a nézőközönség előtt. Megkérnek, hogy dobáljuk meg a „szüleinket” papírgalacsinnal. Albert Csilla színész felolvas egy listát arról, hogy „ő” mi mindenért utálta a szüleit – majd miért bocsátott meg nekik. (Izgalmas, hogy nem tudjuk, ezek valódi okok, Csilla tényleg ezek miatt haragudott annak idején rájuk? A beszélgetésben később elmondja: a lista a sajátja. Bátor.) Szóval ha olyasmit hallunk, ami ránk is igaz, dobjunk. Szép és felszabadító látvány, amint a galacsinok gyérebb és tömöttebb sorokban a színpad felé repülnek. Van, aki sír. (Van, aki nem?) Több néző haza akarja vinni előadás végén a galacsinokat. Dobálna otthon is tovább… Én megszánom az önkénteseket, és hogy ne kelljen többet összegyúrniuk, otthagyom végül a térben, bár duzzogva, a galacsinos tasakom. (De lefotózom a színpad fekete padlóját, amint fehér papírpöttyök tarkítják. Egy darabig ez lesz a borítóképem a facebookon. Számít, mi van a facebookon? Csak az számít… Különös például, ahogy színikritikusok szeretetüket – azaz elfogultságukat? – nyilvánítják ki ott egyes alkotók iránt. Vagy PR-osokká válunk, felkarolva, reklámozva egy-egy előadást.)

Azt hiszem, az a színház dolga, amit a Homemade csinál. Az elmúlt években ezt az irányt mintha szem elől tévesztette volna a kolozsvári színház. Nem formailag érdekes az előadás, bár Kolozsváron e tekintetben is újszerűnek hat (magam, minthogy sokat tartózkodtam Budapesten, ilyen elemeket láthattam már, a TÁP színháznál, a Szputnyiknál, Urbán Andrásnál, a Krétakörnél). Az erotikus slágerek; egy gyerek levele a válófélben levő szüleihez; két serdülő kegyetlen sustorgása az anyákról; több nő, amint egy-egy férfikabáttal vadul csapdossa a földet; egy kamasz kérése a szüleihez, hogy ne facebookozzanak már olyan kőkorszaki módon, mert lejáratják a barátai előtt; egy mese a külföldön vendégmunkásként dolgozó apáról, aki hazaérve berúg és erőszakossá válik; a felsorolások, hogy mit ciki tenni egy férfinak; egy anya érzései; egy szülőértekezlet – olyan jelenetek, amelyek egyikében-másikában könnyen megtalálja a néző az őt foglalkoztató kérdéseket. Nem Shakespeare, nem Gorkij vagy Dürrenmatt figurái sorakoznak előttünk, hanem mi magunk nézünk vissza a tükörből: a kamaszkori énünk, anyánk, a szomszédunk.

Zsigmond Andrea fotója

Az előadás nagy erénye az akarás, hogy intézményen kívülről pályáztak rá anyagi forrást a fiatalok, és minimális költségvetésből, nem túl kedvező körülmények között az előadás stábja a folyamatot töretlenül végigcsinálta. Látszik az előadáson, hogy nem megúszás: sok-sok diák interjúzott Kolozsváron és környékén, rengeteget improvizáltak, és fiatal drámaírók, akik máskor leginkább dramaturg-asszisztensként kaphattak munkát, ha a szervezéssel már végeztek az irodában: igazi alkotói tevékenységet folytathattak. De legnagyobb erénye mégis az őszinteség akarása, az, hogy végre lényegi témát feszegessünk, a színház legyen mindenkié.

A „mindenki”-ről az jut eszembe (az Oscar-díjra jelölt kisfilm mellett), hogy a frissen bemutatott Légy jó mindhalálig-ról is szólhatnék néhány szót, de egy korábban már említett ok miatt nem láttam. Helyette egy szintén Béres László által rendezett kolozsvári előadásról, a Valahol Európában-ról írnék egy-két mondatot. Az is úgy készült, hogy előtte castingot hirdettek a városban, mert abban is sok gyerek játszhatott. Aranyos előadás volt – egyetlen zavaró emlékem róla, hogy ahogy mentem hazafelé a nagy hidegben, igazi hajléktalanokat láttam fagyoskodni a főtéren, míg az előadásban (szinte kizárólag?) a város „elit” családjainak gyermekei játszották az utcagyerekeket.

