Znajkay csupa olyan helyzetet írt meg, ami bőven nem éri el a családsegítő szolgálatok és gyámügyesek ingerküszöbét, mégis úgy tudja ábrázolni őket, mint a földi, vagyis gyerekszobai pokol legjobb példáit…

A felnőttek a legszebbek, néhány gyerek viszont a legnyomasztóbbak között tartja számon Zelk Zoltán Este jó, este jó című gyerekversét. Én legalábbis biztosan így voltam vele annak idején. A klausztrofóbia maga ragad torkon ebben a versben: előbb csak a szobában lobogó tűz öli meg a gyanútlanul táncoló bogarakat, aztán, ha ez nem lenne elég, elkezdenek közeledni a falak, a fejünk felé nyomul a plafon, menekülni sem lehet előle, mert messzire szalad előlünk minden, míg el nem jön végül a végzet, és fekete, gomolygó, torokkaparó füstté válunk a szobánkkal együtt, miközben annyi sem adatik meg nekünk, hogy a teljesen jogos kétségbeesést és pánikot legalább kisírjuk magunkból, vagy legalább nyitott szemmel nézzünk szembe az addigra már tényleg elkerülhetetlen halállal. Utolsó, halálsikolynak is beillő vágyképünk, amit épp kihunyó értelmünkkel még magunk elé vizionálunk, hogy az elpusztult, eltörölt világ „közepén / anya ül, és ott ülök / az ölében én.”

Andráska Gábor fotói

Talán Znajkay Zsófia is olyan gyerek volt, mint én, legalábbis ami a versek kiskori, ösztönös értelmezését illeti. A TÁP Színház keretei közt létrejött, általa írt és rendezett előadás leginkább ilyen világban, ilyen képek között, ilyen hangulatban, ilyen lelkiállapotban játszódik, talán ez bújhat meg a Zelk Zoltán-i cím Az ölében én mögött.

Znajkay Zsófia traumavizsgálata kétsíkú életrajz: a jelenetek egy Tihamér nevű figura kénköves gyerekkora és mélyen elcseszett fiatal felnőttkora között ugrálnak, vagy inkább csak szálldosnak, mint Zelknél a füst. És ez a szálldosás az előadás talán leginkább magával ragadó eleme: a rendező olyan magától értetődően használ egy, a magyar színpadokon – pláne kvázi pályakezdőktől – egyáltalán nem magától értetődő színházi nyelvet, mintha a színházat semmi másra nem találták volna ki, mint plasztikus átmenetek megteremtésére valóság, álom és képzelet között, terek és idősíkok összemosására és egymásra úsztatására; belső, a fikció vagy realitás szigorú szabályai között meg nem ítélhető nézőpontok megjelenítésére. Amiben egyébként – mármint hogy a színházat tényleg erre találták ki – teljesen igaza van.

Tihamér történetének egyik fele vagy súlypontja vagy eredője vagy létrehozója a kapcsolat közte és a szülei, meg az anyja és az apja között. Znajkay csupa olyan helyzetet írt meg, ami bőven nem éri el a családsegítő szolgálatok és gyámügyesek ingerküszöbét, mégis úgy tudja ábrázolni őket, mint a földi, vagyis gyerekszobai pokol legjobb példáit – részben azért, mert nem lélektani realizmust, inkább abból kiinduló, azt erősítő, sarkító és ezzel új betekintést adó absztrakciót vár el a színészektől. A rémálmokkal harcoló – vagy azokat csak a szülői szeretet kajtatása közben kitaláló? – Tihamér például szeretne néha a szülői ágyban aludni, de a passzív-agresszióból alighanem mesterkurzust vezető anyuka ezt nem tartja túl jó ötletnek, amit szenvedő hangon nem győz ragozni, miközben a teszetoszaságával épp olyan sok kárt okozó apuka csak hümmög. Vagy: anyuka hétköznapian képtelen dolgokkal vádolja meg a kisfiát, és amikor az felháborodottan tagad, még a hazudozás miatt is megbünteti, és így tovább a darab vége felé a sötétből előkúszó, súlyosabb felismerésekig és lelki terrorig. Nagyszerű szöveg, mert egyszerre hihető és elképesztő, túlzásai pedig nemcsak humort hoznak be, de azt is jelképezik, mennyivel súlyosabbnak élheti, éli meg egy gyerek a felnőtt számára esetleg egészen természetes szurkálódást is.

