Eleinte ártatlan játéknak tűnik, ahogy a falkavezér kitekert mozdulatait majmolják, és mivel még ő is meglepődik azon, milyen hatalma van mások fölött, beéri azzal, hogy felállítja-leülteti, egzecíroztatja és idomítja követőit. Az alárendelt szerepet játszókat is csak az egyszerű megfelelni vágyás és a dicséretért pitizés motiválja, hogy lelkesen szót fogadjanak az oktalan, zsarnoki parancsoknak, amiket eszükbe sem jut megkérdőjelezni.

Scottis Dance Theatre: Álmodozók. Fotó: Brian Hartley

A narcisszizmus és a machiavellizmus ma már olyannyira „népszerű” személyiségjegyekké váltak, hogy előbbit pár éve csaknem törölték a mentális betegségek leltárából, és ha körülnézünk a világban, egyre több „sikeres” vezetőt látunk, akiket más szerepben talán szociopatának bélyegeznénk. A hatalom, függőség és manipuláció egyszerre örökzöld és kínzóan aktuális témái mozgatják Anton Lackhy Brüsszelben élő szlovák koreográfust is, akár a saját társulatával alkot, akár meghívott koreográfusként dolgozik olyan együttesekkel, mint a Skót Táncszínház vagy a Helsinki Városi Színház társulata.

A táncművész ötéves kora óta táncol, a neves brüsszeli P.A.R.T.S kortárs táncakadémia diákjaként végzett, megfordult Anne Teresa de Keersmaeker és Akram Khan társulataiban, majd a közkedvelt Les SlovaKs formáció alapítójaként futott be. Ma Európa-szerte keresett koreográfus, köszönhetően a saját maga által kifejlesztett tanítási módszernek is, mely a mozgás élvezetén keresztül segít táncosainak megtalálni saját, egyéni mozgásnyelvüket. Módszere sikerét látszik alátámasztani előadásai ámulatba ejtő virtuozitása, mert bár eleve a legtechnikásabb, legakrobatikusabb fiatal táncosokkal dolgozik, ki is hozza belőlük a már-már emberfeletti bravúrokat, például a három teljes fordulatos állóspárgát.

Felismerhetők nála a khani stílusjegyek, úgymint az – indiai kathak táncstílusból táplálkozó – bonyolult ritmusképleteket rajzoló lábmunka, rengeteg forgás, széles kar- és kézmozdulatok, illetve a mozdulatlanság és a hirtelen kitörő, sebes akciók közti dinamikus kontraszt. Másik mentora, de Keersmaeker kompozícióinak nyomait is felfedezhetjük koreográfiáiban, a formalizmust és az expresszionizmust váltogató, a zenei struktúrákat szorosan követő mintákban, a katonás szigorú térbeli alakzatokban és az ezeket árnyaló-feloldó hétköznapi gesztusokban.

Az Anton Lachky Company Trafóban bemutatott Mellékhatások című előadása és a Skót Táncszínház táncosaival a Művészetek Palotájában előadott Álmodozók is hasonlóan kezdődik: a színpadra sorfalként felállított táncosok rövid, hiperaktív szólókat mutatnak be gyors egymásutánban, amivel Lachky nem csak azonnal megveszi a közönséget, de már fel is skicceli a karaktereket, akikre ezek után egyre kíváncsibbá válunk. A kissé banális című Álmodozók minden narratíva nélkül folytatódik, absztrakt és össze nem függő szólókból, duettekből és csoportos koreográfiákból mutat egy látványos előadásnyit, akár egy klasszikus zenei mashupra (Bach, Vivaldi, Haydn, Vanhal és Chopin etűdökre) előadott videoklip, melyben az utcai ruhába öltözött ifjú táncosok megcsillogtathatják valamennyi kivételes képességüket. Motívumként már itt is megjelennek a saját testüket és egymást is bábuként mozgató marionettfigurák, valamint a vezéralakok, akik egyszer előtáncosként irányítják, máskor karmesterként vezényelve instruálják a többiek mozgását, ám a szerepeket itt még rendre cserélgetik, és végig ironikus-humoros fordulatokkal oldják fel a hatalmi viszonyok komolyságát. Szintén gagként jelenik meg a szexualitás, mint a manipuláció és az irányítás egyik eszköze, de sokaknál már ekkor felvillanhat a piros lámpa, hogy ezzel a poénkodással átlépik a szexizmus és a jó ízlés határát. Noha nem várnánk, hogy ezt mintegy idézőjelbe tegyék, mégis mintha hiányozna a reflexió egy lépcsője, amitől a közönség önfeledten szórakozhat az övön aluli poénokon, mint egy varietében vagy egy vásári komédián.

Scottis Dance Theatre: Álmodozók. Fotó: Brian Hartley

A precízen együtt mozgó tömegből időnként kiemelkednek groteszk, halandzsa nyelvet használó és nevetségesen gesztikuláló karakterek, de miután a közönség őket is kacagással jutalmazza, egyre inkább úgy érezhetjük, hogy (kezdetben legalábbis) feltehetőleg a szórakoztató képességük miatt „legalizálja” a társadalom a pszichológiai vizsgálatok által is bizonyítottan vonzó pszichopatákat. Eleinte az is ártatlan játéknak tűnik, ahogy a falkavezér kitekert mozdulatait majmolják, és mivel még ő is meglepődik azon, milyen hatalma van mások fölött, beéri azzal, hogy felállítja-leülteti, egzecíroztatja és idomítja követőit. Az alárendelt szerepet játszókat is csak az egyszerű megfelelni vágyás és a dicséretért pitizés motiválja, hogy lelkesen szót fogadjanak az oktalan, zsarnoki parancsoknak, amiket eszükbe sem jut megkérdőjelezni. De már ekkor látjuk működni a csoportösztönt, mert senki sem akar kilógni, sem lemaradni a karizmatikus vezér bálványozásában, hiszen egymás közt – szemtől szembe és a hátuk mögött is – kiröhögik és kiközösítik a bénázókat. A legutolsó ilyen önkényurat nem egyszerűen lecserélik: az egyik táncoslány a melleit a képébe tolva teszi őt nevetséges, farokvezérelt lábtörlőjévé.