(A mostani Légy jó mindhalálig-nak láttam a fotóit; róluk a marosvásárhelyi Pál utcai fiúk képei ugrottak be: csupa fiú… A vásárhelyi előadásban csak srácok játszanak, a kolozsvári előadásban a lányok is fiúnak öltöznek, csak hogy játszhassanak. Nem tudom, melyik bosszantóbb. Egyszer sej, de rászabadítanám az erdélyi színházakra a genderérzékeny énem…)

Az előbb említettem, hogy úgy érzem, nem igazán reflektál a kolozsvári színház az őt körülölelő közegre. Most, hogy Románia-szerte kimennek az emberek az utcára, újra eszembe jut, hogy egyik ősszel Verespatak-tüntetések zajlottak, és a színház, bár volt előzőleg ilyen témájú előadása, nem tűzte azt akkor újra műsorára. Biztosan voltak ennek objektív okai: de attól még dühös voltam. Úgy éreztem: a nézők ennél a színháznál nem fontosak. Biztosan van, ami fontos az intézménynek, de nem tudom, mi az.

Ez az érzés csak állandósult bennem a kolozsvári évadokat nézve sorra. Mintha itt ál-színházi tevékenység zajlana. Bizonyára minden intézmény ilyen: óhatatlanul bemerevedik. De szabad hagyni, hogy hamissá váljon? A kolozsvári színház esetében nem arra gondolok, hogy egyes munkatársak ne pörögnének a kimerülésig; de épp ezért fájó, hogy: miért törik magukat? Az érdektelenre sikerült előadásokért?…

Nem tudom, van-e iránya ennek a színháznak, nem tudom, kinek kéne ezt az irányt megszabnia. Van a színháznak igazgatója, művészeti vezetője, művészeti tanácsa… (Azt sem tudom, mitől duzzadt ekkorára az elégedetlenségem. Lehet, hogy a közelségben egyszerűen felgyűlnek az indulatok. Lehet az is ráadásul, hogy – habár a sorozat elindításakor meglévő lendületem megtört, és beleszomorodtam ebbe a „ketrecharcba” – most újra bátorrá tesz, hogy sok tízezer polgártársam zord időben is az utcára vonul, megelégelve a bukaresti hatalom visszaéléseit. A színház közegében is ezt kéne tennünk: kikövetelnünk az átlátható működést, a szabad szólás és a párbeszéd jogát, az emberi méltóság tiszteletét. Mert egyes erdélyi színházakban sokkal inkább csend van, és hó, és halál. Amúgy hasonló jelenséget fogalmaz meg a Homemade rendezője, Vargyas Márta is, egy korábbi írásában – olvassátok el, tanulságos.)

Biró István fotója

A színház egy másik bemutatója szintén nem keltette fel a bizalmamat. A korábbi években volt egy Demény Péter-előadásuk, most ez, a Kalucsni Dragomán György darabja alapján készült. Az erdélyi származású szerzőket korábban szinte kizárólag csak Visky András képviselte a repertoáron, de mintha a marosvásárhelyi Székely Csaba-sikerszériát látva most másokat is ki szeretett volna próbálni a vezetőség. Csakhogy ez nem tűnik valódi igénynek, a darabválasztás legalábbis ezt mutatja. A valódi eredmény így el is maradt.

Dragomán György darabja Erdélyben játszódik, a rendszerváltás előtt. (Már a címe bosszant: Erdélyben élek harmincvalahány éve, és a „kalucsni” szót tudtommal nem használjuk, én Csehov-fordításokból ismerem. Valaki kiigazított, hogy de, ő hallotta Udvarhely környékén… akkor is. Már itt megbicsaklik az otthonosság.) Elhangzik valahol az előadásban ez a kifejezés, talán a kivándorlásra készülés, a pakolás közben; a mondatbeli környezet elvileg magyarázná, miért ez lett a darab és az előadás címe, de nem sikerült megértenem.

Az előadásban egy szétesőben levő erdélyi család jelenik meg: apa, anya, gyerek, nagymama, az apa szeretője stb. Igen, egy közönséges szerelmi háromszöggel van megspékelve a történet, ami nem tesz jót neki. Mármint a „bevezetés a nyolcvanas évekbe”-szerűségnek nem tesz jót, ugyanis ezzel a szlogennel hirdették az előadást. A kommersz sablonok, mint például a darab csúcspontjaként a nőiességével ismerkedő, de még szűz lány megerőszakolása az idős politikus által hatásvadász elemként hatnak, eltakarva a közeg valódi jellegét, árnyaltságát. Mintha szappanoperaszerű cselekményt látnánk, kommunizmust idéző háttérrel.

Nem jöttem rá, egy kollégám mondta el, hogy szerinte még mitől nem sikerül teljességgel megrendülnünk az abúzustól: az idős kommunistát Szűcs Ervin játssza, ez a jóképű, magas fiatalember; a szereplő így nem visszataszító, inkább vonzó lehet egy fiatal lány számára. (Beleírható egy szövegbe másvalaki gondolata?) A haját őszesre festik, ahogy a Kali Andreáét is, akinek a negyvenes évei elején kell a vele egykorú Dimény Áron anyját játszania. (Az idős színészek hiányáról már volt szó a sorozatban, ezt itt fájó hiányként éltük meg.) Miért kell amúgy öregséget „hazudni”? A nézőt nem lehet becsapni, hisz hallja a színész fiatal hangját. Talán jobban kéne bízni a testben, a hangban, a performatívban: a néző számára az van, ami tényleg van. (Kivéve az Interferenciákon látott panszorit: a távolkeleti művésznő, Dzsaram Li öregemberét minden teketória nélkül elhisszük, mindannyian.)