A gyerekkor folytatása pedig egy zilált felnőttkor, egy fura kéretlenül és folyton megjelenő, eleinte csak idegesítő álomnak tűnő barátnőszerűséggel, meg egy fausti felvetéssel: beleegyezne-e Tihamér egy olyan alkuba az ördöggel, hogy bár neki jobb lesz, valaki a világon meghal. Tihamér pedig azt mondja, ha az anyja az illető, akkor igen, bár ez így nem is fair, hiszen az anya halála nem áldozat lenne neki, inkább egy második jótétemény. Ezzel a jelenettel kezdődik az előadás, és az ismétlésével is zárul, így pedig mintha Az ölében én tétje ez lenne: megindokolni egy ilyen, elsőre mindenképp természetellenesnek tűnő gyűlöletet vagy viszolygást.

És az út végig, mindenütt sima, nincs benne sehol egy botlatókő sem. Részben, mert hihetetlen, milyen természetességgel játszanak abszurditásukban is a színészek; és ez remekül harmonizál a rendező sajátos, organikus világával, világábrázolásával. Szakács Ferenc látványtervező túlméretezett székei, mérleghintázó ágya, össze-vissza formálódó tárgyai épp úgy tűnnek az emberi gondolkodás szabadon kivetülő megtestesüléseinek, ahogyan minden elhangzó szó tartalma is csak a fele a valódi jelentésnek (a többit mi gondoljuk hozzá a furcsa hangsúlyok, szokatlan gesztikuláció jelentésmódosító szerepe miatt).

Vasvári Emese tikkelően túlmozgásos, nyafogó hangú, idegbajos anyukája sem csak szavai miatt válik igazán emlékezetes nyugati boszorkánnyá: játékának minden összetevője erősíti egymást és így a viszolyogtató, a fia számára világrontó hatást. A fiú, Jankovics Péter úgy tud egyensúlyozni a gyámoltalansággal és a haraggal, hogy az elegyből egy belül fortyogó, kívül az orrát lógató, a kettősségtől mindig izgalmas figura jöjjön ki. Laboda Kornél apukájának tohonyasága fantasztikus, pont olyan arányban van meg benne a félelem, a gyávaság, a konfliktuskerülés és a sunyiság, hogy minden kis hümmögése röhejesen fájdalmas és fájdalmasan röhejes legyen. Piti Emőke karaktere még a legnormálisabb a sztoriban, de azért kirobbanó vidámságából minden átmenet nélkül előtörő búskomorságával, szerelmes bájolásából kialakuló haragjával ő is épp olyan ellentmondásos tud lenni, mint az előadásban minden és mindenki, és egyébként mint minden az életben, ami egy kicsit is érdekes.

És ez – hogy minden érzésnek, történetnek, gyűlöletnek, tönkretett életnek sok oldala van, sok nézőpontból sokféleképpen látható – fontos megállapítás, aminek súlyát egy könnyedséggel teli előadás tudja átadni. Ha ez az élettörténet nem is akar életfogytig kísérő mondanivalót megfogalmazni, azért mégsem záródik önmagába: leginkább azt tudja nagy sikerrel megmutatni, mennyire vékony üvegből kifújt, rém törékeny dolog a gyerekélet két felnőtt kezében, akiknek mindig érdes a keze és vasmarka van, ha erről nem is tudnak. De odafigyelni nem ártana rá akkor sem, különben a családi kör olyanná válhat, mint Zelk Zoltán versének horrorisztikus félreértelmezésében.

Mi? Znajkay Zsófia: Az ölében én
Hol? MU Színház (márciustól a Trafóban)
Kik? Dramaturg: Faragó Zsuzsa. Látvány: Szakács Ferenc. Zene: Preiszner Miklós. Fény/hang: Bredán Máté. Írta és rendezte: Znajkay Zsófia
Szereplők: Jankovics Péter, Vasvári Emese, Piti Emőke, Laboda Kornél

Facebook Comments