Anton Lachky Company: Mellékhatások. Fotó: Joris de Bolle

A Mellékhatásokban ehhez képest a manipuláció sokkalta változatosabb, agresszívebb és kimondottan beteges formái is megjelennek. A négy táncos – a magyar Varga Csaba, az olasz Sara Sguotti, az argentin Patricia Rotondaro és a szlovák Milan Herich – az egyórás előadás alatt már elegendő időt kap, hogy felépítse saját, részben személyes tulajdonságaiból is táplálkozó karakterét, hiszen mindenki saját nevén is szerepel, és nem csak a mozgásával, hanem beszéddel, sőt az arcával is játszik. A leegyszerűsített verzióban Rotondaro mániás depressziós, avagy skizofrén anyaként uralkodik három gyermekén, akik közül Varga a kivételezett, a kedvenc fiú, Herich a lesajnált örök második, Sguotti pedig a megtűrt és rendre megalázott mostohalány. Ennél persze sokkal metaforikusabb, elvontabb a történet, és Lachky teret enged az áthallásoknak, a szabad asszociációknak is.

A hatalom első eszköze a mikrofon, amibe csakis Rotondaro beszélhet, így bárkit elnyomhat csupán a hangerejével. Még ha esetleg csak az ő fejében létezik is az anyaszerep, a szülő-gyermek viszony eleve alárendelt és kiszolgáltatott helyzetbe hozza a három másik táncost, akikkel szemben primer fizikai erőszakot alkalmaz csattanós pofonok formájában. Hasonlóan megalázó és irritáló a verbális terror: míg jobb perceiben dicséri és jutalmazza „gyermekeit”, minden átmenet nélkül bekövetkező elborult pillanataiban állatiasan morog, üvölt velük, beléjük folytja a szót, mocskosnak, ostobának, és álnok kígyónak nevezi őket, majd azt parancsolja nekik, hajtsák le a fejüket és szégyelljék magukat. Szabályosan idomítja őket („mutasd a pózt, amit tanítottam neked!”), de a legbetegesebb manipulációja a szexuális provokáció, ami már bőven szétfeszíti az egészséges felnőtt-gyermek kapcsolat határait.

Anton Lachky Company: Mellékhatások. Fotó: Joris de Bolle

A diszfunkcionális családi jelenetek kellemetlen közjátékok a megint lehengerlően virtuóz szólók és duettek között, melyek a dobpergéssel, a bikaviadalokból ismerős mozdulatokkal és az arénaszerű beállításokkal egyre csak fokozzák a feszültséget. Miközben azt várnánk, hogy eszkalálódjon a helyzet, úgy tűnik, a klasszikus „bullying” vagy súlyosan abuzív szülői magatartás teljesen debilizáló és bénító hatással van a gyermeki tehetetlenségben tartott táncosokra, akik legfeljebb azzal „lázadnak” a zsarnoki figura ellen, hogy odatartják neki a másik orcájukat is.

Joggal kérdezhetjük, mi volt ezzel az egésszel a koreográfus célja, ha megint elmaradt a reflexió, vagyis teljesen a közönség erkölcsi mércéjére lett bízva, hogy remekül szórakozik vagy elborzad a hitelesen előadott és drámaian kiélezett helyzeten. Elárulhatom, a többség inkább hangosan derült rajta, majd vastapssal jutalmazta a táncosokat, persze nyilvánvaló ügyességük miatt is, de nem lehetünk annyira optimisták, hogy azt higgyük, magában mindenki levonta a szükséges tanulságokat, és felismerte a szórakoztatás mögött megbúvó kegyetlenkedést.

Vajon nem több-e így ez az előadás, mint a közösségi médiában kiposztolni egy megbotránkoztató hírt egy családi tragédiáról vagy egy könyörtelen diktátorról? Vagy fogadjuk el, hogy ebben az esetben a taps egyenlő a lájkkal, ami szintén ellentétes értelmű jel, mégis arra szolgál, hogy kifejezzük, mennyire helytelenítjük és elfogadhatatlannak tartjuk az ilyen magatartást? Vagy – utolsó lehetőségként – a reflexió hiánya annyira meta-gesztus, hogy ez maga a reflexió, amivel Lachky rámutat az önreflexió általános hiányára?

Mi? Scottish Dance Theatre: Álmodozók
Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Kik? Koreográfia: Anton Lachky. Fényterv: Emma Jones. Jelmez: Alison Brown. Zene: Bach, Verdi, Haydn, Vanhal, Chopin. Táncosok: Scottish Dance Theatre társulata

Mi? Anton Lachky Company: Mellékhatások
Hol? Trafó
Kik? Koreográfia: Anton Lachky. Táncosok: Milan Herich, Patricia Rotondaro, Sara Sguotti, Varga Csaba. Fényterv: Joris De Bolle. Hang: Tom Daniels. Technikus: Marlies Jacques. Jelmez: Britt Angé

Facebook Comments