Biró István fotója

Nem a színészt akarnám hibáztatni, hisz mindenkit kedveltem a Kalucsniból. Inkább a stílusbeli ellentmondásokra hívnám fel a figyelmet. Arra, hogy míg a szín baloldalán levő konyha naturalisztikus aprólékossággal jelenítődik meg, a jobb hátul néha felvillanó börtönrészlet a térben még csak jelezve sincs, vagy a zongorázni nem tudó színész stilizáltan zongorázik. A fiatal lány az simán fiatal lány – ugyanakkor el kell hinnünk a könnyű kartonokat lóbáló munkásokról, hogy jogosan káromkodva nehéz dobozokat cipelnek.

Az előadás leginkább azzal tartja fenn a figyelmet, hogy szereplői nem föltétlenül úgy viselkednek, ahogy az adott helyzetben elvárnánk. Meghökkenünk például azon, hogy a szerető bevonul a lakásba és felpockolja magát a kanapéra, a feleség pedig ezen meg sem lepődik. A börtönben nem pánikolnak a szülők, és a kamaszlány áldozatát szinte le sem reagálják. Ezeken figyelőzünk – pedig jobban esne nekünk, ha tényleg a nyolcvanas évekből éreznénk meg valamit. Magam például nem kerültem közelebb ahhoz a korhoz.

Ismerve Visky András, a rendező stílusjegyeit (mármint drámaíróként), feltételezzük, hogy az ő hozzáadott ötlete az előadáshoz, hogy a Bibliából olvasnak fel, például a végén. Ez a szöveg elüt kissé az addigiaktól, valószínűleg nehezen hangolódik rá a néző. Amint azt sem föltétlenül érti meg – pedig bizonyára van gondolat mögötte – miért választja el egy átlátszó plexi(üveg) lap a játékteret a nézőtértől, mintegy ketreccé változtatva a cselekmény terét.

A nézőtér és a játéktér közötti kis térben kiállítást rendeztek be: kolozsvári értelmiségiekről szóló Szekuritáté-jelentések vannak kétoldalt a falakon, eredetiben. Ehhez hasonlót Szatmárnémetiben is láthatunk, ott a saját darabját, a Pornót rendezőként is jegyző Visky András a színház előcsarnokában a saját családjáról szóló titkosszolgálati jelentéseket plakátolja ki. A valóság érintése erős hatásúvá teszi a lapokat: emiatt a plexi mögötti sablonvilággal nem tudnak találkozni. A tér-idő arra sem igazán alkalmas, hogy hosszan elnézegetve őket, magunkba szálljunk. (Az is eltávolít, hogy az eredeti román nyelvű iratok mellé nem teszik oda a magyar fordítást; miközben a magyar nyelvű előadást, mindegyiket amúgy, románul feliratozza a színház. Ennél már csak az szokott jobban zavarni, ha egy-egy előadásban az angol szöveget nem fordítják le. Miért kellene az idős nézőknek angolul tudniuk?…)

A valóság nyersesége, tartalma, amit az említett dokumentumok képviselnek: ezt kellene megtalálnia a kolozsvári színháznak. Nem föltétlenül a múltban, hanem a jelenben. Nem biztos, hogy az a jó, ha (metaforikusan) plexiüveg mögé bújik, fejére parókát húz…

Sok értékes ember dolgozik (alkot?) ebben az intézményben, de valami mintha gúzsba kötné őket. Az intézmény? Mivel?… (Nem egészen tudom. De ezt látom, ezt hallom. Ezt érzem.)

Azért kapirgálom meg a felszínt: „kívülről” ennyit tudok tenni. (Bár elszomorít, hogy az öt rész után is mennyi minden kibeszéletlen maradt.) Köszönet ugyanakkor mindenért, amivel a „bentiek” próbálkoznak – azért, hogy a jövőben már ne a színháznak kelljen fennen hangoztatnia magáról: „A Kolozsvári Állami Magyar Színház a város kulturális életének és a romániai színházművészetnek meghatározó intézménye.” Hanem ezt mások mondhassák el róla (majd ha úgy gondolják).

Ahhoz viszont le kellene mondani a hatalmi attitűdről. Ami ott bújik meg a látszatok mögött. Lásd: miért a fiatal rendezőktől várják, akiknek pályázatot hirdettek, hogy „releváns alkotásokkal járuljanak hozzá a színház művészeti célkitűzéseinek megvalósulásához”? Miért nem inkább a színház akar hozzájárulni releváns eszközökkel a fiatal alkotók célkitűzéseinek megvalósulásához?…

Ki van kiért?

(részemről ennyi volt)

Facebook Comments